Csecse-becse... mellyel meglepem... magam...magam

„A parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem” (Gobbi Hilda)

Jó, hogy feltalálták a hajfestéket, meg a ránctalanító cuccokat, vitaminokat, ginsenget; mégis a biciklizés, az életmódváltás meg a munkaterápia, ami igazán fitten tart. Meg a küzdés, ami - valljuk be-  már csak bizonyos korlátokon belül működik.

Egy biztos, ez a kis öregedő testünk nem mindig tudja kitartóan friss lelkünkkel tartani a lépést. Ezért azután kénytelenek vagyunk néha erőszakot elkövetni rajta, és nem tudomásul venni az örökös hisztijét. Beletuszkoljuk a lázadozó énünket naponta és megyünk tovább, lépünk tempósan. A parókákról nem tudok nyilatkozni. Egy biztos: egy idő után megáll a számláló, amitől ugyanis képessé válunk örökre 43 évesnek maradni. Imigyen nem kell semmit sem feladnunk.

Mindez a külsőségekben is megmutatkozik. Lakásunkban nemes egyszerűség és rend uralkodik. Az antik holmik csak kiegészítőként jelenhetnek meg. A modern, egyszerű stílust, és a kényelmet előnyben részesítjük. Fontos azonban, hogy legyen mindennek hangulata, kisugárzása, lehetőleg nyugalmat árasszon, és jó legyen belépni. Szeretjük mindenben és mindenkiben az extrákat.

Hasonlóképpen választunk autót is. Legyen kicsi, de felszerelt egyszerű tucatautó, viszonylag fiatal, lehetőleg sose kelljen szereltetni. Nagyon fontos, hogy valami különlegességgel is bírjon, ami oda vonzza a tekintetet. pl.: a színe. Lehet akár narancssárga.

Öltözködés, hajviselet, csak fiatalosan és egyszerűen.  Farmer, Nike cipő, póló, pulcsi… Ápoltság, semmi felesleges kiló, hosszú haj.

És tényleg képesek is vagyunk ugyanazokra a dolgokra amire pár tíz évvel ezelőtt. Mindez már egészen másként működik. Lazábban tudunk küzdeni. Felülről szemléljük a világot. Kivívjuk a saját kis nyugalmunkat, időnként elvonulunk feltöltődni. Igazán jó társaság vagyunk magunknak is, ettől azután másoknak is. Képesek vagyunk a hülye helyzeteket egyszerűen megmosolyogni, megtanulunk jól szeretni, és mindent gyorsan intézni. Az élet összes adódó lehetőségét megéljük, semmi sem szalad el mellettünk, hogy le ne ülnénk vele legalább egy kávéra, egy csevejre. Már az egónk is a barátunk, pedig ő igazán nehéz eset. Régebben sűrűn a fülünkbe súgta, hogy „Kevés vagy hozzá, hogy ellenállj a viharnak!” Ma viszont mi súgjuk a fülébe, hogy „A vihar én vagyok.” Tudjuk élni a mostokat, és ezek a dolgok nagyszerű nézőpontból mutatják meg az életet, mindenek értelmét, eredőjét és célját. Az sem számít, hogy ki érti és ki nem, amit mondunk, gondolunk. Szavaink, gondolataink, és érzelmeink tökéletesen tiszták. Likvidáltuk a haragot, a dühöt, a szomorúságot, a dacot, a gyűlöletet, féltékenységet. Föl se tűnik, hogy a szomszéd fűje zöldebb. Annyi minden mellett csak elmegyünk mosolyogva. Legfeljebb örömünkben sírunk. Kizárólag romantikus filmeket nézünk, meg vámpírmeséket. Mindazonáltal mindent elolvasunk, csak legyen elég rendelkezésre álló betű. Nem adjuk fel a tanulást, a művelődést. Azért sem, mert mélységesen szórakoztat, és gyönyörű mostokkal halmoz el.

Volt időnk különlegessé válni. Mindenben. Tudatosan adjuk el jól magunkat. Hűségesek vagyunk és nem hazudunk. Tudunk élni. Jól élni. Élvezzük az életet. Rajongunk nagyjából mindenért. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ezért megharcoltunk, elsősorban magunkkal, majd a világgal, végül az emberek javával. Tudjuk, hogy ebbe a projektbe mit tettünk bele. Ennyi.


