Kékszakáll

Őrült elmék

Néha úgy érzem már magam, mint Judit a hetedik ajtó előtt… miután kinyitogatta az ajtókat kékszakállú hercege várában, képletesen a lelkén, a sok cívódás, felismerés árán megismerve annak igazi énjét, akit szeret, a hetedik ajtón átlépve mégis a magány várt rá.

Na jó, hát a ballada az ballada- mondhatjuk… ez a műfaj ilyen… Mint az egyszeri gyerek az érettségiről kijővén ezzel fogadott : -Megöltem Ágnes asszonyt a dolgozat végén.. az jó opció, vagy nem?

A dolgozat szempontjából mondjuk elég lett volna őrületbe kergetni is, de a ballada az ballada… nagy átlagban a végén mindenki meghal. A magyarázat tehát kézen fekvő.

Mert az őrület is a magány egy megnyilvánulása amikor az elme saját háborodottságába zárja magát. Az én belezsugorodik saját börtönébe, amit az idők folyamán épített fel, hiába zavarták végig a megszokott 1000 tanösvényen, nem tanult semmit, nem tudott megváltozni. Hívhatjuk zsákutcának is. A börtönfalakat nem is magának építette fel, hanem azoknak, akik kívül estek az ő értékrendjén, és egész életében igyekezett megbüntetni őket így vagy úgy. Közben félt, mindenkitől félt, aki nem olyan, mint ő. Mindenkivel bizalmatlan volt. Álkapcsolatokban, felpúderezett világban lubickolt, álokosságokat kigondolva, feledve, hogy a világ létezik rajta kívül is.

„Elfogadhatod vagy elutasíthatod a Jólétet - de minden, ami veled történik, a te műved.” (Esther &Jerry Hicks)

Azután egyszer csak már meg sem hallotta a hangokat, akik kintről kiabáltak vele, mert ők ilyennek szerették, gondolták tesznek még egy utolsó előtti… utolsó… utolsó utáni… na még egy… legutolsó… legeslegutolsó.. és végül a végső próbálkozást, hogy megmentsék a lelkét. A lelkét persze senki sem tudta volna megmenteni csak ő maga.

Végül a börtönajtó bezárult belülről, mert már olyan magasak és vastagok voltak a falak, minden ablakra rács került, és a szétcsúszott elme végül a kaput is befalazta.

„Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” ( Arany János)

Nos, nem ölték meg Ágnes asszonyt kivételesen, mert a szüzséből kiderül, hogy még szabadon is engedik, mert a földi bíró elégségesnek tartja az őrületet, mint büntetést.

Az őrület tehát nagyobb büntetés a halálnál, és bármiféle börtönnél…

A végén pedig ott a legkeményebb szenvedés, hogy nehéz elmenni, mert már nem adatik meg a világgal, saját lelkével, és a másokkal való megbékélés, a halál is félelem, nem megnyugvás… Hát valóban, a pokol az itt van, nem a túlvilágon.

Mindegy, hogy a lepedőmosás lesz a rögeszménk, vagy örökké visszavágyunk abba a faluba, abba az utcába, ami ugye mint lehetőség számunkra már nem létezik.

„Sírkövek felirata lehetne: "Elfáradt." Talán nem az életbe fáradt bele, csak abba, hogy kapaszkodjon belé.” (Mark Lawrence)

Konklúzió: A beteg lelkeket megmenteni nem lehet (még akkor sem, ha az anyánkról, a gyerekünkről, a testvérünkről, a szerelmünkről van szó). Az embereket megváltoztatni nem lehet és nem szabad. Marad az egyedüli lehetőség, hogy nagy türelemmel, kitartással segítsünk rátalálni énjükre, lelkükre, az útra azokat, akik fontosak nekünk és még egészséges a lelkük.

Az utat képletesen egyedül kell végig járni.

Persze az egészséges lelkeknek megadatnak az útitársak is. Ez jó hír, ezért sose adjuk fel velük kapcsolatban!

"Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon Önmagán belül. " (Galilei)

Nekrofília

Most nem beszélnék arról, hogy milyen halottkultusz létezett és létezik a természeti népeknél, és a különböző vallású közösségekben. A modern nekrofília tekintetében alapműnek tekinthető a Six Feet Under c. sorozat (Sírhant művek) érdemes megnézni, tanulságos. Ezt tekintsük a két végletnek! Az azonban látható, hogy mennyire megváltoztak a szokások ebben a kérdésben is, mint mindenben.

Azt gondolom, mindenkit hagyjunk meg a maga elképzelésében, hiszen ez igazán magánügy. Tehát amit itt most leírok, az az én verzióm. Miután az életem, és a halálom is az én utam része elgondolkodhatok sőt beszélhetek is róla.

Bár gyanítom, az akkori szempontomból abszolút századrendű kérdések ezek, de nem tudom elképzelni semmilyen formában kőbe vésve a nevem. Nem kívánom a gyerekeimtől, hogy minden héten zarándokoljanak valami márványtáblához, és vigyenek virágot, mert tőlem megkívánták, de én sem tettem. Tutira nem érezném jól magam egy nagy beton, vagy márványtömb alatt.

„Ha sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!".” (Milan Kundera)

Van egy kedves ismerősöm, aki meghagyta a családjának, hogy ha egyszer megkapják az urnát, akkor menjenek el Görögországba, együtt mindannyian (mondjuk a síremléke árából), ahol sokszor nyaraltak együtt, szórják őt bele a tengerbe, és igyanak meg sok Metaxát, mint a régi időkben, beszélgessenek, és nevessenek nagyokat, élvezzék a napot és a tengert. Ez pl. egy szimpatikus megoldás.

Részemről is jónak tűnik a hamvaim tengerbe szórása, mert a tengerparton nagyon sokat elmélkedek, a jó gondolatok mindig ott születnek. Sok szép emlékem fűz ide. Amúgy meg nincs határa, mint ahogy az én szabad lelkemnek sem, tehát illik a koncepció egymáshoz, még ha ők ketten fizikai halálom után még köszönő viszonyban sem lesznek egymással. Amúgy meg ott a sok víz, amit nekem nem sikerült tisztára mosni, ott lesz rá idő. Egyébként meg ez a gyerekeim dolga, valójában azt tesznek, amit akarnak...

Van, hogy a körülötted lévő emberek nem értik meg az utat, amin jársz.

Nem is kell megérteniük.

Ez nem az ő útjuk.

Halál

Lehet úgy élni, hogy a halál már ne számítson, valójában nincs is halál.

Mert aki szeretett és szeretve volt, az minden nap ott van a többiek gondolataiban, ez ennyire egyszerű.

A testünk elkopik, vagy összetörik, vagy a sok negatív gondolatunk, a félelmeink, a gátlásaink felélik a testet.

Ez három különböző szituáció. Az első a természetes öregség, amit megint csak lehet jól és rosszul megélni. Ha jól éljük meg békében a lelkünkkel, szellemi frissességben, akkor minden egyszerűbb. A második, amikor a test összetörik… gondoljunk egy autóbalesetre, ahol a lélek látja, hogy a test szétesett, kiül az autó tetejére, és onnan szemléli, hogy mi lesz… sikerül-e a mentősöknek összerakni, újraéleszteni azt a szörnyű testet, ami ezután lehet nem is fog már sosem jól működni, hát baromira nem tetszik neki, hogy oda akarják őt visszagyömöszölni, abba a reménytelen testbe. Ha a feladat ez, akkor azért visszamegy, de az világos, hogy nem jókedvében teszi. Máskor meg nem megy vissza, itt van vége az ő közös pályafutásuknak. A harmadik verzió amikor magunk éljük fel a testünket… rohanunk, nem eszünk, stresszelünk, nem szokunk le a dohányzásról, az ivásról, a narkóról… tele vagyunk negatív gondolatokkal, amiktől csak egyre több lesz… nem vagyunk boldogok, pedig annak kellene lennünk… félünk… hosszasan depressziósak vagyunk… nem vagyunk képesek felnőni a feladathoz, amit életnek neveznek. Valamiért nem világos az ilyen ember számára, hogy az irányítás csak rajta múlik. Itt a végső pillanat egy agyvérzés, szívinfarktus, egy hosszúra nyúlt betegség vagy akár az öngyilkosság képletében jön el. Ezt hívjuk mi értelmetlen halálnak, pedig a lélek oldaláról nézve ez egy egyenes irányú egyenletesen gyorsuló mozgás eredménye, ami bekövetkezik… jelek vannak, vissza lehet fordítani, ha időben észbe kapunk, és észre vesszük ezeket. Ezért nem utolsó szempont, hogy ne csak a lelkünkkel, hanem a testünkkel is törődjünk. Bizony igaz a mondás : „Ép testben ép lélek.”

Akkor, ha itt az idő, és a lélek nem bírja tovább a gyűrődést ebben a formátumban, hát tovább áll… ez a halál. Semmi több. A lélek csak tovább áll… neki ez egy jó hír, egy új lehetőség. Ha az elszámolás pozitív, akkor még kellemes is a pillanat.

"Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam."

(Pál II. levele Timóteushoz 4.7-8)

Konklúzió:

„Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?” (Lucius Annaeus Seneca)

2015.08.27.