2016. május 27., péntek

Az író háza 4.

Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek begyógyulnak a csöndben.” (Kassák Lajos)


Kiment a kertbe. Szokásos reggeli mostjait élte. Az elmúlt hetek kertészkedései meghozták az eredményt. A gondosan megmetszett rózsabokron megjelent az első virág. Hamvas rózsaszín. Olyan tövismadarak feeling. Egy pillanatra mintha Ausztráliában lenne. Benne a kedves regény miliőjében. Egészen romantikus, tele érzésekkel, és sok-sok bimbóval, ami mind csak egy kis napra vár, és mindjárt virágba borul. Arra gondolt, milyen gyötrelmesen élte meg a várakozást többször is élete során. Pedig a várakozás egyáltalán nem gyötrelem… ezt is megtanulta. Ez maga a csend, a nyugalom, a készülődés, a felkészülés, a rendrakás hasznos ideje. Rendrakás a lakásban, a kertben, a fejben, a szívben… hagyva, hogy besüssön a nap és átjárjon mindent a friss levegő. Ahova majd sokkal nagyobb kedvvel tér be a boldogság, valami üde, friss, új szellőben, észrevétlenül, sejtelmesen lopakodva, formátlanul.


Ahogy átnézett a lugas ágai között, a szemközti ház erkélyén egy hamvas lila színű szobrot vett észre. Amolyan istenszobor volt, mint a görög szobrok a szikla tetején. Tógáját fodrozta a szél, pont úgy, ahogy Pheidias kőbe véste. Érezte az Isten közelségét, a gondviselést, érezte lábai alatt a biztos gerendákat, a kezet, ami néha szorít, néha csak megsimogat, de sosem enged el. Sokáig nézte az összecsavart hamvas lila istenszobor- napernyőt.


Majd átsiklott tekintete az égre. Sütött a nap, az ég kékje végre látszott a felhők közül. A holland festők képeiről ismert bárányfelhők. Van bennük valami izgalmas, valami más… a szürke fodrok. Azok bizony errefelé pont ilyenek, mintha piszkos lett volna a menyasszonyi ruha alja. Mintha csak azt mondanák, hogy minden jóban van valami rossz. Esetleg minden rosszban van valami jó. Kinek hogy esik jobban. Szerette nézni a felhőket, meg az eget, mert megnyugtatta. A madarak szokásos köreiket írták az égre. A sirályok méltóságteljes mélyrepülésben, a varjak csapatostul, és a papagájok is ugráltak a fenyőfa ágain. Mindegyikük a maga nyelvén tudatta a világgal, hogy tavasz-illat van. A virágok is egyre illatoztak, igyekeztek megmutatni magukat a teljes, valóságos szépségükben. Mintha csak tudnák, hogy a szépségükért szeretjük őket. A levendulák felvették a lila-ruhás szobor méltóságteljes tartását, mert érezték jelenlétének nem mindennapi jelentőségét.


Tudta, hogy tovább kell lépni. Megbocsátott, elfogadott, elengedett. Megköszönt, hálás volt. Miközben felmerült benne az az eretnek gondolat, hogy a jót nem mástól kapta, az mindvégig ott volt önmagában. Csak ezt az egyszerű tényt eddig képtelen volt elhinni. Néha jól jön egy barát, aki helyére teszi a dolgainkat.

Tudta, hogy az idő repül, néha félelmetesnek tűnt az öregség. Azután egyre jobban érezte, hogy az idő akkor nem fog rajta, ha belátja végre, hogy most is ugyanolyan csodálatos, mint korábban volt, ugyanúgy sugározza a szépséget, az intelligenciát, mint fiatalon. Sőt, megért, mint egy jó Tokaji, és most még tökéletesebb, mint valaha volt. Akár még büszke is lehet magára.

Tudta, hogy bár aktív életet él, hozzászokott az izgalmakhoz, a mozgalmas hétköznapokhoz, keményen harcolt, most itt az ideje, hogy rátaláljon a belső békére.

Tudta, hogy legyen bár akármilyen biztos egy elhatározás, mindig eljön az az idő, amikor úgy érezzük, mégse kellett volna. A döntéseinken túl lenni nehéz, mert mindig vannak rossz pillanatok. Ezeket is meg kell élni, át kell engedni magunkon, és nem időzni velük túl sokat. Éppen általuk csiszolódnak le az éles választó vonalak, általuk válnak érthetővé a történések, élhetővé a napok.

Tudta, hogy a szétcsúszás természetes dolog. Ha a világ kifordul alattad a sarkaiból, mindig kapaszkodókat keresel: egy biztos pontot, társat. Azután rájössz, hogy korai volt, nem kellett volna. Ez a te utad most, nem másé. Ezt neked kell bejárni… egyedül… Szeretett egyedül lenni.




A magány és az egyedüllét között óriási különbség van. A magány a másik hiánya, az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte.” (Osho)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése