Nagy utazás 4.

Az utazás átalakulás a szabadságra

„Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.” (Tamási Áron)

A hosszú utak mindig kis rövid szakaszokból állnak össze. Ahhoz, hogy egy hosszú úton végig menj, a kis rövid szakaszokat kell előbb megtenni. Nem lehet minden sarkon eltévedni, nem lehet minden útba eső kocsmába betérni, nem napozhatsz naphosszat az út szélén, nem bénázhatsz el mindig mindent, és nem okozhatsz vagy szenvedhetsz el minden egyes kilométeren balesetet. A sok kitérő időveszteség, és vajon gazdagodunk-e a bundeszolással, megéri-e a kisutcázás? Azután ott az útitársak kérdése. Kit, meddig, mikor, mi okból viszünk magukkal? Hogy indulunk útnak? - táskánkban a jó öreg térképpel, fejünkben és lelkünkben egy csomó jól bevált sztereotipiával, vagy zsebünkben a szupertechnikával, ami ha hagyjuk, behálózza minden óránkat, viszont nagy szabadságot is biztosít egyben, persze ha tudunk fogékonynak lenni rá.

Hát, ezek azok a dolgok, amik bennünk vannak, a hozott anyagunk, néha iránytűk, néha meg zsákutcák. De mindig ott vannak a pillanatok, amikor képesek vagyunk egy mozdulattal lerántani az asztalról a terítőt. Mindegy, hogy mi merre borul. És ilyenkor teljesülnek a vágyaink, ilyenkor önmagunk lehetünk, ilyenkor tudunk mások számára csoda lenni… azok a gyönyörű mostjaink!

Ezekhez a pillanatokhoz pedig mindig egy előző vezet el… amikor megvesszük a jegyet, amikor felszállunk egy repülőre, amikor kitakarítjuk és teletankoljuk az autót és elfordítjuk a slusszkulcsot. Meglehet, hogy ettől jó kompozni is, mert az garantáltan átvisz bennünket a másik oldalra.

Epimorphosis

Azt gondolom, gimnazista éveim alatt éreztem rá az utazások ízére. Ezek amolyan kis rövid, 20 km-es utazások voltak, minden nap, oda-vissza. Rászoktattak a pontosságra, hogy a busz 6.55-kor indul, ha fúj, ha esik, -15 és 35 fokban, világosban és sötétben egyaránt. Ha elkéstünk, akkor mindjárt a kapuban teljes vizitálásnak voltunk kitéve a jó öreg Láng tanár úr jóvoltából. Ő ugyanis -lévén régi bútordarab a gimnázium életében- sok éve minden reggel magára vetette a szürke öltöny fölött végig gondosan begombolt, hófehérre mosott és simára vasalt vászonköpenye tetejére szürke posztó pelerinjét, megigazította haját a köpeny felső zsebében lakó kis fésűvel, felöltötte arcára a kötelező szigort, és kiállt a kapuba. Mellette a két ügyeletes diákkal, akiket ő csak „csőszök”-nek hívott... Elkéstünk... 

Ilyenkor utasította a csőszöket, hogy schreibolják be a könyvbe a késők nevét, de elég lesz annyi is, hogy a vadkerti buszos különítmény már megint késett. Ebből úgyis tudni fogják az osztályfőnökök, hogy kikről beszélünk. Na most, ha már idefújta a szél ezeket a díszmadarakat, mutassák csak, hogy van-e mindegyiküknek címere, vagy már megint meztelenül jöttek iskolába! Mert a szabályzat ugye előírja maguknak, hogy hordani kell, büszkének kell lenni rá, hogy az alma-materhez tartoznak. Ezért azután a címert nem veszik le, amint kifordultak az iskola kapun, mert nem szégyen az, és nem az alsónadrágon hordják, mert ott nem látszik. És ahogy reggel fölhúzzák a fuszeklit, na azzal a lendülettel a címert is illik.

