Ki vagyok?

„Mindenki egyedi, tökéletesen egyedi. Soha nem létezett még olyan ember a földön, mint te, és soha nem is lesz ilyen még egyszer. Isten most először és utoljára teremtett olyasvalakit, mint te, tehát semmi szükség arra, hogy különleges akarj lenni. Már eleve az vagy.” (Osho)

Ki vagyok?

Amszterdami eső. Az a hosszan, lassan szitáló, ami nem áztat, csak permetezi lágyan az arcodat. Vagy az, amely sűrű függönyként zúdul rád, s ázott ürgévé varázsol egy perc alatt.

A híd, amelyen a múltadból a jövődbe haladsz. Akkor talán a mostod vagyok maga. Csak ez a pillanat.

Egy hajó, mely a túlpartra visz, vagy épp a kikötő, ahova megérkezel, s ahol magadra lelsz.

Egy ház, mely az otthonod. Ahova haza jössz. Ahol várnak. Ahol kíváncsian kérdezik: -Hogy telt a napod? Ahol a hús sül és a langyos víz csobog.

Egy kanális, melynek partján céltalanul kóborolsz. Leülsz, nézed a vizet, miközben rádtalál a nyugalom.

Vakító téli nap, amely szikrázik a havon és ügyetlen melegével versenyez a hideggel, mely csontodig hatol.

A végtelen tenger, de az is melyik? Az a szürkés hidegféle szélmalmos-dűnés parttal, vagy a tintaszínű napsütötte víz pálmafákkal beszegve.

Az óceáni bársony szél, amely még októberben is megérint melegségével, nyugtató puhaságával.

Erdő, melynek csöndje pihentet. Mező, melynek határa kanális.

Egy regény, mely magával ragad. Egy zene, mely átjárja tagjaid.

Egy egyéjszakás kaland, vagy maga a nagy kaland.

Barátság. Szerelem. Szenvedély. Az amelyikben elégünk egy perc alatt, vagy az a holtodiglan.

Egy levél, ami sosem ér célba. Egy meg nem hallott szó. Csak egy tévedés. Egy nem tervezett gyermek. Vagy maga a végzet, mit elkerülni nem lehet.

A fáradhatatlan változás, amely mindig hatalmas forgószéllel pusztít el mindent, ami útjába esik. Sűrű porvihart kavar, majd hazaérkezik, lazán leül a kertben a diófák alatt csak úgy, hallgatni veled egy kicsit a csöndet, gyönyörködni az aratásban, élvezni a csókokat.

Egy úthenger, ami végig gázol az életen, és mindent kivasal maga előtt, mert ez a feladat. Mindeközben elijeszti a szembe jövőt, s lelke egy erős monstrumként tűnik el a kanyarban.

A korsós lány, aki addig jár a kútra, még a korsó el nem törik. Meddig korsó a korsó? Vigyáz rá a lány? Nehéz neki cipelni vagy vidáman szalad vele? Esetleg épp elege van és jól földhöz vágja azt? Íme néhány az élet nagy kérdései közül.

Dorothy, aki vidáman táncol végig a sárga köves úton, miközben megtapasztal mindent, ami az életben fontos: igaz barátságot, hűséget, próbatételeket, kitartást, önfeláldozást, szeretetet…

Javíthatatlan romantikus, nagyszerű álmodozó, aki mindenért lelkesedik, az egész világot képes magához ölelni, jóra fordítani mindenféle dolgokat.

Olykor sír, olykor halálra gyötri magát, olykor meg őrült. Néha duzzog, és kiabál is, azután lecsillapodik gyorsan, és újra minden a régi.

Van, akinek a középszerű. Másnak egyszeri és megismételhetetlen, olyan világítós szentjánosbogárka-féle.

A hétköznapi unalmas szürke felhő, vagy a lenyűgöző szürke fodrú hófehér a csodálatos kék nyári égbolton.

Van, aki rám néz és elszalad, s van, aki leül velem szemben és hosszasan mesél, mert szeret mesélni, vagy hallgat, mert egyszerűen csak szereti a hangomat.

Van, aki az írásaimból ismer, és van, aki azok által ismeri meg önmagát.

Van, aki tudja milyen vagyok… Van, aki azt hiszi, hogy tudja… Van, aki egyáltalán nem ismer… és nem is fog soha.

Olyan és az vagyok, amilyennek és akinek látsz. Olykor nem ugyanannak, akinek eddig gondoltál. Ezáltal alakítasz, s alakulsz eközben te is. Én is éppen valamilyennek látlak, és mindig éppen olyannak szeretlek, amilyen vagy.

„Ne másokat figyelj, hanem önmagadat. És hagyd, hogy ami belül van, felszínre bukkanjon, bármilyen kockázattal is jár. Nincs nagyobb kockázat az elfojtásnál.” (Osho)