Amszterdam 2025.04.04.
Emi igyekezett haza a munkából. Fáradt volt, fázott, próbált sietni, mert semmi másra nem vágyott, csak egy forró zuhanyra, egy fotelra és egy könyvre. Az utóbbi egy évben mindent nyomasztónak talált, munkájában is alábbhagyott az inspiráció, kevesebbet olvasott, nem járt el sehova, s csak akkor vett ki szabadságot, ha már abszolút lemerültek az akkumulátorai. Egyedül otthon tudott pihenni, olvasni, írni, megnyugodni, s felkészülni a következő hétre. Ez a langyos tapickolás egyáltalán nem elégítette ki.
Péntek este fél hét volt. Kilépett a metróállomás ajtaján, szaladt a buszhoz. Hűvös szél, mellé kis hódara, jégdarabkák hullottak. Íme a nem valami barátságos tavaszi amszterdami idő. Emi ismerős csippanást hallott a kabátzsebből. Elsőszülött a Whatsappon. Nem téveszthető senkivel. Szelíd jelzés. Érezte, hogy ez most nem mindennapi ráérős dolog. Elő kell venni a telefont.
A végállomás fagyos nyüzsgése egyszerre meglassult, lehalkult a zaj. Lüktető szívdobogást hallott a fejében, a szívében, azt a csodálatos bugyogást, ahogy sok éve saját kisfiai szívhangját hallotta. Régen volt, de az idő nem tudta elhalványítani. Ezt egyetlen anya sem felejti el. Még akkor sem, ha a világ a legzordabb, leggonoszabb oldalát mutatta csak meg neki egyetlen percre. A többit úgyis megismerte idővel ha nem is magáért, a gyerekeiért legalábbis. A megérzések néha villámként, jeges esőként, fagyos szélként hasítanak ketté bennünket. Fél kézzel fogta a kapucnit, fél kézzel kivette a telefont a zsebéből. Agyonfagyott keze rosszul kommunikált a telefon kijelzőjével.
Rövid üzenet:
– Úgy néz ki, hogy nagymama leszel.👶️
Nyomatékul érkezett egy fotó is a kis három centis babáról. Kipotyogtak a könnyei. Egész teste remegett. S bár már hónapok óta beszédtéma volt egy baba esetleges érkezése, ez most vált valósággá.
Ettől a perctől Eminek teljesen megváltozott az élete. Minden nap többször is sírt. Csak egy gondolat kellett, s zokogott örömében napjában többször is. Munkába menet, hazafelé jövet, metrón, buszon, az irodában, mindenütt. Meg amikor csak rágondolt a gyerekboldogságra. Olyankor is. Valójában állandóan ez járt a fejében. Folyamatosan sírt. Örömében. Eleinte csak mert apuka lesz a gyermeke, azután meg mert ő maga is nagymama lesz. Azután meg mert örült, ahogy egészségesen kerekedett a baba. Mozgalmas időszakot élt, ahogyan azt illik. Jöttek menetrend szerint a kis vidámság-kártyák telefonüzenetben, melyek bájosan tájékoztatták a kis jövevény növekedéséről. Először olyan nagy volt, mint egy málna. Igaz-igaz jobban fedte volna a valóságot, ha inkább úgy fogalmaznak, hogy olyan picike, mint egy málna. Természetesen a harminckilencedik hét végére már mindenki a görögdinnyére asszociált. Végül egy gyönyörű kerek kislány született, és valóban olyan nagy volt, mint egy görögdinnye. Kerek és egészséges. A boszi nagyija pedig már ekkor nagyon szerette. Tisztán látta a feladatot. Nem kell nevelni az unokáját, azt majd megteszik a szülei. A nagyi feladata, hogy szeressen.
Amszterdam 2025.08.11.
Emi bedőlt a masszázsfotelba fél órára. Megadta magát a kellemes kényeztetésnek. A halk zümmögések, levegőpumpák hangja, néhány csipogás, s a kellemes relaxálás teljesen magába szippantotta. Becsukta a szemét, igyekezett minden percet maradéktalanul kiélvezni. Imádta ezeket a pillanatokat, s hálás is volt érte, hogy végre megteheti. Magával ragadták mindenféle jobbnál jobb érzések. Lebegett a valóság határán. Körbevették a gondolatai. Az egész egy nagy ölelés volt. Egy hosszú, véget nem érő puha ölelés. Mindig is erre vágyott.
Először is átgondolta még egyszer, hogyan is legyen egyéni a babasarok. Elhatározta, hogy megkeresi az utolsó, több mint tíz éve bontatlanul álló banános dobozt nagyszülei házából. Megveszi az Ikeában a fűzöld babaágyat, kiegészítőket, s a vidám zöld kaktusz szobainast. Elégedett volt magával, hogy ilyen gyorsan kiválasztotta mindenből a befutót. A masszázsprogram is jelezte, hogy végére ért.
Felkelt, nyújtózott egy hatalmasat, majd kiment a teraszra, kinyitogatta a tároló ládákat. Kereste a banános dobozt. Ott volt, ahol gondolta. Kivette a kerti ládából, leporolta, majd bevitte a nappali közepére. A csomagolás ugyan háborítatlanul megmaradt az elmúlt tizenegy évben, mégis izgult a pótolhatatlan darabok épségéért. Miközben csomagolta ki a sok tartozékot a selyempapírok közül, s rakosgatta szét a padlón, visszafordíthatatlanul törtek fel a gyerekkori emlékei. Jók és rosszak vegyesen. Minden újabb részlet után egy mély sóhaj, egy őszinte mosoly, s egy legyintés.
Villámgyorsan kifényesítette a rézláncokat, súlyokat, a vázat, összecsavarozta. Murphy is elszégyellte magát, mert pont annyi piciny csavar is volt a csomagban, amennyi kellett. Nem maradt ki és nem hiányzott egy sem.
Elmosta a gyönyörű almazöld opál búrát, a Zsolnai lámpatartót, a lámpát is. Ezután egy kis izgalom: új kampó a plafonba, glett, új vezeték, foglalat, bekötések, némi piszmogás, próba. Minden a helyére került.
– Ilyen egy precíz sváb lány. – motyogta magában. Nyomatékul kacsintott egyet a szemüvege alól.
Az utóbbi időben tényleg minden a helyére került. Emi nem győzte érezni s élvezni saját életét. Lassan visszabújtak a történetek a tárgyak mögé. Olykor kivigyorogtak rejtekükből. Már nem lábatlankodtak a mindennapokban, és már nem bántották. Napról napra egyszerűsödtek a dolgok. Olyan volt, mint mikor felszáll a köd, és kisüt a nap. Csak sok- sok idő kellett. Olykor üldögélt a csöndben és bevárta türelmesen a lelkét.
Délben már az Ikeában ebédelt. Szerette ezt a helyet. Sokszor nem is vett semmit, csak sétált, nézelődött, megevett egy salátát meg egy lazacot. Most is ejtőzött egy keveset, közben igyekezett összeszedni a babasarokba szánt dolgokat. Sikerült mellé egy csepp impulzus-vásárlást is véghez vinni. Alapvetően rühellt minden shoppingolást, plázacicázást, de ezt a helyet élvezte.
Bepakolt az autóba, majd otthon felküzdötte a lakásba a dobozokat, szatyrokat. Kibontogatott mindent, levitte a kartonokat a kukába, majd hozzákészült az imádott szereléshez.
Talán azért szerette, mert olyan volt , mint a lego. Mindig is irigykedve nézte a fiúk játékait, vasutakat, szerelő-játékot, fémépítőt, Java dugdosós építőt, indiánsátrat, kardot, ilyesmiket. A lányoknak meg csak baba járt, meg a szájuk jobb esetben.
Lassan, komótosan rakta össze a babaágyat. Közben Shakespeare-játékot játszott fejben a kis meduza-lánykával, aki egyenlőre még vidáman úszkált anya hasában. A játék egyre vidámabb és hangosabb lett, mint amikor egy osztály gyerekkel játszotta. Végül annyira belejött, hogy egyre gyorsabban és hangosabban mondta ki a gondolatait.
Mi vagy te nekem?
– A reggeli kávémban a tej.
– A legjobb könyvem.
– A legizgalmasabb filmem.
– A legnagyszerűbb gondolatom.
– A legszebb muzsika a fülemnek.
– Babaillatú világ.
– Kesztyű télen hideg kezeimre.
– Ölelés, hogy tovább éljek.
– A világom mosolya.
– Guruló kacagás.
– A gyermekem gyermeke.
– A legmerészebb vágyam.
– A rendetlen íróasztalom.
– A legjobb írásom.
– A blogom.
– A kedvenc Spotify-listám.
– A cinkék éneke.
Emi kacagva terült el az ágy tetején. Az eredmény magáért beszélt.
– Jöhetsz kicsi lány. Nagyon várlak. – sóhajtotta.
Egész testében sajgott az izomláz a délelőtti létrázástól, a cipeléstől és a szereléstől.
Boldog volt.
Amszterdam 2025.11.30.
Emi igyekezett a vasárnap reggeli kávé minden cseppjét kiélvezni, miközben alámerült az amszterdami depressziós szürkeségben. Ennyi év után már egyáltalán nem zavarta. Néha azon kapta magát, hogy hiányzik egy kis eső, melankolikus szürkeség. Itt hamar megtanulja az ember, hogy a szürkének is legalább ötven árnyalata van. A szomorkásnak tetsző napoknak is megvan a maga varázsa.
Felvette az asztalról a Haarlems Dagblad 2025. nov.18. csütörtöki számát. Hollandiában is szokásos a helyi lapokban közzé tenni az anyakönyvi híreket. Így lesz a kisbabákból itt is egy hét alatt helyi kis celeb. Minden nagyszülő is kap az újságból annak rendje-módja szerint egy példányt a családi archívumokba.
Emi sokáig elrágódott az elé dobott csonton. Morgott is, miközben igyekezett gondolatait mindennemű düh vagy fájdalom nélkül körülírni.
Ezen a héten ebben a Szeged nagyságú holland városban két magyar kislány és egy kisfiú született. ( apa vagy anya magyar a nevek alapján). Azután van még ötvenegy hét, sok holland szülészet. Van sok más ország is, ahova tömegesen mentek ki a gyerekeink. Házat vettek. Egzisztenciát építettek. Fát ültettek. S most családot alapítanak. Ugye megvan még a holland közmondás: Huisje, Boomptje, Beestje.
Ugyanebben a forrásban a születések száma 58: 24 fiú, 34 lány. Többség holland vezetéknév, néhány marokkói, török, s két magyar.
Házasságkötések száma: 2. A holland lét anyagilag jobban kedvez az egykeresős családoknak. Ezért sokan el is válnak papíron, de legalábbis külön lakcímen élnek. Kézenfekvő, hogy nem is házasodnak.
Halálozási esetek: 12. (93,93,93,96,90,80,88,84,79,79,78,77 évesek) Beszédes számok. Ennyi. Talán nem is kell annyit panaszkodni a 67 éves nyugdíj-korhatár miatt. Van még idő. (A holland várható életkor is éppen öt évvel magasabb, mint Magyarországon.)
– Ez csak egy helyi napilap. – rágódott Emi. – A számok nem egzakt statisztikai adatok. Mégis érdemes elgondolkodni többször is felettük. Nem árt néha örömködni azokért a dolgokért, amiket magunkénak mondhatunk. Ugyanakkor szabad, hogy fájjanak is.
Próbálta sorolni tovább a multikulti család-képletet. Fenti három kicsi celeblánykák közül a kék szemű, angyalhajú apukája magyar, anyukája lengyel. Ez sem ilyen egyszerű, mert apuka már holland állampolgár. Így a gyerek szabályosan holland-lengyel kettős állampolgárságot kap. Anyanyelve: lengyel, apanyelve: magyar. A szülők egymás között angolul kommunikálnak. A bölcsiben hollandul beszél mindenki. Ezt a négy nyelvet már nem nyelviskolában fogja megtanulni. Már nem lesz migráns sem. Itt született, itt jár majd iskolába és minden valószínűséggel itt alapít családot. No comment.
Emi rápillantott az órára.
–Hogy elszaladt az idő. – gondolta. Sietve összekapta magát, leszaladt az autóhoz s már repült is, hogy megölelhesse a kis celeblányt.
