Egyensúly 2.

Vonzalom a művészetek nyelvén

„Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott.” (Babits Mihály)

Tulajdonképpen nagyon is vonzódunk az élethez. Időnként szerfelett prózainak és stílustalannak tűnik, pedig igazán rajtunk múlik a megfogalmazás. És előbb-utóbb ráeszmélünk, hogy mi vagyunk a költészet maga. Azt gondolnánk, hogy a legrettenetesebb dolgok menetét csak az író tudja úgy fordítani, hogy az élvezhetővé válik a sorok között. Azontúl a valóság meg egészen más. Nem is feladat sosem egyetlen regény vagy film valóságtartalmát kutatni. Az érzés az, ami elkísér, ami példát mutat, és eszünkbe jut sokszor évekkel később egy-egy szituációban. Csak egy sor, egy idézet, ami elindítja a gondolatainkat, kimozdít a mélységekből, ráhangol, elterel valami egészen más irányba. 

Egy rím, vagy egy dallam tisztaságát, egy hasonlat nagyszerűségét nem lehet megkérdőjelezni. Azt érezni kell. A tisztasághoz, egyszerűséghez való vonzalmunk pedig a lelkünk mélyéről figyel. Csöndben van, nem kiabál, nem csap lármát, nem ír szappanoperát. S ha az egónknak nem engedjük, hogy túlharsogja, hát akkor tényleg költészet az egész. Főleg, ha a „nem engedjük” az egyfajta sorokba, rímekbe, ritmusba, képekbe, színekbe rendezés által történik. Hiszen a legrosszabb dolgok is idővel képesek értelmet nyerni. Ahogy a szünet is a zene része. A pillanatnyi állapotában nyeri el nem ritkán egészen hangsúlyos jelentését.

Mindazonáltal mi emberek vonzódunk egymáshoz. Bármely kapcsolatunkra jellemző, bár mindig igyekszünk a párkapcsolatainkra leszűkíteni a kérdést. Vagy a mágnessel példálózunk, pedig pont az ellenkezője történik. Mi ugyanis sosem az ellentétest vonzzuk, hanem a hasonlót. Minden gondolatunkkal. Ez olykor egészen horrorisztikus tud lenni. Persze csak addig, még meg nem tanuljuk, hogy a sebzett lelkű a sebzett lelkűt vonzza, az önbizalom-hiányos az önbizalom-hiányost, okos az okost, megfontolt a megfontoltat, magabiztos a magabiztost… Félelmeink a bevonzott ember félelmei. S ha nem tudunk jól szeretni, akkor sosem fognak jól szeretni minket. 

Az idő, ami eljuttat a felismerésig, ami alatt képesek vagyunk ízeire szedni életünk megannyi szituációját, számtalan jó és rossz élethelyzetet, kapcsolatot, elmúlt barátságokat, kihűlt nagy szerelmeket, családunkat… Azután valahogy csak sikerül olyanná válni, amire hosszú évekig vártunk, hogy megkapjuk más valakiben vagy valamiben. Akit vagy amit vonzónak találunk. Egyszer mindennek eljön az ideje. Azután úgy érezzük, hogy minket már Leonardo da Vinci utolsó vacsoráján is egymás mellé festett. A két megrögzött földjegyűt, a sötét oldalon. Talán akkor még nem voltunk készen rá. Jung valahogy így fogalmaz: a megjelent fényt eddig még nem fogtuk fel. S miként az említett festmény varázslatos mértani egyensúlyban van, úgy szükséges egyensúlyba hoznunk magunkat a vágyainkkal. Akkor pontosan úgy lesz minden, ahogy szeretnénk.

„A tisztelet az alapozás, a vonzalom az első emelet, és a mély érzés maga a ház.” (Charlotte Bronte)