A címer az iskolajelvény volt, kék-fehér pajzs, rajta az alapítási évszám 1664, körben: Szilády Áron Gimnázium. A valódi címeren még rajta volt a „Sub pondere crescit palma” mondat, okulásul, így latinul. Értelemszerűen akire nem volt feltűzve a legkülső ruhára, na az egyenesen meztelenül jött iskolába. Mert a szabályzat ugye előírta…

Volt ennek az ingázásnak sok előnye. Először is a szülők nem tudták még aznap első kézből a csínytevéseinket, mire fogadó óra volt, amúgy is ellaposodtak. Másodszor tudtunk iskola mellé is járni, mert itt senki sem ismert bennünket, persze fedezve jó fogorvosi igazolásokkal, mondjuk úgy, hogy megoldottuk. Azután beültünk a sarki piszkosba kávézni, meg ha volt köztünk 18 éves, akkor sörözni is. Mi lányok számon tartottuk, hogy melyik osztálynak hány órája van, milyen szakköröknek mikor van vége, és imigyen nagy pontossággal tudtuk, hogy x vagy y fiúk előreláthatóan melyik busszal jönnek haza, és akkor mi is megvártuk őket. Persze, hogy a sarkon levettük a címert. És harmadiktól kezdve bagóztunk a wc-ben. Puha dobozos Sopianae, vagy piros szűrős Symphonia volt a választék. 

Mert lázadó tinik voltunk, mindamellett azért nem nagyon mertünk beszólni a felnőtteknek. Sokat gondolkoztam ezen, hogy miben különböztünk a mai gyerekektől? Hát nagyon egyszerű. Mi ezekben az években tényleg lárvából kifejlett rovarok lettünk, pont úgy, ahogy a biológia leírja a kifejlést. Valahogy így: A lárva és a kifejlett rovar nagyon hasonló kinézetű, a lárva ivarszervei, szárnyai hiányozhatnak, életmódja is a kifejlett állatéhoz többnyire hasonló. (ld. ősrovarok, ugróvillások, egyenesszárnyúak, poloskák)

Egy biztos: magunkért lázadtunk. A vaskalapos szigorú neveltetésünkből való szabadság kiharcolása volt a feladat. A mai gyerekek meg egyszerűen a felnőttek ellen lázadnak, nem magukért. Valójában ez csak pótcselekvés részükről, mert mindent megkapnak, és valójában nincs miért harcolni. Őket a szüleik már a modern pszichológiának hála, szabadnak és egyenrangúnak nevelik, nekik már nem kell harcolni magukért. De a tinilét legfontosabb mozzanata a harc, nincs is ezzel baj, ha értelmes célokért folyik. Mondhatnánk, a fagyi jól visszanyalt. Ez a borzasztó nagy különbség a két generáció tinilázadása között. A másik gond, hogy még a mi életünkben ez a korszak vaskosan a gimnazista évekre volt jellemző, most már az ötödikesek sajátja, és ez se mindegy.

Hemimethamorphosis

A következő rendszeres hetenkénti hazautazások az egyetemista éveimben történtek. Mindig úgy éltem meg, mintha az a másfél órás út, és maga a busz egy gardrob lett volna. Odafele levetettem a most már magaménak érzett szabad, vidám egyetemista énemet, a kis lázadó lelkemet, gondosan összehajtogattam, talán még meg is simogattam őket, beleraktam a bőröndbe, és felvettem a jó kislány jelmezt, a jó néhány évvel ezelőtti énemet, aki eleget tesz a szülői elvárásoknak. Mivel nem azért mentem, mert nekem hiányzott, hanem mert elvárták, és ha nem mentem abból mindig családi balhé, szappanopera és nem szép szavak kiabálása keletkezett. Én meg szerettem már akkor is a csöndet, meg a vidámságot.

Máshogy egyszerűen nem lehetett kibírni. Azután visszafele a buszon ledobáltam magamról a fonott copfos, masnis kislányt, begyűrtem egy szatyorba, és felöltöttem magamra magamat. Ez így ment 5 éven keresztül. Egy egészen furcsa utazás volt... kicsit olyan tudathasadásos.

