2017. január 28., szombat

365 nap 6.

Tövismadárkodásaink

" A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye…
Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára... Legalábbis a monda szerint.
A madár, begyében a tövissel, változhatatlan törvénynek engedelmeskedik; nem tudja, mi űzi-hajtja, hogy fölnyársalja magát, s dalolva haljon meg. Amikor a tövis beléhatol, még nem tudja, hogy a halál közeledik, csak dalol, dalol, amíg csak annyi élet van benne, hogy egyetlen hangot kiadjon. De mi, amikor a tövisre fölnyársaljuk magunkat, mi tudjuk. Mi értjük. És mégis, mégis megtesszük. Mégis megtesszük. " (Colleen McCullough)



Mert erőnk olykor egyben a gyengeségünk is. Mert vágyunk a szeretetre. Szabadon Csernus után: mi mind szeretet-kurvák vagyunk. Szabadon Tamási Áron után: mindannyiunknak kell egy hely, ahol otthon vagyunk. Szabadon Bagdy Emőke után: a szeretetkapcsolatot adjuk-kapjuk egymástól. Ez pedig egészségben, életben tartó erő, amely mindnyájunknak a legfontosabb.
S ezért… éppen ezért vagyunk képesek elkövetni nagyszerű pillanatokat, és ezért, épp ezért tűzzük fel magunkat a tövisre, és énekelünk, holott tudjuk, értjük a tövismadárkodás mibenlétét, mégis megtesszük. Mert gyönyörű, mert bár nagy árat fizetünk érte, de ez akkor ott sosem számít. Még ha egyszeri és megismételhetetlen volt, akkor sem.
Bármikor megkérdezik, a válasz mindig határozott  "nem bántam meg".


Az életünk tele van szabályokkal. Néha még magunknak is sikerül legyártanunk néhányat csak úgy grátiszba, hogy legyen mit betartani. Néhányat jól belénk nevelnek. Megtanulunk úgy végig menni az úton, hogy teli van palántázva a jobb oldal tiltó és korlátozó táblákkal, piros, villogó sárga, és telizöld lámpákkal. Olykor tövig nyomjuk a gázt, máskor meg döcögünk a dugóban. Valójában előbb-utóbb mindenhova odaérünk. Azt gondoljuk, a mi időnk akkor van itt, amikor csak szétnézünk, de nem állunk meg a stopvonalnál, amikor áttoljuk magunkat a piroson, amikor a megengedett sebesség kétszeresével zúzunk.


De valójában akkor jött el a mi időnk, amikor megcsodáljuk a véget nem érő legelőket, amiknek csak a kanálisok szabnak határt, a legelésző teheneket, birkákat, a nyuszikat, kacsákat. Azután megállunk, elővesszük a piknikes kosarat, kiterítjük a fűben a plédet. Nevetés, játék, beszélgetés, ölelés, az együttlét öröme, mind az idő megállításán dolgoznak. Ebben a kontextusban nem is olyan fontos a cél maga. Az érzés a fontos, ami elárasztjaa a szívünket, majd képes kilépni kicsinyes korlátai közül, kihömpölyög a szabadba, és ott átjárja a mezőt, átússza a kanálist, rámosolyog a szürke fodrú felhőkre és a napra. Mindezt végtelen, finom természetességgel teszi.


Akkor van itt az ideje valaminek, amikor képesek vagyunk elfogadni azt, megállni és élvezni a pillanatot. Megengedjük, hogy közel jöjjön hozzánk, hogy simogasson, kényeztessen, hogy élvezzük szavait, érintését, színeit, illatát, másságát, varázsát. Mindegy, hogy elmúlik, mindegy, hogy belehalunk, de egy percre elnémul minden, és ez az az egy perc, amit soha meg nem bánunk. Ez az, amit bár tudunk, mégis, mégis megtesszük.
Mert ilyenkor átjár bennünket a szeretet. És ez a lényege a tövismadárkodásnak: szeretetből tenni, amit teszünk, s azzal boldoggá tenni másokat, nem számít ha kicsit bele is halunk. És akkor elhallgat körülöttünk minden… és Isten mosolyog az égben. Mert ilyennek teremtett bennünket, csak néha alig emlékszünk már rá. Mire az út végére érünk, talán megtanuljuk a leckét.


Ahova érdemes elmenni, oda nem vezet rövid út.” (Vavyan Fable)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése