2018. január 18., csütörtök

Boldog viharnapot!

Mindig várunk valamire: a péntekre, a nyárra, a következő évre, a diplomára, a házra, az esküvőre, a keresztelőre, a karácsonyra, hogy felnőjön a gyerek, hogy magunkhoz ölelhessük a kedvesünket. A viharra nem várunk ennyire, ha akar, mégis jön. Jó előre megérezzük, hogy valami van a levegőben, valami kimondhatatlan, valami szokatlan, valami nem normális.



Napok óta furcsán viselkedtek az emberek, furcsán alakultak a dolgok. Kóstolgattuk egymást, szappanoperáztunk. Volt, aki fejfájásra panaszkodott. Volt, aki ideges volt. Máskinek felerősödtek a félelmei. Megint mások elsírták magukat. Meg jól elverték a port egymáson. A veszekedés nem volt ritka. Hozzá az elmaradhatatlan depresszió. Miközben figyeltem a történéseket másokon, rájöttem, hogy magam is kontrolálatlanul produkálom a lehetséges tünetek egyéni együttesét. Mondjuk úgy, néhány szituációt nem jól reagáltam le. Azután ráfogtam a túlhajszolt időszakra, a fáradtságra a nyűgösséget. Ez így rém egyszerűnek tűnt.


Tegnap még hazabicikliztem este a „friss” levegőn, bedőltem az ágyba, és gondoltam, hogy négy óra alvás bizonyára csodát tesz majd velem. És nem. Olyan „Miezmár?” „Holvagyok?” „Miértcsörög?” „Holkellmegnyomnirajtaagombot?” „Csurogjmár!” „Milyennapvanma?” értetlenkedés-féle szörnyűség. Azután csak kicsurgott a kávé, vissza vele az ágyba, mosoly, öröm, az első értékelhető gondolatok. Majd a döbbenet: kint sikít a szél. Újratervezés: a bicikli ilyenkor életveszélyes, tehát tömegközlekedek. Ez esetben plusz tíz extra perc az ágyban. Valójában ez sem segített rajtam. Majd újabb tíz perc múlva kattan a zár. Ez utóbbi mesterien kidolgozott menetet nem írnám le, mert kiakadnának sokan rajta. Nálam mégis jól működik.

A buszmegállóba menet észleltem, hogy nem ártott volna egy cementes zsákot magammal hozni.
Azután a munkahelyen jönnek az információk. Amit az emberek mesélnek, ami videókat feltesznek a netre fölborult kamionokról, autókról. A szél embereket, autókat kapott fel csak úgy. Amsterdami élőkép: a villamosok a remízben, nem járnak. A vonatok szintén nem. Schipol repülőtér nem fogad és nem enged felszállni járatokat. Kétszáz fölötti repülőjáratot töröltek. Az autópályák bedugulva. Az autónk autópályán 100km/óra sebességgel szembeszélben 8,5 litert fogyaszt. De legalább jól fűt. Az udvaron szétborult a farakás. És a biciklik, hát azok is romokban hevernek az utcákon ahogy halomra borigatta őket a szél.


Hazafele a vasútállomás alatt átsétálván furcsa kép fogad: a pláza folyosóin végig ülnek a földön, esznek, isznak, a fiatalok zenélnek, nyomkodják a telefonokat, várják hogy elinduljon az élet, meg a vonatok. Itt nem fúj a szél, és meleg van. Természetesen a hallban állandóan zongorázik valaki. Egy csapat fiatal körülállja a zongorát, énekelnek. A hangosbemondóban kedvesen invitálják az utasokat egy kávéra, teára az Albert Heijn előtt rögtönzött kioszkokhoz. Kicsit olyan, mintha csövezne az egész város. A meglepő csak az, hogy mennyire nyugodtak az emberek. Mintha mindenki „Boldog viharnapot!” kívánna a többieknek. Sajátos hangulata van az egész napnak.


Elhúz az orrom előtt a busz. Nem telik bele két perc, ott a következő. Nyilván sűrítik a járatokat, hogy valamennyire pótolják a kieső villamos-közlekedést.


Közben a szél tombol egyre, rekord erejű széllökésekkel. Tűnődök, hogy ezen már a féltégla sem segítene a zsebemben. Egész nap Micimackó jár a fejemben. S bár malackát elfújta a szél, Füles háza is felborult, Nyuszi kertjében is felszálltak a répák, Micimackó mégis hű maradt önmagához. Boldog viharnapot kívánt minden barátjának, és minden lépése végül is igazán jól alakult ezen a napon is.



Azután hazaértem, és egyre kérdezgette mindenki, hogy jól vagyunk-e Amszterdamban, tényleg olyan ítéletidő van-e, és az milyen is? Hát ilyen. Délután elállt a szél, megindult az élet, és nem kellett átszállni senkinek egy másik autóba. Tulajdonképpen ez nem az első ilyen időjárás itt télen, végül is nem lepett meg senkit. Azt  sem mondták, hogy nem voltunk rá felkészülve.
És igen, mint Micimackó hazafele menvén egy kedves dalt dúdoltam, mert már igazán várom a nyarat.





Szívem táján újra nyár van,
Csupa virág hét határban-,
Legszebb szálját hajamba fűztem,
Lássák, van már szerelmem!

Álmomban így kívántam-,
Egyedül én mindig fáztam
Érted égek gyönyörű tűzben,
Minden könnyet feledtem.” (Nox)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése