2016. február 7., vasárnap

Letettem a múltam, avagy asszimilálódás egy szokatlan kameraállásból


Ez az írásom 2016. 02. 02-én a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre két hét alatt 16.600 az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!



Nyelvtanulásról, lakásbérlésről, egészségügyről, önkéntességről, diákéletről, munkavállalásról, kultúrsokkról, holland mentalitásról már sokan és sok mindent leírtak ezen és más oldalakon is. Ezek megismerése valóban elengedhetetlenül fontos dolog, melynek rejtelmeit nekem is volt szerencsém megtapasztalni az elmúlt egy évben, mióta itt élek Hollandiában.


Azt is sokan leírták már, hogy kit mi késztetett elhagyni azt az országot, ahol született, felnőtt, és ahol amúgy szeretett lenni. Magam is tipikus magyar karriert futottam, három felnőtt gyerekkel, akiket jól felfogott érdekükben erősen arra neveltem, hogy az életüket külföldön kell elkezdjék. Átéltem szülőként, hogy felraktam az amszterdami járatra négy éve az első fiatal pályakezdőt. Magam több tanár-diplomával 17 év alatt végigjártam a magyar iskolarendszer összes lehetőségét és útvesztőit a paneliskolától az egyházin át az egyetemi gyakorlóig, majd 12 év vállalkozói lét következett pusztán financiális okokból, napi sok levezetett km-rel, 24 óra munkával, lehetőség szerint hétvégén is, svájci frankos hitel, ilyesmi, minden volt nekem is, ami tipikus. Azután jött egy autóbaleset, amit csodával határos módon sikerült túlélnem, és átértékelnem mindent, ami körülöttem történt egész eddigi életemben. Másfél év alatt felszámoltam, mert megértettem magammal, hogy ha nekivágok 52 évesen, akkor már nem szabad, hogy legyen visszaút, és nem szabad hátra néznem. Sokan kételkedtek, lebeszéltek és sokan segítettek.


Tudatosan eltervezett listám volt arról, hogy mit szeretnék itt elérni, aminek egy része könnyen, másik része lassabban, és egészen más sorrendben, de megvalósulni látszik. És persze kaptam olyan lehetőséget is, ami a listán egyáltalán nem szerepelt. Mivel a nagyobbik fiam már 4 éve itt él, nagy könnyebbség volt a kezdés, a legkisebb előttem két hónappal jött ki, a középső pedig Londonban van.
A fentiek csak a helyzet megértését szolgálják. Mindenről hosszasan tudnék mesélni, és az egy év eseményeit le is írtam, de erről majd később, nem lövöm le idejekorán a poént.


Valójában a más kameraállás lenne a lényeg, hogyan leltem rá az útra saját magamban, ami mentén képes voltam megismerni mások szerint rekord idő alatt sok mindent ebből az országból.
Nagyon gyorsan rájöttem, hogy itt nem első sorban attól élhető az élet, mert ez egy jóléti társadalom, hanem mert a fejekben egészen más van, mint amit megszoktam, hogy a demokrácia mit jelent a mindennapokban, hogy mit takar a multikulti társadalom, hogy mindent megtehetsz, kipróbálhatsz, a másság nem akadálya semminek, hogy a mosoly mennyire fontos, hogy itt az emberek nyugodtak, türelmesek, beszélnek mindenféle nyelveket, hogy nem zavarja őket az eső, nem fáznak a hidegben, nem törik az autókat, nincsenek kátyúk, és még sorolhatnám. Apróságok, de mind egy-egy fogaskerék az élet nagy órájában.


Valójában mi is ez? Mitől ilyen? Fontos, hogy ezt megértsük, mert így tudunk majd együtt élni vele napi szinten. Ahhoz, hogy másokat, egy tőlünk sokban különböző kultúrát megismerjünk, átlássunk, és abban képesek legyünk asszimilálódni nem árt valami vezérfonal, ami mentén elindulunk. Kell hozzá hatalmas eltökéltség, motiváció, belső látás. Nem szabad címkézni, ítélkezni, megérteni kell.


Az első két hónap alatt lefutottam a szokásos kört: lakcím, adószám, holland jogosítvány, holland rendszámos autó, beiratkozás a nyelviskolába, vállalkozás papírjai, könyvelő, honlap, névjegykártya, telefon, bankszámlák, tömegközlekedési kártya, betegbiztosítás, múzeumkártya… mindezt borzalmas nyelvtudással, de nagy akarással (még így is működött).
Párhuzamosan hatalmas nagytakarítást tartottam a fejemben, rengeteget pihentem, olvastam, jártam a várost, fényképeztem, figyeltem, sétáltam a tengerparton, mindent szétszedtem apró darabjaira, újraépítettem saját magam, megtanultam pozitívan gondolkodni mindenről, mindig. Leszoktam sok rossz tulajdonságomról. Letettem a múltam. Megtanultam a mában élni, lépésről lépésre haladni, körültekintően tervezni. Megtapasztaltam hamar ennek a jótékony hatását, hihetetlen dolgok „úsztak” be az életembe, amiért nagyon hálás vagyok.


Közben utolért az a nagyon keserű felismerés, hogy mielőtt eljöttem ide, milyen lelki nyomorban éltem. A munkámat végeztem 12 év rutinjával, jó is voltam benne. Lehet, sikeresnek tartottak, de nem voltak már gondolataim, nem volt hobbim, színház, múzeum, már nem olvastam, annyira frusztrált voltam, hogy már fel sem tűnt. Volt mit letenni.


Alaphangon gyógyíthatatlan könyvmoly, irodalom-, zene-, művészet-, történelem-, kultúrakedvelő ember vagyok. Ezen a szálon indultam el itt is. Először csak azért, mert kikapcsolódtam, pihentetett a múzeumozás, azután hamar rájöttem, hogy mennyi információhoz jutok holland történelemből, kultúrából, és nem utolsó sorban mennyire jó nyelvtanulás is egyben. Mindent elolvastam, először az angol szövegeket, majd egyre többet a hollandból, eleinte a német mobilgidet kértem, azután hamarosan a hollandot. Ha nem értettem, meghallgattam 3-4-szer akár. Holland honlapokat olvastam, egyre több sikerrel. Lassú voltam, de kezdtem egyre jobban érezni magam, ragadtak rám a szavak, amik a nyelvkönyvekben nincsenek benne, amit olvastam, hamar megértettem. Közben elmerültem a holland festészetben, történelemben, aranykorban, hajózásban, gátépítésben, cölöpépítkezésben, építészetben, II. világháborúban, zsidó deportálásban, ellenállásban, közmondásokat tanultam… Mindez annyira izgalmas volt, és akkora örömmel töltött el, hogy kezdtem minden napot boldogan megélni. Már nem görcsölök, ha lassabban haladok, teszem a dolgom, belerakom minden futó projektbe amit megkíván, és annak működni kell… és működik is… stressz nélkül. Hát ezt azért bevallom, némi csodaként fogadtam.


Azután valaki volt olyan nagy hatással rám, hogy egy hangsúlyos véletlen folytán előcsalogatta belőlem az írás élményét. Ennek köszönhetően az utóbbi egy évről nagyon sok élményem, évődésem, és sztorim leírtam arról, hogy hogyan változtam meg, Hollandiáról, az itteni életről, barátságról, szerelemről, őszintén, a sorok között tanulságokkal. Néhol novellisztikus, néhol romantikus, olykor tömény, filozofikus, humoros stílusban, olykor öniróniával. Karácsonyra elkészült a blogom is, ott olvasható mindez. Az írásban határtalan örömforrásra leltem ismét. Fantasztikus érzés minden perce. Valójában a legszebb az egészben, hogy életemben először nem az eredmény vagy a siker motivált. Egyszerűen azt tehettem, amiben jól érzem magam.
Tele vagyok újabb és újabb tervekkel, kinyíltam ebben az országban. Segített a környezet, megfertőzött ez a hely a nyitottságával, magabiztosságával, lehetőségeivel, közelebb hozott a természethez. Megrögzött városlakóként is bármely irányba indulsz el, 200 m séta után ott egy kanális sok sirállyal, kacsával, nyuszival, madárnépekkel, ez csodálatos. Bármerre nézel mindenütt megvalósult ötletek vesznek körül, a holland építészet különleges, nem csak a régi, a modern is. Az, hogy itt vagyok a szó legpozitívabb jelentését véve egy nagy kaland volt számomra. És még nincs vége, ez még csak a kezdet.


Jól tudom, hogy az én esetem mennyire egyedi, mégis nem győzöm ahol csak tudom elmondani, hogy a tanulság benne annyi más számára, hogy az asszimilálódás egy teljesen új környezetben is mindig azon múlik, hogy magadat le tudod-e győzni, hogy aktívan megéled, vagy csak átéled a dolgokat. Míg az első boldogsággal tölt el, a második meg szenvedés. Ha megéled, nincs például honvágyad. Az ember sok mindent önmagának gyárt le, hogy azután jól belepusztulhasson. Nem árt leszokni róla.
A nyelv tükrözi a gondolkodásmódot, ezért érdemes megfigyelni a mondatszerkesztést, az udvariassági formulákat, és egyáltalán mindent a nyelvtanulás közben. Szóval egy kis hétköznapi nyelvészkedés nem árt. Ezt két rövid szösszenettel világítanám meg.
A holland tömegközlekedés mint tudjuk chipkártyával működik. A megállóknál bemondják, hogy hol vagyunk, mire lehet átszállni, és figyelmeztetnek a kicsekkolásra hollandul, és angolul. A holland a „vergeet niet”-ne felejtsd szerkezettel, az angol a „remember”- emlékezz szóval figyelmeztet. Az egyik azt feltételezi rólad, hogy elfelejted, a másik meg mosolyogva figyelmeztet. Ugye, mennyire más… bele se gondolunk.
Azután ott a varázsmondat, amit minden köszönés után elmondunk: „Hoe gaat het met jou?” (Hogy vagy?). Nem válaszolhatsz rá, csak pozitívan „Goed! En jou?” (Jól! És te?) Ezt az első nyelvórán megtanulja mindenki, és rövidesen hallatlanul idegesítővé válik, hogy napi tízszer elhangzik, és már-már azt érezzük, hogy a reptéri egeret nem érdekli, hogy mi valójában hogy is vagyunk, mert a válasz mindig a kötelező „Jól!” Valójában, ha belegondolunk, ez egy hatalmas pozitív megerősítés naponta többször kimondatják velünk hogy „Jól vagyok!” Mindez beleépül a napi szokásrendbe és nyelvhasználatba. Nem újdonság, az angol, a francia ugyanígy használja. (A magyar meg kérdés nélkül negatívkodik, panaszkodik, hogy fáj a feje, nem aludt a gyerek az éjjel, a férjét leosztotta a főnök… és máris rosszul indul a napja.)


Nem más ez, mint az önismereti tréningek első, legegyszerűbb játéka, állj minden nap a tükör elé, és mondd magadnak, hogy „Ez igen, jól nézek ki!” Azután az akárhányadik reggelen tényleg nem a plusz kilókon, vagy az újabb pár ráncon tűnődsz el, hanem elégedett vagy önmagaddal. Mosolyogsz, és mosolyog rád a világ.







Induláskor kaptam amolyan hamuban sült pogácsa helyett ezt a komoly mondatot egy régebb óta itt élő magyar barátomtól, amit sokáig forgattam a fejemben, így hangzik: „Ebben az országban semmi sem az és olyan amilyennek látszik.” Hát persze hogy nem, ha magyar szemmel nézed, de ha holland fejjel kezdesz el gondolkodni, holland szemmel nézni, akkor bizony itt minden az és olyan lesz, amilyennek látszik. Csak a kameraállás szokatlan.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése