Egyensúly 1.

Minden dolgok eredője

„Az életben nem a halál a legnagyobb veszteség. A legnagyobb veszteség az, ami meghal bennünk, miközben élünk.” (Norman Cousins)

Igen, a kőangyalok a sírokon is a szerelemről mesélnek, vagy a szeretetről, ahogy tetszik. Csak a magyar nyelv képes a kettő között határt vonni. Talán, mert így több, így szebb. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy ez legalább megmaradt nekem, miközben küzdök egy másik nyelv elsajátításával, és annyi de annyi félreértés, értetlenkedés, bénázás átélője vagyok. És persze olykor butának és kicsinek érzem magam. Majd elmúlik. Lehet, hogy lassú vagyok, de ha valaki türelmetlen hozzám, az az „ődóga”. Ha túl nagyok az elvárások, akkor jön a „Leszarom.” Ha váratlan dolgok történnek, akkor az a „Nem számít.” Ha az egóm duruzsol, az övé meg a: „Kussolj!” Ki ne tudná, hogy ezzel a négy ősi mantrával bármely szituációban visszabillenthető egyensúlyába a lelkünk. Nem árt jól begyakorolni. Néha rémesen egyszerűek a receptek az élethez.

S mert mindig van egy ok és egy találkozás arra vonatkozólag, hogy megtapasztaljunk valamit, ezért kerülünk kapcsolatba valakivel vagy valamivel. Az életünk sok ponton összefügg: a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. A véletlen ezért csak illúzió. A bosszantó csak az, hogy ezt nem mindig értjük. Általában egy későbbi időpontban mindig minden nyilvánvalóvá válik. Ezt írja le a szinkronicitás- elmélet.

„A szinkronicitás egy állandóan jelenlévő valóság azok számára, akiknek szemük van rá, hogy lássák.” (Carl Jung)

A másik dimenzió az idő. Minden akkor történik meg velünk, amikor már elég érettek vagyunk hozzá. Bonyolítja a megvalósulást, ha a szituáció több szereplős. Ilyenkor ugyanis, még az sem biztos, hogy a két, vagy több részt vevő egyszerre kész a közös sztori megélésére. Az élet sokszor kitol egy mellékvágányra, ahol azután van időnk gondolkodni, érni, vagy várni, hogy vágyunk tárgya beérik. Nincs ezzel semmi baj, ezeket az időszakokat is lehet hasznosan tölteni. És hozzá ott van a remek belső hangunk, aki sosem ver át, akire ha hallgatunk, előbb-utóbb megtaláljuk, amire vágyunk. Amennyiben elég kitartóak, rámenősek vagyunk, és sosem adjuk fel, akkor minden vágyunk teljesül maradéktalanul. Érdekes ezt magunkon is megfigyelni, de még abszurdabb, mikor más próbálkozásait is sikerül tudatosítani magunkban.

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)

Az utadat mindig te magad tervezed. Térkép és iránytű jó szolgálatodra lehet. Így azután módodban áll mindent átgondolni: a megérzéseidet, a belső késztetést, a vágyaidat, a vonzalmad valaki vagy valami iránt. A vágyaid az iránytűk, a megérzéseid, a belső hangod a térkép. Ez az elsődleges feladat: jól végig menni az úton. És bár akármilyen kontrasztosan és tisztán látod is a célt, az csak a hab a tortán, ha sikerül elérned. A lényeg, hogy mivé válsz az úton. Ha jobb leszel minden lépéssel, ha boldoggá teszel közben mást is, akkor az boldoggá fog tenni minden bizonnyal. Ha látod magad előtt a kikötőt, akkor meg is találod azt.

Hogyan? Vannak-e receptek? Vagy saját magunk számára vagyunk kísérleti nyulak? Esetleg jól tesszük, ha kivándorlunk puzzle-földre, ott legalábbis összeillenek a dolgok? A puzzle-föld jó ötletnek tűnik, de van azért itt még sok más is.

Szeress minden nap! Ne félj kimondani sokszor, hogy szeretsz. Ezzel sok-sok pozitív megerősítést szerzel annak, akit szeretsz, és magadnak is.

Légy türelmes, önmagadhoz és másokhoz is. Mindennek idő kell. Akadályok nincsenek. Azokat te építed magadnak. A falakat is. A sorompóidat is.

Rugdosd ki magad a megszokás-kátyúidból! A biztos rossz csak kényelmesebb a bizonytalan jónál. Mind a kettőben fogy az energiád, de míg az előbbi sehova sem visz, az utóbbival legalább esélyt adsz magadnak, hogy történjenek veled jó dolgok. S ha történnek, gyorsan visszatöltik az akkumulátoraidat. Ha a környezeted lehúz, leveszi az energiáidat. A semmittevés pedig jó út a szenilitás felé. A mindennapi robot is egyszerű lélekrombolás, ha nem kompenzálsz valamivel. Minden elviselhető azonban egy szerető környezetben, mert a részt vevők azonos céljai naponként óriási közös erőforrást képeznek, megerősítik egymást. Megteremtik az egyensúlyt.

