Nincs semmi baj

Egyszer megérkezel oda, ahol mindig is lenni szerettél volna.

Lehet, hogy nem most, majd… A nyitott végű mondatokra is úton vannak a válaszok. Most még csak a lelkedben, majd egyszer váratlanul megérkezik a racionális végkifejlet is. Most legyen ennyi elég! Az üresség is elégséges megoldás ebben a pillanatban. Jön a helyére más teljesség, ha van hova. Talán most, talán máskor.

Tenger, napsütés, homok, kávé, mézes süti, mint az eltűnt idő nyomában. Ugyanaz a nap, ugyanaz az idő. És a végtelen víz… párnák közül, fotelból szemlélve az első tavaszi napon. Minden körülölel, a tenger önmagáért hullámzik, a nap is magáért süt, melletted a fotelban egy szarka ugrál… szemez a mézes sütivel… -Vidd, ha mered!… mókás. Minden élvezi a napot, még a természet is gyönyörködik magában. Mint egy festmény… a csend maga… nyugalom. Olyan lassú, kellemes, üres, magáért levő, várakozó… mint a lélek maga. Semmi Vivaldi… csak csend. És néhány mondat, ami a füledben cseng.

„Ha már voltam oly bátor kimondani, voltam önző, egoista, megátalkodott, vigyázd azt a pillanatot, mi egyszer csak a semmiből eléd pattant, robbant… mert Téged is kötelez valamire, arra édes, arra utasít, hogy élj vele, éld át, éld meg és éld tovább!”

Igen, vannak dolgok, amire percre pontosan emlékszünk. Vigyázzuk azt a pillanatot, mert mindent csak egyszer mondunk ki először… és arra utasít, hogy megéljük és éljük tovább… már az sem számít, hogy a körülmények megváltoznak, mert az idő az ott megállt… sikerült megállítani. Azóta sok minden elmúlt, sok öröm jött és ment, történtek hihetetlen dolgok újra és újra, de a pillanat fénye bevilágít egyre mindent, kötelez, utasít hogy éld tovább, hogy éld jól az életet, de vigyázd azt a pillanatot.

Amikor bátorságból, önzőségből, egoistán vagy megátalkodottságból, kis öniróniával, de boldogan teszünk, vagy mondunk valamit, az örök érvényű egészen addig, még az ellenkezőjét ki nem mondjuk egy másik szituációban. Akkor is legalább ugyanilyen bátornak, önzőnek, egoistának és megátalkodottnak kell lenni.

Sokat gondolkodok rajta, hogy miért nem merjük kimondani a szavakat egyenesen, úgy, ahogy érezzük… miért is oly nehéz felvállalni magunkat, a helyzeteket? Köszönöm… kérlek… szeretlek… bocsáss meg... vége. Miért dugjuk homokba a fejünket?

Az az egy szó.... édesen veszélyes, kimondani határtalan félelem és határtalan boldogság, és mikor jön el a pillanat, amikor tényleg felemel, kiemel, repít, és már ki lehet, ki mered mondani. De közben egy örökkévalóság súlyát teszi bele az agyadba, a lelkedbe, amit óvsz nagyon, hogy ne bánja meg, mert törékeny szegény. S talán törékeny a másik lélek is, aki hallja alatta a zenét, érti a gondolatot, vezeti a táncot.

Milyen nehéz kimondani, ha valaminek vége. Milyen nehezünkre esik megválaszolni kérdéseket. Helyette nem válaszolunk… nem vesszük fel a telefont… igyekszünk nem emlékezni azokra a szavakra amiket pedig kimondtunk, leírtunk, hogy azok ott vannak kimondva, leírva. Azt gondoljuk, ha nem veszünk róla tudomást, akkor könnyebb. Csak azt felejtjük el, hogy a kommunikáció mindig két embert érint. Ott velünk szemben is van valaki. Mitől félünk? Hogy nem hallja... hogy nem érti meg… hogy visszaél vele… hogy megbántjuk vele... vagy magunktól, az átléphetetlennek tűnő hosszú árnyékunktól… az emlékeinktől... vagy ebben a sorrendben mindentől. 

Így öli meg lassan bennünk a félelem a szeretetet.

Nem kell félni kimondani egymás után három negatív szót sem, mert egymás mellé téve pozitív mondattá válik akár, de a költészet már csak ilyen. Melegíti a lelket, megdobogtatja a szívet, olykor bátorít, olykor vigasztal, segít letörölni a könnyed.

„Nincs semmi baj.” (Fodor Ákos: Három negatív szó)