Egészen átváltoztatott. Nagyjából erre az időre datálható, hogy megtanultam, ha valaki általában vidám, az nem azt jelenti, hogy őt nem érte még kudarc, hogy neki minden sikerül, és minden az ölébe hull.

Olykor az én lábamat is feltörte a cipő, az én bizalmammal is visszaéltek, engem is megcsaltak, és engem is hagyott el a szerelmem, valamint az anyukám a lelki terror magas művelője volt. Lehet, hogy már akkor is néha kiabáltam, leginkább csak mikor magam voltam, mert ismertem az ordibálás törvényét. Nevezetesen, 1. az idősebbekkel szemben tiszteletlenség felemelni a hangom, 2. mindig nálam hangosabban fognak visszaordítani rám. Tudtam, hogy ha sokat kiabálok, vészhelyzetben senki nem fogja komolyan venni tőlem, hogy „Dől a fa!” És tudtam, hogy mellettem a gyerekeim is megtanulnak majd üvöltözni, pedig nincs annál rosszabb, mint hallgatni egy gyerek őrjöngését. (ekkortájt már hallgattunk az egyetemen fejlődéslélektant, pszichológiát) Ennél már csak az lehet rosszabb, ha valakinek alapállapota a hangoskodás.

Mert a szeretet élőhelye a csönd.

Ez az időszak volt életem második nagy úton levése, és nagy, lehet még tökéletlen átalakulása.

Átváltozás vagy tökéletlen átalakulás: A lárva és a kifejlett állat között viszonylag jelentős különbség figyelhető meg. A lárva eltérő élőhelyen él, eltérő az életmódja. (ld. szitakötők, kérészek, álkérészek)

Holomethamorphosis 

Azután jött életem legnagyszabásúbb utazása, a határátkelés. Valójában ez változtatott rajtam a legtöbbet.

Tökéletes átalakulás. A lárva és a kifejlett rovar között akkora a különbség, hogy a kifejlett állat kialakulásához egy nyugalmi állapotnak, az ún. bábállapotnak kell közbeiktatódnia. Pete, lárva, báb, kifejlett rovar állapotokon mennek keresztül. Ez a fejlődésmenet többek között a bogarakra, lepkékre, hártyásszárnyúakra, bolhákra, kétszárnyúakra jellemző.

Valóban minden eképpen zajlott, be is bábozódtam egy időre, gyűjtöttem, szívtam föl ez élményeket, az érzéseket, az ismereteket, sok időt töltöttem magammal. A végén a bábból előbújt egy kis bogár. Kicsi, de szép, és tud repülni. És ki ne szeretne egy hétpettyes katicabogarat, vagy egy világító szentjánosbogarat. Régebben ez a metafora bizonyára egy lepke lett volna. Mostanában azonban sokkal inkább értékelem a kisebb, egyszerűbb, természetesen szép, egyenes és tiszta dolgokat. Hát így lettem a végén lepke helyett inkább bogár. Talán egy kis zöld, világító szentjánosbogár.

Mindehhez hátteret adott egy ismeretlen ország. Egy-egy mély lélegzettel jól magamba szívom, mert nem lehet nem szeretni. Minden levegővétellel egyre jobban beleszerelmesedek.

Sokszor órákig elálldogálok egy-egy Rembrandt vagy Van Gogh kép előtt és arra gondolok, hogy minden kérdésre ott van bennük a magyarázat. Tisztán, egyenesen, fényesen. Csak látni, érezni és érteni kell. Időt szánni rá…

„Egy értelmes ember képes arra, hogy átálljon a fogadó ország tempójára. Ha folyamatosan lázadunk, és a megváltoztathatatlant akarjuk megváltoztatni, a saját utazásunkat tesszük tönkre. Ennek semmi értelme: inkább élvezzük azt, ha egy másik kultúrába csöppentünk, és engedjük, hogy az elringasson lassú, vagy éppen felgyorsult életével, különös illataival, zajaival.” (Kordos Szabolcs)