365 nap 7.

„Akarsz-e játszani boldog szeretőt?” 

 (Kosztolányi Dezső)

A költő az költő... mint mindig. Most is. Kérdez, és ezáltal szinte kényszerít, hogy ne csak a felszínt lássuk. Mire megszületik a válaszunk, magunk is elidőzünk a lehetséges magyarázatokon. A figyelmünk rászegezzük a valóságra, a magunk és mások kapcsolataira. Lehet az hetero vagy meleg, házasság vagy nem házasság, utánfutóban kicsi, tini, felnőtt gyerekekkel vagy anélkül, csúcson vagy lejtmenetben, gazdagon vagy szegénységben, őszintén vagy hazugságban, mégis külön ágyban vagy még azt sem. Valójában mind ugyanúgy működik. 
Zoomoljunk csak rá az eredeti kérdésre. S bár jóllehet az élet egy igen kicsiny szeletkéjét vizsgálgatjuk, mégis mindenkiben felkavarja az érzelmeket. Okoz némi fortyogást, rotyogást, szines füstöt, s olykor kellemes illatot is. Mint ahogyan a varázsüstben készülnek a különböző nedűk.

Nem árt a nagyszerű kérdő mondat minden szavára odafigyelni, s akkor egy sokkal árnyaltabb képünk lesz a szeretőség mibenlétéről. A szót magát erősen elítélő hangsúllyal mondjuk ki. Ennél csak az rosszabb, amikor minősítjük. Kurválkodásnak például. Az persze kétségtelen, hogy közben minden esetben megvalósul a megcsalás ténye.

Menjünk vissza a kezdetekhez! A szituáció mindig egy legitim párkapcsolat mellett jön létre. Természeténél fogva amennyire lehet, elrejtve marad. A harmadik személy megjelenésének feltétele, hogy a kapcsolatban valahol homokszem került a fogaskerekek közé. Azaz: baj van. És ezért a bajért mindig két ember felelős. Azután az egyik félrelép. Majd rövidesen a másik rájön, és kimondja, hogy megcsalták, a párjának szeretője van. A sors fintora, hogy ketyeg az óra, és rövidesen neki is lesz. Az okok rémesen egyszerűek. Szeretetre vágyunk. Kapcsolatban érezzük jól magunkat. Be akarjuk foltozni a hiátust, a párunk helyén. Visszaszerezni a szeretetet, a szenvedélyt, amit láthatóan elvesztettünk. El akarjuk felejteni, hacsak kis időre is a boldogtalanságunkat, a fájdalmunkat, a megbántottságunkat. Bizonyosságot akarunk szerezni arról, hogy kellünk még valakinek, és igenis szerethetőek vagyunk, és képesek is vagyunk szeretni. Mert mindennél jobban vágyunk rá, hogy szeressenek és szerethessünk újra. Hisz elevenen él még bennünk, hogy az milyen jó, jóllehet hosszú ideje nem gyakoroljuk. Nem feltétlenül erotikus kalandozásra vágyunk, hanem tiszta érzelmekre. Valójában ez mindegy is abból a szempontból, hogy mégis csak szeretőségről és megcsalásról szól a történetünk.

A szakításoknak mindig fontos pillére a "ki kit csalt meg, kivel, hányszor, mikor és miért" kérdéskör: a mi volt előbb, a tojás vagy a tyúk, amúgy teljesen értelmetlen és mindkét fél számára fölöttébb megalázó, már nincs semmi jelentősége – áligazság kutatása. Elrághatatlan gumicsont, amit oda-odavetünk a másik tányérjába, miközben szép lassan lerágjuk egymás valódi csontjáról a húst, s mint a jó vámpír kiszívjuk a vérét lehetőleg az utolsó cseppig. Ezek vagyunk. Mindezt azzal az emberrel, akit szerettünk annyira, hogy még néhány gyereket is bevállaltunk közösen. Mert akkor még úgy gondoltuk, most meg már nem. Mert ebben a kérdésben még mindig az egónk diktál, mert hájasra hizlaltuk a sok fájdalommal, megaláztatással, boldogtalan szituációval, ahol magunk se tudtuk, hogy milyen útra is lépünk. Hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy a hibás a másik. Pedig a szomorú igazság, hogy mi is éppoly hibásak vagyunk. Persze az egónk ezt nem engedi egykönnyen beismerni, durván ellene dolgozik. Hol van ilyenkor a szívünk? Mit csinál a lelkünk? Sebzett, összetört, megbántott, duzzog, nem képes megbocsátani, nem tud szeretni, görcsöl, gubbaszt a sarokban. Onnan les kifele, de hunyorog nagyon, mert a fényt nem állja a szeme. A sötét sarokban, behúzott függönyök mögött társalog az egójával és szövi az elégtételvevés szürke pókhálóját. Utakat keres... megy arra, ahol szeretetre talál. Ez borzasztóan veszélyes terep. Mert fél, nem kockáztat, bizonytalan, megalázott, dühös. Ezért többször mellé is fog. Azután még az is lehet, hogy sikerül túlteljesíteni az eredeti elvárásokat. De ez még veszélyesebb...

Akarsz-e? Ebben a kérdésben is nagyon különbözőek vagyunk. Vannak akik menekülnek, ha olyan embert ismernek meg, akinek nincs papírja róla, hogy szabad. Hogy miért? Először is csak intézményben tudnak hosszú távon gondolkodni. A papírtalanság ténye pedig elveti a házasság lehetőségét.

Másodszor: nem akarnak részeseivé válni más családi drámáinak. Azt azért tudni kell, hogy ezek a dolgok minden családban szinte forgatókönyv szerint egyformán zajlanak. Aki élt már meg ilyet, az egyrészt nem ijed meg tőle, másrészt mosolyog csak rajta (igazság szerint meg sírni kellene). Fájdalmas időszakok, de túl lehet élni.

Harmadszor: van, aki annyira szent, hogy vele azután senki meg ne akarja csalni a párját.

És végül van, aki nem tudja elviselni, hogy örök második legyen.

Az élet nagy játékos! Jó tudni, hogy elég hosszú ahhoz, hogy kipróbáljon minden szerepben. Maximum a sorrend nem ugyanaz mindenkinek. Ebben a felállásban lesz, amikor te lépsz félre, lesz amikor téged csalnak meg, és kipróbálhatod azt is, hogy milyen szeretőnek lenni.
A szerelmi háromszög csúcsait sorra végig járjuk idővel. Miért fontos ez? Mert mindeközben megtanuljuk értékelni a jót, harcolni magunkért, idejekorán nem elhibázni kapcsolatainkat, nem öldösni naponta, tisztelni és tolerálni a másikat, még akkor is, ha már kiszerettünk egymásból.

Saját dolgaidban, ami egyedül téged érint, tehetsz bármit, amit a szíved diktál. Nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye, még a konvenciókat sem kell betartanod, ha nem akarod. De mások felett soha ne ítélkezz, és soha senkit ne minősíts, mert nem tudod, hogy legközelebb melyik szerepet osztja neked az élet, és abban hogyan fogsz majd debütálni. Ezzel együtt van néhány dolog, amit nem kerülhetsz ki. Ahogy mindig is van elkötelezettség és elköteleződés, úgy nem szűnik meg létezni az etika sem. Az adott szó kötelez, az ígéreteket meg be kell tartani.

„Barátok, társak, szeretők – ők azok, akik saját felbecsülhetetlen értékük szerint kezelnek bennünket. Ők állnak legközelebb hozzánk, kik tudják, mit jelent számunkra az élet, kik érzik, amit mi is érzünk irántuk, kik diadalban és kudarcban egyaránt hozzánk kötődnek, kik feloldják végtelen magányunk!” (Myers, Henry Alonzo)