A szétfolyó idő...

Ki ne ismerné Salvador Dali képét. Ez is egyszeri, megismételhetetlen, azt akkor, ott, abban a pillanatban, abban a lelki állapotban, abból a szemszögből odatette elénk a festő. És mint minden valódi, a világ nagy dolgairól diskuráló műalkotást csak egyszer kell létrehozni, az örök érvényű marad számunkra. A lecsorgó torz óra azt mutatja, hogy az idő nem szétfolyik, hanem elmúlik, elmegy, elfogy. De ez az élet rendje. Amit gondolunk róla, ahogy megéljük rosszul az idő múlását, az a torz. Az ember ugyanis kitalált maga számára egy számolható, észben tartható rendszert, azért, hogy a mindennapjait élni tudja, ez hasznos, de egy mesterségesen legyártott korlát, amely a valóságot egyáltalán nem tükrözi. Az idő ugyanis relatív, nem egyformán telik. Néha szalad, néha meg ólomlábakon jár. Milyen csodás pillanatok azok, amikor sikerül megállítani! Adalék hozzá, hogy nem azonos az emberek biológiai órája sem. Vannak, akik lassabban élnek, vannak, akik őrült tempóban… Azt már tudjuk, hogy mindkettővel nehéz együtt élni.

Akik ismernek, tudják, hogy a tempósak közé tartozok. Képes vagyok egy év alatt megélni annyi mindent, mint más több év alatt… s már felismertem, hogy tudatosan lassítanom kell, mert egészen egyszerűen kihullanak az emberek mellőlem. Mert másnak sokkal több az alvásigénye, mert más egyszerre csak egy dolgot csinál, egy dolgon gondolkodik, egy laptopon dolgozik és persze úgy is remekül működik, csak lassabban. Meg kell tanulni tolerálni, hiszen az alma ettől kerek. Nálam meg a hatékonyság az alapvető. Ez sokszor praktikus, de nem mindig helyes. Az „évek meg a rutin”, a tudatalatti, a készség szintre kifejlesztett dolgok birtokában tényleg hegyeket mozgathatunk el pillanatok alatt, akár párhuzamosan több dologban is multitasking üzemmódban. Élvezet számomra a száguldás, a repülés minden pillanata és formája. Élvezem a kihívásokat, az őrültségeket, amikor magasan van a léc, amikor pörgök egy projekten, kell az adrenalin szint. Talán ez okozza azt is, hogy szeretek írni, mert ezt is egyfajta száguldásként néha őrültségként élem meg… és ettől boldog vagyok. Ez egyben félelmetes is, főleg a környezetünkben élő embereknek, sokszor a családunknak, a barátainknak is, de nem tesz jót egyetlen kapcsolatunknak sem. Pedig jó mélyen belénk van kódolva. Minden nap meg kell küzdeni, és tudni kell együtt élni vele. Hozzá még kaptam grátiszba a nagyon racionális gondolkodásmódot, amivel megint nem könnyű, mert az embernek a lelke a fontos, meg a megfelelő alázat, és a magamfajtában az bizony sok réteg máz alatt húzódik. Egy idő után persze kezelhetővé válunk saját magunk számára, innentől fogva pedig elviselhetővé mások számára is, de ez egy elég hosszú tanösvény, tele buktatókkal és zsákutcákkal. Racionális magyarázat meg ugye nincs mindenre, de erről majd máskor. Ennyit az egyéniségről…

Az idő múlását hajlamosak vagyunk a jeles napokhoz is kötni. Persze ezeket sem egyformán éljük meg. Ott vannak a születésnapok. Az ötvenediken megtiltjuk mindenkinek, hogy ne merészeljen felköszönteni senki, azután meg a többi annyira időtlen lesz, hogy észre sem vesszük. A névnapok talán kötetlenebbek ennél, viselhetők bármely életkorban. Vannak még a nagy ünnepek, az Ádvent, a Karácsony, a Húsvét, ezeket is lehet szeretni is meg nem is, attól is függ nagyban, hogy épp milyen közeget teremtünk magunknak köré, hogy van-e üzenete számunkra vagy nincs. Azután ott vannak a Nőnapok, Valentin-napok, Halloween, Apák napja, Anyák napja, Halottak napja. Néhányukat szeretjük, van amelyikhez rossz beidegződések kötnek. És ott a derék Facebook, ami naponta feldobja, hogy mi volt 1-2-3-4-5 éve. Ez is egy érdekes dolog eljátszani a gondolattal, hogy hol is voltam, hol is tartottam, mi járt a fejemben ekkor és akkor. Használhatjuk akár az önismereti tréningünk részeként. Annyi mindent felszínre hoz, megdöbbentő, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel sok évvel ezelőtt is foglalkoztunk, azóta mennyi minden a helyére került, vagy nem került.

Vannak még a nagy találkozásaink, amiknek napjait, perceit borzalmas számmemóriánk dacára is fejben tartjuk, egyszerűen csak azért, mert akkora barázdát húztak a lelkünkbe, hogy bár elengedtük, de el nem felejtjük őket soha, nem is fakul meg azon pillanatok tarkasága. Velük kapcsolatban nincs már létjogosultsága az időnek, mert az ott megállt, és vár, még ha nem is történik semmi. Múlt... talán jövő. Egyszerűen próbáljuk megélni a mostban: elmegyünk pont azon a napon abban az órában évente ugyanarra a helyre. Mert megnyugtat, mert romantikus, mert ott „állni látszik az idő”, újra és újra átéljük azokat a pillanatokat. Pótcselekvés, de gyógyítja a lelkünket.

Azok a kedves tengerparti szelek, amik mentén vihart lehet aratni! Azok a verssorok!

”Ha mennél hideg szélben

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

rémségesen, rémségesen:

szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!” (Robert Burns)

Azok a sinusgörbék soha nem egyenesednek ki. Az az érzés egyszerűen átjön az éteren is, megáll, nem köszön udvariasan csak odajön hozzád, megölel, és pörög a film… final cut. Átrepül a falakon is, mint a zene. Hát ezekre az együtt töltött percekre kell tudni emlékezni mindig! Ami jó volt, azt nem kell elengedni egészen. Hadd jöjjön velünk!

Az idő harmadik dimenziója a jelenben élésünk. Hogyan is lobbizunk a múltunk és a jövőnk között, hogy szenteljük meg a jelent az emberekkel és Istennel avagy az Univerzummal való kapcsolatunkban. A következő idézetet először Domján Lászlótól hallottam. Nagyon megfogott.

“Az én nevem az, hogy vagyok. Megállt. Vártam. Egy idő múlva újra megszólalt.
Tudod, amikor a múltban élsz, annak minden hibájával és bánatával, az bizony nehéz dolog. Ott ugyanis nem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy voltam.
Amikor a jövőben élsz, annak minden gondjával és félelmével, bizony az is nehéz. Ott sem vagyok veled. Az én nevem nem az hogy leszek. Ha viszont a jelen pillanataiban élsz, könnyű a dolgod. Ott veled vagyok mert az én nevem: vagyok.” (Helen Mallicoat, A Föld álma…)

Gyönyörű bibliai gondolat. Azt gondolom, nincs is mit magyarázni rajta. Ami a legfontosabb azonban, hogy éppúgy, ahogy az Isten is csak a jelenedben, a mostodban tud veled lenni, a szeretteiddel is csak a mostokat tudod átélni, a múltat és a jövőt lehetetlen. Egyszerűen azért, mert csak a jelenben vagytok együtt. A többi csak illúzió.

„A legtöbb időt arra vesztegetjük, hogy időt akarunk nyerni.” (Jonathan Swift)