Drága Emi!
Tudjuk, hogy mennyire vártál bennünket. Nyilvánvaló belső lelki forradalmat éltél meg. Nagyszerű volt veled tartani útitársadul szegődve. Kicsit mint Dorothy mesés, bölcs barátaival a sárga úton. Vidám-táncot lejtve, énekelve, bölcselkedve-komolykodva, komolytalankodva, sírva-nevetve tettük meg a sokszor tízezer lépést. Együtt.
Meg kellett értened végre, hogy mi négyen, a te másik énjeid: Ego, Kicsi, Gréta és Te mind egyek vagyunk, a te lelked darabjai. Talán nehéz volt rájönnöd. Kellett ötvenkettő plusz tizenkét év. Kellett egy hatalmas cezúra. Határátkelés. Akkor még így hívtuk. Azóta sokszor új nevet kaptunk, olykor magunk vergődtünk egzaktabb szinonimák keresésével. Négyünk sármja, félelmei, gondolatai, ereje és erőtlensége, haragja, szomorúsága, olykor megaláztatásai és egymásra utaltsága, a te rendíthetetlen elkötelezettséged az igazság megismerése s az életed darabjainak megértése iránt kétségtelenül izmos motiváció volt.
S hogy végre felmenőiddel is békét köthess, vissza kellett térni a gyökereidhez. Utazásod során bájos, mosolygós, bevállalós voltál, mint amilyen mindig is akartál lenni. Persze a színfalak mögött mindig ott bujkált a fájdalom: éhséged a szeretetre. Jó volt veled lenni, s megismerni az igazságot végre.
Kérdésektől ólomsúlyú, szeretetre éhes gyerekkorod puzzle-darabkái most már passzolnak. Talán teljes a kép, s ha nem, már annak sincs jelentősége. Magaddal vitted a benned lakozó kicsi Emit.
Jó volt látni, ahogy fogjátok egymás kezét, ahogy egymást ölelitek a temetőben, az osztályteremben, közös pajtásaitok, tanáraitok, tonnás történeteit hallgatva, a saját történetetek darabkáit megismerve, első szerelmeitek kellemes, de még mindig durván tomboló érzelmein keresztül.
Van ebben kis sóvárgás, kis botlás, kis félresikerült tervezés, de a papírforma is bizonyára ugyanígy borotvaélen-táncolás lett volna. Mégis mindenki szíve megdobbant ott, ahol kellett. Visszajöttek az emlékek, a sztorik, s most is úgy öleltél meg mindenkit, mint vakarcs kislány korodban. Jó volt, s őszinte. Sosem gondoltad, hogy a gyerekkor ennyire őszinte és maradandó.
Használd hát bátran, inspiráljon végre ez az egyáltalán nem elhanyagolható korszakod!
Drága felmenőim!
Itt állunk sírotoknál a kis Emivel, aki valaha voltam. Szorongatjuk egymás kezét, s egy piros szívecske lufi madzagjába is görcsösen kapaszkodunk.
Nem túlzás, egy életen keresztül kerestük a választ egyszerűen morbid kérdésemre:
– Miért volt az én családom ilyen zakkant?
A kérdést próbáltam sokszor árnyalni, de nem engedte magát semmiképpen se megerőszakolni. Szóval fogadjuk el, hogy családunk matrónái és életben maradt leánygyermekei előbb-utóbb mind erre a sorsra jutottak. Nem önszántukból, mindinkább tudat alatt megörökölték transzgenerációs trauma formájában. Ez így elég súlyos.
Egy szívemnek nagyon kedves gyerekkori barátom azzal próbált vigasztalni, hogy helyesbítsünk:
– Nem zakkant, hanem különleges.
Talán megtalálom egyszer a legjobb szót erre az érzésre is.
Drága Dédnagyanyám!
Hogyan is tudtad azt a sok fájdalmat hordozni, amit rád rótt a teremtőd? A háborúkban minden férfit elvesztettél. Két férjet s a fiad. Csak a lányok maradtak, meg később a fiú unokák. A nagy családban mindig akadt probléma, amit gondosan igyekeztél a kötényed alá rejteni. Hatalmas kötényt is kaptál odaföntről a feladathoz.
Látom, ahogy belépsz a kapun, nagyanyám tökfőzelékkel várt, mert ő főzte a legjobbat a világon. Hoztad-vitted a családi híreket, miközben szemüveg nélkül horgoltad a csipkéket százas cérnából. Nem is tudom, hogy van-e még ilyen a mai világban.
