Minél nagyobb a fény, annál nagyobb az árnyék…?

És íme egy újabb tesztelendő mondás az élet paradoxonai közül, avagy hogyan találjunk megoldást minden helyzetre, minden kérdésre. A mondat maga minden csak nem igaz, amellett nem is pozitív abban a kontextusban sem, ahogy használjuk, hogy minél több az életben a boldogság, annál nagyobb lesz az ára is, minél több jót tapasztalunk meg, annál több nehézséget is, minél fényesebben világítunk, annál több sötétség vesz körül bennünket.

Minél több az ismeret, annál inkább döbbenetes, hogy a világnak milyen csekélyke szeletkéjét sikerült megismernünk. És ez nem csak egyénre lebontva igaz, hanem globálisan is. Ahogy telik az idő, egyre több a megtapasztalt dolog, de sok esetben semmire se megyünk vele, mert az életben nincs mindenre magyarázat, nem meggyőző egyetlen érv sem, a dolgok látszólag a maguk útját járják. Látszólag… amúgy meg mindennek oka és ideje van, értelme és miértje is. Minden mindennel összefügg és valahol kiegyenlítődik. A történetünket alapjában véve mi írjuk.

Kezdjük a legempirikusabb fizikával. Egy kis hétköznapi fénytan. A tárgyat megvilágító fény erősségétől nem függ az árnyék nagysága. Tehát árnyék szempontjából indifferens, hogy egy mini leddel, vagy egy 500 wattos halogén lámpával világítunk. A kettő nincs összefüggésben. Az árnyék nagysága két dologtól függ: a fényforrás és az árnyékot vető tárgy távolságától… minél távolabb van a megvilágított tárgy a fénytől, annál kisebb az árnyéka; és a fény beesési szögétől, ezért van télen mindennek hosszabb árnyéka, mint nyáron, amikor a nap magasan jár. Ezért kvázi nincs árnyék nyáron a déli órákban, amikor a nap majdnem merőlegesen süt.

A növények sem gondolkodnak árnyékokról, egyszerűen csak nőnek a fény felé. Ez a természet törvénye. Nem gyártanak elméleteket mindenre. Még az ember is megtanulja, mire odakerül, hogy az út végén majd a fény felé kell menni.

Látszólag tehát semmi értelme nincs a fenti mondatnak. Akkor mégis miért hajlunk rá, hogy elhiggyük? Talán mert ott van az az árnyék, amitől annyiszor megtorpanunk. A saját árnyékunk, amit borzasztó nehéz átlépni, a saját kis énünk, aminek karbantartása csak rajtunk múlik. Ott vannak a félelmeink, amik sokszor nagyobbak és borzadályosabbak számunkra, mint amekkorák és amilyenek valójában.

Megoldás? Bátran gyújtsd meg a gyertyát, világíts, hisz a fény te magad vagy, ha az igaz úton jársz. Mert a megtett, út a fontos, nem az eredmény. A jól megélt út a boldogság. Van cél: az út maga, meg kell jól élni. Észrevenni, becserkészni a megérzést, és nem gondolkodni árnyékokban, félelmekben, hallgatni rá, nem csap be.

A megérzéseink nem csapnak be soha. Hát ezek a nagy dolgok!

Ha szeretsz valakit, két dolgot tehetsz. Vagy messzebb engeded magadtól, hogy kisebbnek érezze a saját árnyékát a te fényed mellett, vagy egyszerűen magadhoz öleled, ettől eltűnik az árnyéka. Ne félj meggyújtani az ő fényeit, akkor ketten mindjárt kétszer annyi fénnyel bírtok a további úton, jól jön az még az árnyékok kezelésekor. Azután lehet ezt kézen fogva négyzetre emelni sok-sok szeretettel…

És ott vannak hozzá a szavak, a bátran vagy félve kimondott szavak, amiknek erejük van. Teremtő erejük van. Nem kell félni kimondani semmit. Azután vannak súlyos szavak, meg ott van az az egy szó, amit könnyelműen kimondani vétek, mert ha fényét veszti, akkor nagyon fáj. Ha nem mondjuk ki, akkor meg elkésünk vele. Az is lehet, hogy nem lesz alkalmunk rá többé. Az idő relatív, csak mostok vannak. Nincs korán és nincs későn. A világon mindent szavakba lehet önteni.

Szép, amikor jól fogalmazunk, az irodalom az irodalom, a zene az zene, a művészet az művészet. Az igaz viszont tőmondatokban is igaz. Persze az is megesik, hogy valahol nem tudunk megszólalni a meghatottságtól. Akkor, ott a szünetnek is helye van.

Ha nehezen megy, ülj le egy kopasz téli fa, egy kis tavaszi virág, vagy egy madár elé, vagy ülj ki a vízpartra, a mezőre, figyeld meg hogy járnak a kacsák a jégen, nézd a mozdulatlanságot, hallgasd a csöndet, üresítsd ki a fejed. Tanuld meg tőlük, hogy nőni a fény felé lehet, hogy nem kell félni az árnyéktól, a sajátodtól főleg nem. Állítsd sorba az árnyakat, menj velük szembe, küzdj meg amelyikkel meg kell küzdened, öleld magadhoz, szelídítsd meg az arra érdemeseket, a többit meg csak szemléld, hagyd, hogy elmúljanak maguktól, ahogy jöttek! Egyszerűen csak szeress!

Ha szeretsz egy virágot, azt ne tépd le!

Vegyél leckét a cserép borostyánodtól, ami mellől már rég levirágoztak a jácintok, már a hosszútűrő korallvirág is, a 100km-es széllökések leverték egy éjjel a földre, már a cserepe is összetört, a földje is széthullott. Egy darabig még nyűglődött a törött kaspóban, majd megszántad, kapott másikat, nem túl nagyot, meg vizet is, meg behoztad a hideg teraszról, és lám, hajt ezerrel, pedig még tavasz sincs. A fény felé, természetesen. Tudja a dolgát… szép, és kitart, hogy ahányszor ránézel, emlékeztessen arra, akitől kaptad… és ha rá gondolsz tarts ki te is, és ne tágíts a megérzéseidtől… mert egyedül azok nem csapnak be soha.

Várd, hogy feltűnik az árnyéka a dombtetőn, mint a karácsonyi mesében, mert ez a te kedves árnyékod, a te boldogságod, mert ez annak a ténynek az egyértelmű jele számodra, hogy közeledik, hogy mindjárt megérkezik és végre megölelheted… és ennél az árnyéknál nincs számodra fényesebb dolog a világon.