Nagy utazás 8.

Az utazás vége mindig a hazaérkezés

„-Hol vagy?

-Itt.

-Ez mikor történik?

-Most.

-És te mi vagy?

-Ez a pillanat.” (Dan Milman)

Megérkezéseink hatalmas pillanatok. Sokszor csak sokkal később értjük meg a jelentőségüket. Nagyszerű érzéssel töltenek el, izgalommal, lelkesedéssel, adrenalinnal. Mindezt a találkozás öröméért, a látnivalókért, mert ilyenkor mindig nagy dolgok történnek velünk. Mert ez a dolgok természete: ha kilépsz a megszokott komfortzónádból mindjárt szembe jön veled egy-két csodás esemény. A megérkezésben mindig benne van az ölelés, az öröm, a könnyek, a levegő mássága, a lehetséges kalandok, az álmok beteljesülése, és még igazán sok hihetetlennek tűnő epizód. Ki gondolná, hogy mire hazatérünk erősen megfertőződünk az úti élményeinkkel, és persze át is alakulunk. Ilyenkor tévesen azt gondoljuk, hogy majd most azután jó sokáig eléldegélünk az élményeinkből. Ez nem így van! Ez amolyan Meggie Cleary-s romantikus mazohizmus, tövismadárkodás, de ez nem illik hozzánk. Ez a múltban, és a feltételezett jövőben élést jelenti… kizárja a mostot. Tényleges mazohizmus. Öngyilkosság.

Maga a hazaérkezés is mindig pompás érzés, bár az otthonunk életünk során akár többször is áthelyeződik, átlényegül, más vár haza, mint néhány évvel ezelőtt, és még a cím sem mindig azonos a hivatalosan bejelentett állandó lakcímünkkel.

Mindig vannak ritkuló utazásaink… ez néha fáj.

Más helyekre meg egyre többet megyünk… mert oda vágyunk, mert ott szeretünk, vagy mert ott szeretnek. Álmodunk világokról, tengerekről, pálmafákról, hegyekről, sebes vizű folyókról, szigetekről, havas-fenyőfás tájakról, vagy egy egészen kicsi házról, amiben a boldogságunk lakik. És egyszer mind-mind sorban valóra válik. Egyszerűen mert vágyunk rá, és nem nyugszunk, még meg nem teremtjük.

Vasútállomásaink

Milyen furcsa belegondolni, hogy honnan indultak az utak, és hová vezettek el. Felnőttünk a Kelebia – Budapest vasútvonal füstös összefarigcsált padú, összerajzolt falú, potyogtatós udvari wc-s kis állomásépületei között. Azután illendően rácsodálkoztunk a patinás Keletire, az Eiffel torony stílusú Nyugatira, a szocreál Délire, a moszkvai pályaudvarok balkáni hangulatára, a finn vonatok tisztaságára. Majd tökéletesen tudtuk az eredeti hanglejtéssel és nyelvhelyességi hibákkal (!) : „Szeged állomás. Szeged állomás. Nyugati pályaudvarról Dankó Pista intercity vonat érkezik 18 óra 15 perckor a négyes vágányra. Vágány mellett kérjük vigyázzanak!” Ő az európai mércével is különlegesen szép állomásunk, ahol talán a legtöbbet időztünk. Balra a "Resti" jobbra a "Sárkány" és a hozzájuk fűződő Temesi Ferenc -hangulatú porlódi egyetemi sztorik. Még emlékszünk a  hatalmas tükörre a pult felett...

Később élmény volt követni az Amsterdam Centraal Station kb. három évig tartó felújítását. Mindig elmentünk megnézni, mikor átadták egy egy részét. Öröm volt először átsétálni alatta gyalog, megcsodálni a látványos megoldásokat, a plázát, a bicikligarázst, az emeleti buszos kört, átgurulni autóval az autós alagúton, biciklivel a bringás alagúton, végül a komp kikötőt is kipróbálni. Megaépítkezés volt, mégis sikerült emberekhez, emberekre tervezni. Egyszerűen szép, sok apró hollandos ötlettel, jó megoldásokkal. Képes elnyelni a hatalmas forgalmat. Megnyugszik a szem. A nyüzsgést és a hangzavart feloldja a látvány. Különleges szimbiózisa a régi és a modern építészetnek. A mézeskalács stílusú 127 éves épületben ott a zongora. Mindig van valaki, aki leül mellé, és játszik maga és a körülötte állók örömére.

Repülőtereink

Megannyi boldog és szomorú történet. Amikor várod, vagy kikíséred szeretteidet, indulsz vagy megérkezel. Amikor határtalan öröm tölt el, vagy épp a szíved szakad meg. Nagyjából ezt sikerül megélni minden alkalommal.

A repülés ugyanakkor szabadság, valamiféle szárnyalás. Az első a legnagyobb élmény. A felhők, a makettvárosok felülről, az amszterdami tiszteletkör a tenger felett, a szerethető kis repülőterek, és az eltévedősféle mozgójárdás csodák, amiket mintha nem is embereknek, hanem méhecskéknek terveztek volna. Azután idővel mindet jól megszokjuk, és természetessé válik.

Parkolóink

Az úton levés potenciális veszélyforrás is egyben. Az autó fokozottan az, bár sok időt töltünk benne. Aki találkozott már a halállal útközben, az évekkel később is, talán örökre, minden alkalommal, mikor megáll a ház előtt, betolat hanyatt a parkolóba két cm-re a padkától, úgy hollandosan, végigsimítja a kormányt. Magában elmondja a mondatot: „Köszönöm, hogy ma is épségben hazahoztál!” És ez a szertartás sosem marad el, mert egyszer már közel volt hozzád a halál.

Kikötőink

Valójában minden az egyensúlyra törekszik. Egyszer az összes hajó kiköt, minden inga, és mérleg nyelve megáll. Mi is megtaláljuk a világgal és magunkkal az összhangot. Ez persze azzal is jár, hogy már nem tudunk játszmázni, már nem tudunk kicsit sem hazudni, már nem tudunk bonyolult, semmit mondó napi csevegéseket bonyolítani. Már nem vagyunk mindenki kukája, legfeljebb szeretteink lelki gondozója. Ők meg a miénk. Azután észre vesszük, hogy másokat mennyire irritál a békénk. Nem tudnak már megfélemlíteni, kizökkenteni, és nem vagyunk a panasz-spanjuk. Azután megtanulunk elengedni, mert minket meg az irritál, hogy ők pont olyanok, mint amilyenek mi is voltunk. Nincs ítélkezés, elengedés van.

Majd szépen ránk találnak azok, akik pont ezt szeretik és értékelik bennünk, és pont ezt hiányolják másokból. Most majd ők jönnek velünk, mert éppen velük kell egy lépcsővel feljebb lépnünk. Azt persze nem tudjuk, hogy a következő szintet is sikerül-e velük meglépni, és azután majd mennyit még együtt. Ez a jövő, amiért nem aggódhatunk, legfeljebb abban bízhatunk, hogy amit tettünk, amit most teszünk, az jó alap lehet a holnaphoz. Most ez még nem látható.

A nagy utazás eszenciája

Ha az első elágazásnál hátra nézel, a múltban jársz. Eleinte borongós, esős tájon, szomorú őszi hangulatban. Azután a következő kereszteződésből visszanézve már süt a nap. Ez azt jelenti, hogy megértetted: érted volt minden. Most se csinálnád másképp, hiszen ott, akkor, azzal az eszeddel úgy tűnt jónak. Nem kell megbánni semmit, legfeljebb életed pár epizódjára nem leszel soha büszke. Eszedbe jut, hogy hányszor féltél. Majd megtanulod, hogy amikor a múlton merengsz, és amikor a jövőn görcsölsz az Isten sincs veled. A jövő is aggódással és félelemmel tölt el.

Egyetlen út van, a jelen. Mindig csak a most van a kezedben, de az a tiéd.

„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél.” (Popper Péter)