Íme egy egészen egyszerű példa:  a napokban menetrendszerű böngészésem során véletlenül (mert ugye véletlenek nincsenek) rábukkantam Domján László 101 pozitív állítására. Régebben ronggyá hallgattam, s bár nem vagyok igazi agykontrollos, a módszert ismerem, autodidakta módon tanultam és használtam is, amikor szükség volt rá, kifejezetten jó eredménnyel. Egyszerűen szimpatikus volt, hittem benne. Azt szoktam mondani, hogy megnyugtat Domján László és András hangja. Valóban ennél sokkal többről van szó. Valahol a kezdetekkor úgy éreztem, hogy a 101 állítás töredékét mondhatom magaménak. Most meg úgy érzem, hogy tényleg az enyémek, és eszerint is élek. Örömmel tölt el a felismerés. A boldogság 1003. arca. Megvilágosodott, hogy honnan indultam el, és hova jutottam. Tudom, mennyi áldozat, munka és tudatosság van ebben. Megérte. Persze máskor, más szituációkban Popper Péter, Müller Péter, Esther & Jerry Hicks, Echkhart Tolle, Osho és ki tudja mennyi minden és ki mindenki segített át a kátyúkon. Sosem adtam fel, hogy hozzáváltozzak a világhoz, tudjam élvezni a mostokat. Fontos nekem, hogy akivel összehoz az élet, az boldogabb legyen a velem való találkozás után. Ez például Teréz anya mondása. Mondjuk, szent nem vagyok. Már nincs szükségem napi szinten széthallgatni a 101 pozitív állítást, mert egyszerűen rólam szól, amiért nagyon hálás vagyok. Kinek is? Jó kérdés. Lehet, hogy leginkább magamnak. Nyilván úgy, hogy ezeknek a módszereknek csodálója és tisztelője maradok mindvégig. Mert mindezek ragyogó eszközök számunkra, hogy azzá váljunk, aki lenni szeretnénk...

Sokáig azt gondoltam, hogy a kor meghatároz. Már tudom, hogy egyáltalán nem.

Vegyük példának Brigitte Macront. Egyszerűen jól néz ki a nála 24 évvel fiatalabb sármos francia elnök oldalán. Valószínűleg nem csak jól néz ki, hanem egy sor tulajdonsággal bír, amivel túlszárnyalja a többieket. Ebből is látszik, hogy tud valamit, amit a nála ifjabb nők nem annyira. Lehet, nem csak egyetlen dolgot, hanem sok mindent. Azt sem kell feltételezni, hogy ez túl bonyolult.

Hiszitek, vagy nem, a szakirodalomból megtudhatjuk, hogy már neve is van az 50+ generációnak, s mi több, egyre inkább átértékelődünk minden téren, még a munkaerő piacon is. Mire jöttek rá a „Perennial generáció” (évelő) fedőnévvel emlegetett 50-es korosztállyal kapcsolatban? Munkabírók, nem nyafognak, simulékonyak a munkahelyen, nyugodtak, átlátnak mindent, tapasztalataikat jól használják fel, felhalmoztak magukban nem kevés tudást, amit használnak, forgatnak a mindennapokban, nem feltétlenül direktben, akár áttételesen is. Jó emberismerők, jól feltalálják magukat a váratlan helyzetekben, ilyenkor is képesek dönteni, a felelősséget felvállalják. Hidegvérrel szerelik le a túl hangos munkatársakat. Nem rohannak haza, mert felnőttek a gyerekeik. Így azután a tanulmány szerint a HR-esek szívesen választják az idősebbeket, s ez tendencia. Na jó, Orbániában nem, de kicsit nyugatabbra már igen.

"El kell fogadnod, nem mindenkinek ugyanannyi a lejárati ideje. És ha el kell köszönni, mosolyogva köszönj el. Élj úgy, hogy azzal a tudattal tudj elköszönni, hogy érdemes volt élni!"
(Vándor lélek foszlányok)