Folytass állandó diskurzust az egóddal! Tanulj meg vele élni! Ne félj tőle! Tedd a barátoddá!

Ne félj, elsősorban magadtól, akkor másoktól sem fogsz, leginkább az élettől nem. A paradox helyzeteket is lehet kezelni.

Nem fogsz kimaradni semmiből. Ha mégis, ne sajnáld! Később megérted mindennek az értelmét. Semmi sem lesz későn, ami fontos a további életed szempontjából.

Kérd, amire szükséged van, mert mindig mindent megkapsz, persze csak azt, amire tényleg szükséged van.

Realizáld az álmaid, tégy a megvalósulásukért, minden nap boldog legyél!

Tanulj meg beszélni az érzéseidről, mondd ki, írd le, amit gondolsz, hiszen a narráció gyógyír az összes pszichés betegségre. Mindamellett az egészséges embernek is jól esik, ha meghallgatják. Öntsd szavakba az örömödet, a fájdalmadat, a vágyaidat!

„A probléma Isten ajándéka, egy isteni kihívás. Nézz szembe vele, találd meg a módját, hogy juthatnál túl rajta, hogy kerekedhetnél felül rajta, és meglátod meglesz az eredménye.” (Osho)

Az életben minden és mindenki vagy ajándék, vagy büntetés, vagy egy teszt. S ha felismered, akkor kerül a helyére minden puzzle. A lényeg az, hogy felismered-e?

A „Nem tudom.”- válaszod mögött ott van az összes tudásod és a zárkózottságod.

A „Nem érdekel.”- mögött ezer érzelmed húzódik meg.

A „Jól vagyok.”- olykor elfojtott fájdalmakkal van teli.

A „ Csak vicceltem.” - a te vélt igazságodat rejti.

Amikor vizsgáztatsz, bizalmatlan vagy, és ez elszomorít.

Szereted hallani, hogy „Szeretlek.”- mert ilyenkor nem érzed úgy, hogy senki se szeret…

„Hibát elkövetni nem bűn- hibázz, amennyit csak lehet, mert így fogsz csak többet érteni a világból. Csak ne kövesd el ugyanazt a hibát újra meg újra, mert az már tényleg ostobaság.” (Osho)

A bocsánatkérés néha hasznos lehet, de nem túl sokszor. Legjobb, ha nincs miért kérni, mert az azt jelenti, hogy közös nevezőn vagyunk, és fel se merül a megbántás szándéka. Ilyenkor egyensúly van. Bizonyosság van, és nincsenek kérdések.

Akkor is tiszteld a másikat, amikor megbánt, vagy csak épp nem érted. Így talán képes leszel a körülötted lévő világot szebbé tenni.

A fárasztó munkában ne keresd a rosszat. Helyette feledkezz bele valami alkotó, pihentető dologba. Van, ami bár fáraszt, mégis élvezetet nyújt. Ilyesmivel kiválóan kompenzálható a sok robot.

Valahányszor megvalósul a vágyad, kárpótol a hozzá vezető véráldozatokért. Tekints a gyalogsor elhullására úgy, hogy megérte áldozatot hozni. Ez is egyfajta természetes kiegyenlítődés.

Mindig azt kapod vissza, amit adsz. Ha nem vagy kevély, féltékeny, nem áskálódsz, nyomozol, bántasz, nem teszel megjegyzést, nem ítélkezel, csak szeretsz, elfogadsz mindenkit olyannak, amilyen, akkor az azért van, mert benned van meg az egyensúly. Ahogyan el tudod fogadni a saját csetléseid, úgy elfogadod a másik botlásait is.

A jóság nem más, mint kiegyensúlyozottság. Innentől kezdve mindenkiben éppen annyi jóság lesz, mint amennyi benned van. Hiszen a napnál világosabb, hogy az elveszett kapcsolataidban te is el voltál veszve.

Ami fáj, az éppúgy épít, mint amitől boldog vagy. Csak nem kell túl sokat időzni vele. Engedni kell, hadd menjen. Vagy megkeresni benne a jót, és ennek mentén újrakezdeni a történetet. Persze csak ha képes vagy rá.

A romlottság de facto nem a világban létezik, hanem az emberben. Valószínűleg nem is fog egyszerűen csak úgy elfogyni belőle. A világban tehát az egyensúlyt csak a jó emberek képesek megteremteni. Ők tisztában vannak ezzel, tudatosan „művelik a jóság kertjét”. A gonoszságot is képesek a krisztusi tanítás nyomán értelmezni, mint a tudatlanság termését.

„Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34)

Az életet megannyi ellentétes dolog mentén éljük meg. A pozitív és negatív dolgoknak azonban nem az a rendeltetésük, hogy kioltsák egymást, hanem hogy megmutassák a köztük lévő kontrasztot. Mert egyszerűen csak összetartoznak. Nincs is velük semmi baj, míg a mérleg nyelve semerre se mutat nagyobb eltérést. Tehát sosem az a kérdés, hogy megtegyünk-e, vagy ne bármit is, hanem az, hogy ettől, legyen az jó vagy rossz dolog, egyensúlyba kerülünk-e.

„Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” (Wass Albert)