Sokat beszélgettél. Mindenkivel. Bölcsességet és szeretetet hordtál oda-vissza közöttünk, s ez sokkal fontosabb volt a híreknél, ami valójában csak a csomagolóanyag volt. Gondoskodtál mindannyiunkról. Ott és azzal, amiből éppen a legnagyobb hiány mutatkozott a szívünkben. A családi tabukat betakargattad, a sebeket gyógyítottad, miközben cipelted némán a sorsod.
Drága Nagyszüleim!
Már sokszor elképzeltem a képet, ahogy itt álltok a kisfiatok temetésén. Érzem, a hideget. A pillanat törtrésze alatt mindenki jégszoborrá fagy. Az anyák szíve leginkább menthetetlenné lesz. Láthatatlanul elpárolog a gyerekek iránti szeretet. És igen… csak a lányok maradnak. Az elsőszülött is lány. S ezen az se változtat, ha fiú nevet adunk a következőnek.
Mindezek ellenére a kis Emi tőletek kapta a legtöbb szeretetet. Felfogtátok, hogy mennyire nagy szüksége van rá. Valójában meg egyedül ti tudtátok a tiszta igazságot.
Nagyanyánknak is hatalmas köténye volt.
Drága Szüleim!
Nehezen értem meg a fogantatásom és születésem körüli rémtörténeteket. Ezeket is betakarták a nagy kötények.
Drága Anyám!
Kevés volt a szeretet, az ölelés, az őszinte beszélgetés. Volt helyette tiltás, búra fölöttem, s egy gondosan őrzött tabu-igazság.
Irigy voltam a többi gyerekre, akik az anyukájukat szerették legjobban, akik minden buliban együtt voltak, akik elmehettek az osztálykirándulásokra. Mert én nem. Egyszer sem. Már tudom, hogy mit is cipeltél a múltadból. Megértettem, hogy ezer múltbéli sebből vérzett a lelked. Elegánsan nekem adtad hát a cipelendő bőröndöt, ami sokszor nehezebbnek tűnt, mint amit elbírtam. Semmi sem volt normális az életemben. Nem voltam mindig jó anyukája a gyerekeimnek. Ezt a fentiek ismeretében sem lett könnyebb elviselni.
Hiszem, hogy születésünk előtt ismerjük és bevállaljuk életünk összes boldog pillanatát és a soha véget nem érő horrortörténeteket is. A múltunkból hozottakat is.
Köszönöm, mindenkinek, hogy velem tartott, velem dolgozott a projektemen. Még az ördögnek is, akivel régebben sokat diskuráltam.
Drága kicsi Emi!
Tudom, sokat szenvedtél. Azt gondoltad, hogy senki nem szeret, nem értékel, hogy téged mindenki mellőz. Mostmár értek mindent és te is. Nagyon szeretlek, te édes, kedves, cserfes, szemüveges, törpe-kislány. Klassz felnőtt lettél. Hoztad a kitartást, tűrted a fájdalmat, a megaláztatásokat, a verést. De mégis boldog felnőtt, erős és okos nő lettél. Imígyen el is ijednek tőled a pasik. Lehetnének visszafogottabbak mi tagadás.
Megbocsájtanod nem sikerült, de tudod, az életben vannak dolgok, amit nem tudunk soha megbocsájtani. Nem vagy felelős a szüleid bűneiért. A gyerekeidnek sem kell vezekelni a te bűneidért. Van rá hatvan évük, hogy megértsék.
Most, hogy mindent megértettél, lezárhatod a történetet. Nem kell többet félned. Te vagy családod nőágának utolsó matrónája. Az igazság felfedésével, és három fiad megszületésével felmenőid fekete báránya lettél. Jó értelemben. Megszakítottad szeretethiányos nő felmenőid vonalát. Eközben megtaláltad a zakkant, különleges szinonimáját: szeretet-deficites.
Drága Emi!
Engeddd el azt a piros szívecske lufit, amit eddig oly görcsösen őrizgettél! Hát rajta! Ne szorongasd tovább madzagon a múltat! Legyen ez most a hála pillanata!
Itt az idő: öleljük meg egymást és menjünk haza. Ne nézz hátra!
Drága Felmenőink!
Köszönjük az életünket, amit ti adtatok nekünk. Köszönjük a szeretetet, amit képtelenek voltunk meglátni a szemetekben. Mindent, ami történt, az maga az életünk volt. Fogadjuk el! Hagyjuk a sebeket, mert sosem gyógyulnak be!
I
