Mozart: Árnyékdal

A cél mindig az, hogy minden menjen tovább, hogy sose ragadjunk be, ne engedjük, hogy gúzsba kössön a múltunk, hogy venni tudjuk az adást egy lehetőség formájában, ami éppen ott, akkor és csak akkor adódik. Aztán dédelgessük, forgassuk a gondolatot a fejünkben, ízlelgessük a zamatát, hagyjuk, hogy elkábítson az illata, locsolgassuk, tervezgessük az apró részleteket, az „a” és „b” és „c” és „d”... opciókat. Ahhoz azonban, hogy tudjunk a mának élni át kell lépnünk a saját árnyékunkon. Mi ez az árnyék? A hozott anyag… az egyéniségünk, a lelkünk, a múltunk, a dühünk, a lelkiismeretünk, a rossz beidegződéseink, a megszokás, egyszóval minden ami „lehúz, altat, befed...” (Ady)

Életünk minden helyzetéhez szabályosan fel kell nőni. Végigzavartak már bennünket ki tudja hány tanösvényen, mégis olykor zakatoló szívvel, kattogó aggyal és remegő testtel tudunk belépni az ajtón, ami egyébként tárva-nyitva van, csak át kell lépni, belevágni, merészen, bátran, akár kockáztatva, kell az a plusz adrenalin mindenhez. Aztán lejátszani mindent élőben, amire annyira vágytunk, amit annyiszor elterveztünk, lefuttattunk gondolatban 100 verzióban a fejünkben. Azt akarjuk, hogy minden végre 100%-os legyen, nem hibázhatunk. Mégis a nagy pillanatokban tudunk a legnagyobbat bénázni, mint az ovisok, de ettől lesz édes az egész, innen lehet tudni, hogy szívből jön az érzés, márpedig az érzések jönnek maguktól, mint a vízesés, nem tudjuk megállítani őket, ott dübörögnek a háttérben és követelik ami az övék. Amúgy pazar dolog… felemelő… euforikus. Nem kell félni tőle. Be kell szállni abba a kenuba, kidobálni az evezőket és sodródni lefele az árral… ezt hívják boldogságnak.

Az árnyék… amin át kell lépni. A múlttól búcsút kell venni. Egy jó értékelés nagyon fontos. A rosszból is tanulni, a jót megőrizni. Lassan helyére kerülnek a dolgok. Felnőni a jelenhez. Csak akkor van jövő. Elengedni… elengedni… elengedni...

Azután belevágni, és menni, mert akarjuk, mert vágyunk rá, mert terveztük, dédelgettük, hibák persze hogy lesznek, majd korrigálunk, figyelünk, nem nézünk hátra, és nem halljuk meg azok megjegyzéseit, akik nem fontosak, szűrünk mindent. Nem bosszantanak az irigyek, hiszen nekik is ott a lehetőség. Nem pátyolgatjuk a tehetetleneket, mert nem nőhetünk fel helyettük az ő helyzetükhöz, az az ő feladatuk. Nem hagyjuk, hogy akár a hozzánk legközelebb állók is elszívjanak egyetlen csepp vérünket, energiánkat, mert az a miénk, az másra kell. Kell az majd az úton, amin elindultunk, ahol mindig ott lesz néhány ember aki segít az újrakezdésben. Van aki mindig megmarad nem csak a jóban, a rosszban is. Egészségben, betegségben, és a halál meg egyáltalán nem választ el senkit senkitől.

A szabadság erről szól… hogy ugyanarra a világra, ami sok éve körülvesz most mit reagálok. A tükör én vagyok.

Nincs düh, harag, egészségrombolás, nincs szomorúság, de nincs megaláztatás és megalkuvás sem. Van helyette egy egészséges egoizmus. Mindennek a közepén én, az én vágyaim, az én boldogságom, az én lelkem, az én mosolyom, az én barátságom, az én szerelmem, az én szeretteim… az én életem.

Lehet, hogy eddig nem így volt. Az a múlt. Ez meg a most. A jövőt meg nem tudom.

Azon túl tanulni amíg van rá lehetőség, mindig, folyamatosan. A megszerzett tudás mindig egy új lehetőség. Ami a fejemben van, az az enyém.

El kell kezdeni örülni mások sikereinek, boldogságának, segíteni ebben őket minden erővel és teljes szívből.

Nézzünk csak magunkba… van mit változni.

Belsőleg magunktól saját belső indíttatásunkból – csak úgy működik.

Elég erősek, és tapasztaltak vagyunk hozzá. És minden megy tovább, mintha mi sem történt volna, a maga, immár minőségi útján.

Hat hónapja élek egy egészen más éghajlaton, olyan emberek között, akiknek egészen más van a fejükben… más értékrend, más szokások, más hozzáállás, más napi témák, más tabuk.

Nem idegesek, nem stresszelnek semmin, anyagi biztonságban szigorúan megtervezett életet élnek.

Nem félnek, nem panaszkodnak, nem fecsegnek fölöslegesen, ugyanakkor kedvesek, megszokták az idegent. Egy toleráns többnyelvű multikulti társadalom az övék, ahol a demokrácia már nem arról szól, amire mi gondolunk. Több száz éves történelmük során sikerült megtanulniuk mindezt.

