2016. február 29., hétfő

Coda

Egy hiányzó láncszem... egy befejezetlen mondat... egy megválaszolatlan nyitott kérdés… egy hiányzó verssor… egy el nem készült fejezet a regényből… a befejezetlen szimfónia... amikor nem találjuk az aranymetszést… amikor torzó a szobor… amikor nincs szimmetria. Valamennyiszer visszatérünk, valami hiányzik és persze nincs magyarázat. Mint egy átsuhanó érzés, vagy egy kellemes dejavu, újra és újra megtalál, nem hagy nyugodni.

És egyre csak játsszuk a szerepeinket, az egész életünk értelmetlennek tűnő hosszú játszmák sora. Nem akarunk rút kiskacsák lenni, nem vállaljuk be a hattyúságunkat, mert akkor különcök leszünk, kiközösítenek a többiek… inkább leszünk boldogtalan tucatkacsákká csak ne kelljen felvállalni magunkat, csak ne lógjunk ki a sorból, hogy bevegyenek a csapatba. De milyen csapatba? Ahol a többiek is ugyanígy szenvednek értelmetlenül, és meg se próbálják megtalálni magukat.

Hattyúnak lenni egyáltalán nem rossz dolog. Ha átvészeled a gyerekkor tanítással tele időszakát és türelmesen vársz a sorodra, ha soha nem veszítesz, mert vagy nyersz, vagy tanulsz, akkor egyszer csak belőled lesz az a gyönyörű madár, aki lehet, hogy csak önmagát fogadta el, vállalta fel, és ettől lett szép. A víztükörben mindig szépnek látta magát, amikor kicsúfolták, akkor is. Azután ha megértél rá, kapsz valami semmihez sem foghatót. Erős vagy, szép vagy, és átestél a kiképzésen, amin a kacsák nem. Ha látsz egy madarat a vízen járni, véletlen se mondod, hogy ez azért van, mert nem tud úszni. Ezért a tudásért persze kegyetlenül megszenvedtél. Megcsipkedtek, megmardostak, kicsúfoltak, különcnek tartottak, kiközösítettek, ilyesmik… De eljött a te időd. Megtanultál elfogadni, alázattal viseltetni minden iránt, és megtanultál szeretni, lehet, hogy még nem vagy tökéletes, hiszen talán sosem leszel az, és nem is ez a cél, hanem hogy egyre jobb legyél. Mikor egy szinten túl mindezt tudatosan tetted, kezdett a dolog boldogra váltani. Sokszor jól esik a puszta szemlélődés, elég már csak megfigyelni a dolgokat. Egyszer csak az is kiderül, hogy nem vagy egyedül. Vannak itt más madárfélék is.

Azután rádöbbensz, hogy van ebben a világban még egy hattyú, aki ugyanezen az úton van túl, aki olyan, mint te, aki azt érzi, amit te, táncolsz hát egyet vele, olyan hattyúsat, fenségest. Azután eltűnik, mert még a kacsákkal hadakozik egyre. Talán nem nézett a víztükörbe az utóbbi időben, ezért nem is látja, hogy milyen szép. De már ő is halad... lépésről-lépésre, ahogy te is. Már nincs szükség játszmákra, mert önmagad vagy. Már csak néhány megtapasztalás hiányzik, hogy megteljen tartalommal egy hiányzó fejezet, hogy meglegyen a hiányzó verssor. Nem marad el a coda, ott az aranymetszés! Mert mindennek eljön az ideje.

Mint ahogy vannak nyolcadik típusú találkozások, úgy vannak magasabb szintű kapcsolatok is, amik egyszeriek ugyan, de nem megismételhetetlenek. Mint az ikerlelkek találkozása sem egyszeri fellángolás, hanem maga az örökkévalóság. Minden értünk van, minden értünk történik. Néha hihetetlennek, néha meg félelmetesnek tűnik, de így van. Várunk, kérünk, szeretünk és hívunk. Ébren tartjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat. Folyamatosan gondolkodunk és beszélünk róla, leírjuk. Mindig megtaláljuk a megfelelő formát a megfelelő tartalomhoz.
Így alakultak és a mai napig alakulnak a narratív szóbeli vagy írásbeli műfajok a népmesétől az élettörténeteken, az egyszerű „mi volt a tegnapi szappanoperában?”-mesélésen, vagy a csajos pletykákon át az írott irodalomig. Ez mind elbeszélés, az érzések ébren tartása. Mert amiről nem beszélünk, az egy idő után olyan, mintha meg sem történt volna, eltemetjük. A titkokról ezért nem beszélünk. Mert akkor nincs is. Ez a dolog tudományos oldala.

Azután ott a vonzás törvénye, a kimondott szavak teremtő ereje, a gondolataink hatása. Nagyon egyszerű: amit életben akarsz tartani, arról gondolkodni kell, beszélni kell, álmodni kell, arról hosszú filmeket kell vetítened magadnak, dallamokat hallani a füledben. Leírni, lekottázni, lefényképezni, lefesteni, homokba rajzolni, kőbe vésni. Merni messzebbre is merészkedni: az álmaink, a megérzéseink, a látomásaink ködös érthetetlenségéből megérteni azt a sok jelet, amiket tudtunkra adnak.
Ezekről hajlamosak vagyunk nem beszélni, nem merünk, pedig ott van bennük a hiányzó láncszem.
A látomás a mások számára láthatatlan dolgok látásának művészete.” (Jonathan Swift)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése