Az én feladatom csak annyi, hogy sose szűnjek meg szeretni

Vannak történetek az életünkben, amik egy verssel kezdődnek, regénnyé lesznek, majd életformánkká válnak, eltörnek párszor, és végtelen szeretetté csendesülnek.

Amit egy évig nem használsz, nyugodtan kidobhatod, mert úgysem veszed elő többet. Ez a tárgyak, ruhák, kacatok tekintetében tényleg kiváló módszer. Egy költözés, a szüleink házának felszámolása kapcsán és más egyéb alkalmakkor rá is jövünk, mennyire igaz. Hajlamosak vagyunk a „jó lesz az még semmire” gyűjtögetésre. Az idősek azért, mert kényszeressé válnak e tekintetben, meg mert megszokták a régi időkben a dolgok újrahasznosítását. Mindent meg lehetett javítani a Rakéta porszívót, a panelbontó Hajdú-energomat mosógépet, a Trabantot házilag, a Kotyogóban szelepet és gumit cseréltek, a szigeteletlen házban a régi szőnyeg ott maradt az új alatt, és még ki tudja mennyi mindenféle praktikus helyet találtak mindennek. A cserépkályhában hasznos meleggé váltak a deszkák, a nyáron összegyűjtött újságok, rongyok, és még sok egyéb. Az üvegek évről évre megteltek befőttel, savanyúsággal, paradicsomlével. A nylonharisnyákat tejeszacskókat felvagdosták és lábtörlőt horgoltak belőle, a használt ruhákból szatyor, párna készült, a ruhákat átalakították, mert ugye volt varrógép is, ami már arra sem volt jó, azt hosszú téli estéken gondosan csíkokra vágták és rongyszőnyeggé vált. A tejfölös dobozokban nevelték a palántákat tavasszal a veranda ablakban.

A mi korunkban azonban erre sem alkalom, sem idő, sem lehetőség nincs. Bár engem még megtanítottak ezekre a fogásokra, valószínű, sosem fogok ilyesmivel foglalatoskodni.

A fogyasztói társadalomban mindent bonyolultra terveznek, javíthatatlanra. Ha elromlik a Daewoo típusú intelligens mosógépünk, szerelő Gábor kijön és 3000 Ft-ért (3 évvel ezelőtti áron) szétszedi és megállapítja, hogy kuka. Nincs befőzés, palántázás, idő, nem tudunk varrni, horgolni, kötni, meg már nem is trendi. Mégis értelmetlenül ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Talán mert a mai ember beteg: megalomániás, depressziós, képtelen maga körül rendet tartani, schopaholictól szenved, ami ugyanolyan impulzuskontroll-zavar, mint a drogozás, az alkohol, a szerencsejáték… és közben halmoz és halmoz egy nagyszerű szeméttelepet maga körül, amin kapirgálhat kedvére kiváló pótcselekvést találva a valódi megoldandó problémák elől menekülvén (ld.: Life Network Gyűjtögetők című sorozata).

Ha már a tárgyaink kezelésében is betegesek vagyunk, mit várhatunk el az emberi kapcsolatainkban?

Kevés „holtomiglan-holtodiglan” relációt látunk a mai világban. Néha eltűnődünk, hogy mi erre is képtelenek vagyunk. Kérdezősködünk, hogy mi a titka. Szüleink, nagyszüleink generációjában kutakodunk utána. Mi az amit ők tudtak, mi meg nem? Képesek voltak összecsiszolódni a házasságban, a barátságban, a szülő-gyerek viszonyban. Ők ezt gyakran a toleranciával magyarázzák, hogy bennünk ez főleg fiatalon nincs meg, meg türelmetlenek vagyunk egymáshoz, elbeszélünk egymás mellett, nincs rend körülöttünk és bennünk. Fellazultak a szabályrendszerek, és a tekintély.

Képzeljük csak el, hogy az élet egy nagy udvar, ahol nőnek virágok, bokrok, fű, és nőnek egyre gazak is a fű és a térkövek között. Ezeket gyomláljuk. Amíg kicsi a probléma, pár centisek a gazak, lehajolunk, kiszedegetjük. Az eredmény tökéletes. Azután nem csináljuk lustaságból, vagy fáradtságból, vagy mert elfelejtettük, vagy mert nem tartjuk fontosnak… megnőnek a problémák vitákká, a gazak 30 cm magasra. Elő kell venni a kerti kapát, kicsivel tovább is tart, fáradságosabb a küzdés, de működik. Ilyenkor még meg tudunk békélni egymással. Azután eljön a méteres csikófarkak és paréjok korszaka. Na ezt már fájdalmas kihúzgálni, időigényes, fárasztó, és nem lesz tökéletes. Nagyjából innentől kezdjük szadizni a másikat, ekkor lép félre az egyik, innentől nevelhetetlen a gyerek… Kezelhetetlenné válik az udvar, mert a hatalmas gazak, miután beleszakadnak a földbe, mindjárt kétfelé is ágaznak, a problémákat napi szinten esszük a kenyerünkön. Azután feladjuk, nem harcolunk, az udvart belepi a méteres gaz, elszórja a magját, és reménytelen szélmalomharccá válik minden. Ez az a pont, amikor bármelyik fél mond valamit, még ha az egyébként jó irány, akkor is ellent mondunk, a gyerekek nevelésében sem vagyunk következetesek, amit ők persze remekül kihasználnak. Mindenkinek elege van, mindenki mindenkinek beszól, holott egykor szeretetből terveztünk és vállaltunk be mindent. Persze sosincs későn, mert van rotátor, földcsere, a térkövet újra lehet rakni, de általában ilyenkor már nem hiszünk benne, becsukjuk magunk után a kaput, bedobjuk a kulcsot a postaládába. A „holtomiglan-holtodiglan” pedig éppen arról szól, hogy ha kell kézzel ássuk fel az udvart, kitalicskázzuk a földet, majd vissza az újat, és ha valahol elvétjük, akkor egy élet alatt többször is földet cserélünk. Együtt. Újra és újra. Közben megállunk, letöröljük az izzadságot és megöleljük egymást. A gyerekeinket is megtanítjuk erre. Lehet, hogy néha gyötrelmes, fájdalmas, de a harcainkat megvívjuk… együtt... talán ezt hívják összecsiszolódásnak. Na, erre vagyunk képtelenek.

Senki se gondolja, hogy a kapun kilépni könnyű, és utána is meg kell küzdeni magunkkal. Meg az egyedülléttel. Azután persze újra próbálkozunk egyszer, kétszer, háromszor. Mert sok a tanulni való. Vagy elkezdünk falakat húzni magunk köré. Nagy vastag kétméteres falakat, hogy nehogy átjusson rajta valaki. Lehetőleg a nap se süssön be. Nézünk kifele rajta, és ha valaki feltűnik, gyorsan felcímkézzük valami hülyeséggel, hogy ne kelljen szóba állni vele. Bent tiszta az udvar, rendes a ház, a mi házunk, a mi várunk. Nem nő benne a gaz, mert egyedül kigyomláljuk még pár centisen, nincs kivel megküzdeni naponként. Elhitetjük magunkkal, hogy ez így jól van, pedig nagyon nincs jól, mert társas lénynek, kapcsolatokra, gondolkodásra, ölelésre, simogatásra, szeretetre születtünk.

Falakra nincs szükségünk, de határokra igen. Nem szabad a kettőt összekeverni.

Jó esetben a saját falainkat végül megtanuljuk lerombolni földig, és már nem építünk újakat, legalábbis magunk köré nem. Más falait nem tudjuk lebontani. Mindenki mindig csak a sajátját. Van akinek elég hosszú az élet, hogy sikerüljön, van akinek nem.

Mégis érdemes feltennem a kérdést, hogy a te építkezésedet mennyiben befolyásoltam.

„Lehet, fel se fogtam még,

hogy ez az én kudarcom,

én engedtem, hogy falakat húzz közénk.” (Anti Fitness Club, Molnár Tamás)

Az én házam körül jó holland szokás szerint nincsen kerítés, nincsen bezárt kapu, az ablakaimon sosem lesz rács, függöny. Igen, belátsz hozzám, de ez nem azt jelenti, hogy átjáróház vagyok, akin át lehet suhanni, ki-be járkálni rajta. Én is az állandóságra törekszem, szeretettel élek, és szórom mindenfele, ahol valakinek szüksége van rá, szeretek megnevettetni, mosolyt csalni más arcára, meghallgatni, megvigasztalni, letörölni a könnyeid, példát mutatni, de tanácsokat nem adhatok. Tudok napról napra változni, hogy egyre jobb legyek. Megváltoztatni téged nem az én tisztem, megváltoznod neked kell, magadtól, belső elhatározásból.

Az én feladatom csak annyi, hogy türelmesen várjak, még átrugdosod a csökönyös tevéidet a tű fokán, elfogadjam a helyzetet, legyek teljesen biztos benne, hogy neked is sikerülni fog. Addig is éljem az életem jól, boldog legyek, álmodjak nagyokat, és sose szűnjek meg szeretni.