Hozzánk képest kicsit sótlanok, nem tudnak úgy pörögni, nem kombinálják addig a dolgokat, amíg jó nem lesz, nem keresik meg a kiskapukat, pedig vannak itt is. Ezek nem azok a dolgok, amitől jobban érzik magukat. Ellenben hagynak időt magukra. Sétálnak, kiülnek a víz mellé (az itt ugye van mindenütt) nézik a kacsákat, nyuszikat, bicikliznek, ha kisüt a nap mennek ki a tengerre.

A gyereknevelés az még egy érdekes dolog.

Meggyőződésem, hogy egyféleképpen működik az élet köztük: meg kell tanulni a nyelvüket, a kultúrájukat, megérteni ami a fejükben van, és beilleszkedni úgy, hogy felveszed a szokásaikat, a mosolyukat, viccesen szoktam mondani, hogy olyan wc-papírt használsz, mint ők. Ettől nem felejtesz el magyarnak lenni, egyszerűen oda tartozol, amit választottál. Ha ez tudatos döntés volt, akkor nem kell félni tőle, egyszerűen így működőképes, ezt kell felfogni.

Fel kell égetni a hidakat, nem visszaúszni az üszkös fákon, nem sírni a honvágytól. Az otthon mindig ott van, ahol nekem jó.

Két hetet töltöttem el most Magyarországon. Tudtam, hogy kell ennyi, mert volt még sok elintézni való. Féltem, hogy sok lesz, mert eddig mindig depressziósan jöttem haza. Elszomorít az ország helyzete, amiben élnek azok, akiket szeretek, tudom, miért jöttem el, igyekeztem turistaként viselkedni a napi dolgokban. Tudatosan nem rástresszelni arra, amit látok, meghallgatni, de nem átélni a panaszt, megoldani a megoldhatatlannak tűnő dolgokat.

Valójában a felszámolás utolsó hadműveletei folytak az egyik szálon.

A másikon meg a lelkem építése. Ezen a téren is volt hosszú lista. Borzasztó sok pozitív megerősítés ért. Megerősödtem ismét, és kellett hozzá az anyanyelvem, a hely, ahol felnőttem, a gyökereim, amik ugyan vékonyodnak, de mindig is lesznek. Azok az emberek, akik miatt mentem, akik megmaradtak, akikkel éjszakákon át váltottuk meg a világot, együtt gondolkoztunk, együtt sírtunk, együtt nevettünk, terveket szőttünk, kiutakat kerestünk, kicsit rágódtunk a múlton, értékeltünk, megpróbáltunk válaszolni a miértekre, őszintén, egyszerűen, szeretetből és rálépni utakra, amiket majd ezután járunk be… egymás kezét fogva távolról is. Döbbenten nézni, hogy a küldetésem beteljesedik, hogy tudom csinálni, amiért itt vagyok, hogy jó vagyok ebben is, hogy működik. Csodásan fogalmazok, logikusan építkezek, hatással vagyok az emberekre, a múltam óriási kincsesbánya, hol példa, hol elrettentő példa, de hiteles, megélt történet, tanösvény, lehet profitálni belőle, és így már könnyebb is. Ki tudom találni, nem adom fel, megvan mindenre a megoldás, a megfelelő ember. És döbbenten tapasztalni, hogy hat hónap elég volt arra, hogy csak pár ember maradjon fenn a szűrőn. Az igazán súlyosak. Akikkel vannak mélységeink, akikkel a lelkünk közös, akikkel nem számít a távolság mert napi szinten tudunk mindent, hála az internetnek. Akikért mennem kell ezután is. Akik jönnek, amikor tehetik. Akikkel még lazulni is tudunk, akikkel nem kell viselkedni, értjük egymást fél szavakból is, de mindig szolgálunk újdonsággal is.

A kicsire szűkült családom. A barátaimból a mag… a súlyosak. Meg az anyukám… akivel sikerült bűbájosnak lennem, még egyszer utoljára… lehet. Ki tudja…

„Megvívjuk a csatát, aztán megpihenünk. Élve vagy halva, de megpihenünk” (George R.R. Martin: Kardok vihara)

Meg egy felejthetetlen találkozás egy eddig számomra ismeretlen közvetlen emberrel, aki megint csak a lelkem mélyéig látott, ami elsőre kicsit félelmetesnek is tűnt, de a hallatlan stílusa, logikája, meggyőző ereje, az a pozitív töltés, amit sugárzott, az akkora élmény volt, hogy még most is beleborzongok.

Azután sok kis találkozások, akik azt gondoltam, végleg elmentek, és néhány csoda folytán mégis itt vannak, mert erősebb volt a kötődés köztünk valaha, mint ami akármitől is örökre elszakadna. Őszinte lett ismét az ölelés.

Mindannyiunknak megvannak a harcai, amiben az együtt gondolkodás nagyon fontos… fentebb már említettem, hogy mindig, és mindenben megkapjuk a kellő segítséget, támogatást, aggódást, falazást, mindent, amire szükség van… időben, jókor, amikor kell, egymástól, még azoktól is, akik már nincsenek itt köztünk, de velünk vannak: „menni kell, csinálni kell!”

Az irigyek, a jóakarók, a kibicek, a pszichopaták és akik igyekeznek lenullázni a lelkünket tényleg nem számítanak. Mindenkinek van keze, lába, agya, kezdje el… csinálja… jahh, nem működik?… van ilyen… nekünk sem adják ingyen.

Konklúzió: Mindenkinek át kell lépnie a a saját árnyékát, egyedül. Szét kell törni a glóriát, ki kell találni, hogy hogyan- a megvalósításban már lesz segítség. Itt kezdődik a szabadság.

2015.08.05.