2016. december 10., szombat

Ami ellen nincs törvény 7.

Barátság, szeretet, szerelem…


A barátság lehet talán szilárd akármi másban, de a szerelem dolgában nem az.” (Shakespeare)


Az író mindig fején találja a szöget. Gondoljunk csak bele! Most így Advent táján amúgy is hajlunk az ilyenféle tűnődésre. Mert itt is van az ideje. Mert nem lehet a gyertyát csak úgy meggyújtani. Érdemes elmélkedni sokszor azokon a dolgokon is, amiről azt gondoltuk, hogy csontig rágtuk már magunkban. Azután sikerül ismét a magunk csöndjében felfedezni, hogy az elmúlt időszakban is mennyi mindent tettünk hozzá, mi mindent éltünk meg boldogan, milyen sokszor volt alkalmunk adni és kapni, és mennyivel jobbak lettünk. Minden nap a tegnapi önmagunknál kicsivel jobbak. Mert ez volt a kitűzött cél. Ezen a ponton pedig nem maradhat el a hálaadás sem, mindezért a jóért. S azután eszünkbe jutnak azok, akik bár messze vannak tőlünk, nagy szeretettel gondolunk rájuk, és ebben a képletben nem akadály az 1600 km sem. Az idő és a távolság sokszor egészen hasznos tud lenni, mert kiemeli számunkra az „igaz dolgokat, amikért azután érdemes harcolni, vagy éppen elkoptatja azt, ami csak „igazi” volt, és el kell engedni.



A barátságnak jó nagy köténye van, akárcsak a jó szülőnek. Elfedi a hibákat, betakarja a gyengeséget, megérti hogy szétcsúsztál, ha nem mondod, akkor is látja, hogy mikor nincs talaj a lábad alatt. Megengedi magának, hogy naponta leöntsön vitriollal, ugyanakkor bizonyára jól érzi, érti és értelmezi az érzéseidet. Olykor jól megrugdos, mikor nem férsz át a tű fokán. S addig nem hagyja abba, még a „Biztosan ezt akarod?” -kérdésre határozott „Igen.”-nel nem válaszolsz. Bizonyosságot akar, hogy a racionális és a szíved már nem harcol, nem próbálja győzködni egymást. Ezt a bizonyosságot persze helyetted megszerezni ő sem tudja. Ezért azután egyre csak teszi fel a kellemetlennél húsba vágóbb kérdéseit. Olykor hadakozik is veled. Megmondja, ha nem büszke rád. Megmondja, hogy most felejtened kell. Megmondja, ha neheztel rád valamiért. Két irányban működik. És nem adja fel...

A barátság az évek alatt öles gerendákat épít alád, mert a kölcsönös bizalomra alapoz. Nagy szerelmed lehet az életben több is, de legjobb barátod az csak egy van.

A barátság mindig a szeretettel sétál kézen fogva. Vele szerelmesednek egymásba. Mert mindketten tiszták, egyszerűek, nem hagynak maguk után megválaszolatlan kérdéseket, és nem hagynak maguk után lépten-nyomon szekrényekből kihulló csontvázakat.

A barátság olykor bekockáztat, átlépi a saját határait, de a tisztaságát ebben az esetben sem lehet megkérdőjelezni.
Ha a barátoddal sakkozol és rád szól, hogy:
-A királynővel úgy lépni nem szabad!
A magától értetődő naprakész válaszod lehet:
-De nekem szabad!
Ennek a helyénvalóságát senki kétségbe nem vonja.




Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.” (Müller Péter)


A szeretet sem engedi meg magának azt a luxust, hogy csontvázakat hagyjon maga után. Fontos neki az érzés, hogy vele jó lenni. Természetes, magától értetődő, megbízható, mindig jelen van, sosem önmagáért lobbizik. Fontosabb neki a másik boldogsága, öröme. Sohasem kötelez semmire, s mégis teszi a dolgát. A szeretet vegytiszta, hófehér, csendes, nyugodt, biztonságos, afféle védőháló. Sohasem kapkod, nem veszi el azt, ami az övé. Mert a legcsodálatosabb benne, hogy feltétel nélküli… adjuk, és kapjuk. Sokszor nem attól, ott, és akkor, amikor és ahogy szerintünk a helye és ideje lenne, de valahol mindig egyensúlyban vagyunk vele. Mert csak így tudunk élni. Sokszor az élet kevés, hogy ezt megértsük. Persze van, akinek megadatik ez a bölcsesség is, és ettől válik értelmetlenné az eddig oly kusza képlet, amelyet saját életére eddig alkalmazni próbált.
A szeretet óvatos, félt, óv, vigyáz, felelősséget vállal, bizalmat parancsol. A szeretet nem múlik el. Ellenben a szerelemről meg azt beszélik, hogy nem tart örökké.




Hatalom vagy szerelem?
És ha szerelem, az milyen szerelem?
Azaz, hogyan is gondoljuk a helyes szerelmet?
Hogyan és miként kell szeretni?
És hogyan és miként kell uralkodni?
Mi a hatalom?
Nem tudom.
Vizsgálom szenvedéllyel és kíváncsian.” ( Alföldi Róbert )


A szeretet és a szerelem két különböző szó a magyarban. A két fogalomra számtalan nyelv csak egy kifejezést használ (angol: love). A magyar nyelvi gondolkodás ebben a kérdésben is oly precízen árnyalt. Tudomásunkra adja, hogy ez a két dolog, bár egy tőről fakad, képes összemosni a határokat, mégis valahogy külön mérlegelést igényel.
A szerelemnél összetettebb és jobb érzés nincs. Olyan szenvedélyes, ami semmihez nem fogható. Képesek vagyunk közé és a boldogság közé egyenlőség jelet tenni, pedig ez nagyon nem helyes gondolat. Nem kérdez és nem válaszol, egyszer csak ott van, lángba borít mindent, éget, eléget, és nemegyszer az összes szekrényedből lépten-nyomon rád hulló zombikat hagy maga után, csak hogy az eredeti példánál maradjunk. Potenciális veszélyforrás. Amellett ki ne ismerné a rózsaszín köd effektust, a mindig te jársz a fejemben érzést. Fölénk kerekedik, eluralkodik rajtunk. Nem vesszük észre és függővé válunk. Azután elmúlik, kihűl, megvonási tüneteket okoz, ilyenkor semmivel sem vagyunk jobbak egy szétcsúszott heroinfüggőnél.


Müller Péter Kiábrándulás című írásában nagyszerűen leírja az érzés ábrándszerűségét. A magyar nyelv megint bravúros kifejezéseit idézi „beleábrándultam” és „kiábrándultam”.
Valójában meg semmi másról nincs szó, mint arról, hogy a szeretettel szemben a szerelemben hajlamosak vagyunk borzasztó egósnak lenni, birtokolni, tovább megyek: hatalmat gyakorolni a másik felett. Azután, ha jól tönkrement az érzés, ugyanígy válunk el. Mert szeretet kell az elengedéshez is. Mint ahogy az sem igaz, hogy a szerelemnek múlnia kell, mert nem törvényszerű egyáltalán.
Ezért az egónknak és a félelmeinknek hála: nem tudunk, nem merünk szerelmesedni. De belegondoltál már abba, hogy mire is vagy képes, ha nem tart vissza a félelem? Miféle félelem ez? A saját néha valós, néha vélt félelmeid. Ha engeded ezeket eluralkodni magadon, sosem fejted meg a világ titkait. Kockázat nélkül nincs siker. Sírás nélkül nincs boldogság.

Így a gyertyagyújtás idején nem haszontalan eltöprengeni ezen is magunkkal. S végül ne feledkezzünk meg a bibliafordító igyekezetéről sem!
Isten nem a szeretett fiáról beszél, hanem akibe szerelmes. Ezzel is kifejezvén, hogy a szerelem a legforróbb, legmélyebb érzés a földön, a legteljesebb egység, amitől igazán nem kell félni, csak megadni a szívünkben neki azt a helyet, ami megilleti.



Ez az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm: őt hallgassátok!” (Máté 17:5)