Elengedés

Minden az előre megkapott prognózis szerint zajlik. Félelmetes. Mekkora érték is az, ha van lelki gondozója a lelki gondozónak és van mentora a mentornak, tanítója a tanárnak, orvosa az orvosnak.

Nem igaz tehát a tézis, hogy a mentális foglalatosságban kiégünk. A másokba fektetett energiát mindig visszakapjuk, érzésem szerint mindig kicsit többet, és ez a sok kicsi többlet összeadódik, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy hegyeket mozgatunk vele. Mint ahogy a masszázs lényege sem az erős kéz, hanem a testi érintés ereje. Ha van benne energia, akkor hat, ha nincs, akkor hiába gyúrsz erőből, nem lesz kellemes az érzés, és elmarad a hatás.

Néha meg sem tudom mondani, hogy miféle útra léptem, de akkora a dübörgés, hogy áthallatszik a határokon is...

Minden a fejemben és a lelkemben történik. Néha már fáraszt is, hogy megértsek hellyel közzel mindent, de megy. Egyszer döcög, máskor meg elszáguld. Máshogy látok, na ez is bonyolult, néha kívülről, néha belülről, néha egyszerre a kettőt, egyenlőre nem is tudom megfogalmazni. Az agyam és a szívem… a gondolataim és a megérzéseim… mögöttük a tanösvények száz meg száz útvesztőjének megtapasztalt valósága, rendezve-rendezetlenül, értékelve- átértékelve- értékeletlenül, részletekben- foszlányokban… néha fodrozódik, mint Debussy tengere. Azután ott a csend, amire nagy szükségem is van az utóbbi időben. Mint Hemingway tengere… az egész egy végtelen csöndes meditáció. Akár csak a tengeri fecskékről gondolkodnánk.

Észre kell vennem az apró jeleket, ez nehéz, nem mindig sikerül. Ha egyenesen jársz, egyrészt nem terheled a gerinced, másrészt felemeled a fejed, és ráérsz nézelődni, fényképezni, jó gyakorlat figyelni a részleteket. Nagyon hasznos dolog, fejleszti a memóriát, segít összpontosítani a figyelmet, folyamatosan dolgozik az agyad… eleinte tudatosan, később a tudatalatti vezényletével.

Néha jól esne leülni veled szemben, kielemezgetni mindent, mert te érted a gondolataimat. Bár ez tudom fölöttébb veszélyes vállalkozás lenne, mert a találkozásban talán megint elégnénk hamar. Hiszen a puszta jelenlét olyan mértéktelen energiákat szabadít fel közöttünk, és akkor még meg sem érintettük egymást, a többi lehetséges opcióról meg ne is beszéljünk.

„Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte is elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.” (Hemingway)

Mégis mindig el kell engedni sok mindent és mindenkit. Ez nekem még mindig a gyengém…

Azt gondoltam, végre precízre sikerült egy elengedés, ha tudnád a történetet, ... még az i betűn a pont is olyan tökéletes lett, ahogy az elő van írva...nagyon sok szeretetet vittél magaddal, és elindultál egy olyan úton, ahol megtalálod a másik fele lelked... mert imígyen az első fele lelked az én vagyok… A küldetésem csak annyi volt, hogy segítselek rálépni erre az útra, hogy visszakapd önmagad, az életed, a boldogságod. Úgy hogy közben véletlenül se változz meg, mert másokat megváltoztatni nem szabad és nem lehet.

A kanális másik oldaláról nézve a történetet, belőlem is előcsaltad az ihletet, kaptam tőled egyfajta bizonyosságot a továbblépéshez, ami nem elhanyagolható...meg a másik fele lelkem is tudom, hogy kiben lakik… és ha nem az a feladatunk, hogy egymással éljük le az életüket -pedig milyen egyszerű is lenne...dehát nem az- akkor majd megyünk külön tovább, ki tudja…

És mert nem egyszerű, még ráfejeltem egy dühkitöréssel. Azt gondolom, ez is része volt az egésznek, bár nem volt előre eltervezve. A düh nem mindig rossz érzelem… ha jól kezeljük, még meg is könnyebbülünk tőle… aki meg rosszkor van rossz helyen, ha ismeri a lelkünket, tudja, hogy mi miért volt, és ilyenkor feltűnik neki is, hogy emberből vagyunk, nem szentből.

Konklúzió: valójában egymás mentorai lettünk imígyen, még ha nem is tudatosan tettük, csak kaptuk egymást odaföntről. Mindezt egy világégésbe csomagolva stílusosan. Boldogan éltem meg minden percét. Most is boldog vagyok, hogy megélhettem. Ha itt volt vége akkor is. Ha lesz folytatás akkor az is erről fog szólni.

„Teszel majd kivételt… Találkozol valakivel, aki megkapja azt az új esélyt, amit senki másnak nem adnál. Megbocsátasz, beengedsz, újrakezdesz…

Lesz majd, akiért érdemes felülírnod minden szabályt, amit könnyek, csodák, és annyi tapasztalat alapján megalkottál, amelyeket oly makacsul tartottál.

Mennyit gondolkodtál… terveztél, dolgoztál, változtál és megváltoztattál! Mégis… Teszel majd kivételt. Talán csak egyszer. Felrobbantasz mindent magad körül és nem érdekel majd, hogy a vesztedbe rohansz-e, hogy a romokból mindent újra fel kell építened! Nem. Tűzbe dobod a szíved… el akarsz majd égni valakivel, anélkül hogy a lángok megperzselnének, de igazából az sem érdekel majd, ha megsebeznek...
Egyszer az életben naiv akarsz majd lenni, és a narancsszín naplementében nyom nélkül eltűnni. Csak égni. Átélni.” (Manna Owell)