Ezt
az írást sokkal inkább ihlették a szokásos heti baráti
beszélgetések, útkeresések, mint a bibliai példabeszéd. Szóval
nem vasárnapi igehirdetésnek szántam, még ha kicsit azzá is
lett.
„Könnyebb
a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába
bejutni” (Lukács 18:25.)
A
kép igazán szemléletes: a tű fokán a tevét átvinni, mint ahogy
az Isten országába a gazdagnak bejutni lehetetlen vállalkozás.
Milyen
sokszor akadunk meg a feladatok előtt, s milyen sokszor tűnnek a
dolgok egyszerűen paradoxonnak, mint ez a mondat is. Azután jönnek
a lázas „miért”-ek, „hogyan”-ok, hiányzó láncszemek, a
„nem értem”-ek. Majd a máz-kapargatás, hogy hátha alálátunk
a dolgoknak, akkor majd érthetővé lesznek. És ott a 22-es
csapdája.
Nem
árulok el nagy titkot azzal, hogy itt sem a nagymama varrógépének
fiókjában kell keresnünk a megoldást. A tű fokán ugyanis a
biblia korában azt a szűk kis kaput értették (innen ered a
kiskapuzás fogalma is), amit a nagy városkapuk bezárásakor is
nyitva tartottak, s melyek olyan szűkek voltak, hogy az emberek csak
görnyedve, meghajolva, alázattal haladhattak át rajta, a teve meg
teher nélkül, térden csúszva.
A
példázat szerint még a tevének is könnyebb ezen a kapun átmenni,
mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.
A
gazdag sem konkrétan a gazdagot jelenti, hanem engem, téged,
mindenkit.
Miért
is oly nehéz a bejutás? Mert a gazdag ragaszkodik a gazdagsághoz,
mert mindent ennek az egy dolognak rendel alá, még gondolatban sem
tud ettől elvonatkoztatni. Minden cselekedetét egy dolog uralja.
Mindent döntését ennek rendeli alá. Állandóan mérlegel, mit
nyerhet, mit veszíthet, s mialatt mérlegel, elmegy a lehetőség
mellette ezerrel.
Isten
országába nem mehet be, aki mérlegel. Ott nem számít az előny
vagy a hátrány, nem számít a nyereség vagy a veszteség, nem
számítanak a mérhető kilók, centik, vagy literek. Nincsenek
mérőszámok és mértékegységek, amikben ugye mi emberek pontosan
tudunk gondolkodni.
Valójában
még mindig nem a gazdag emberről szól a történet, hanem rólad
és rólam. A kettőnk kapcsolatáról. A mi barátságunkról, a mi
szerelmünkről, a mi lelkeinkről.
A
kapcsolatainkba sem léphetünk be ugyanis egyedül magunkban bízva,
hanem végtelen hálával és nagyrabecsüléssel, megköszönve,
alázattal az iránt az ember iránt, aki megmutatta azt a bizonyos
szoros kaput.
Mindkettőnknek
át kell menni a tű fokán… Nem vonszolhatsz át magaddal, és nem
vonszolhatlak át én se téged. Meg kell várni a másikat, hogy
akkor és ott tegye meg, amikor és ahol meg tudja tenni egyedül.
Amikor készen áll rá.
A
másik dolog, hogy nem tehetjük fel egymást a mérlegre. Ebben a
szituációban nincsenek biztos mérőszámok, nincsenek egzakt
mértékegységek… itt csak és kizárólag a megérzéseink
vannak. Hát figyeljünk jól oda rájuk!
Amíg
várunk egymásra, megküzdünk rendesen magunkkal is, mert a
távollét mindig gyötrelem. Azután lassan ráébredünk, hogy így
sem vagyunk egyedül. Először csak azt érezzük, hogy a másik
olykor jön velünk az utcán, áll a hátunk mögött, figyel, érti
a gondolatainkat, látjuk a mosolyát, érezzük a tekintetét, az
ölelését, halljuk a hangját. Ez nagyon jó dolog. Készen azonban
csak akkor leszünk, amikor már nem csupán velünk lesz, hanem
bennünk. A lelkünkben, akkor is, amikor várunk rá. Amikor már ki
tudjuk mondani, hogy „Ő nem velem van, hanem bennem!”
Amikor
írok, Ő fogja a ceruzámat, ha bármire csak gondolok, érti, hisz
az ő gondolatai is.
A
teve is maga megy át a tű fokán. Térden csúszva… mert bizony
vannak az életünkben méterek, amit térden csúszva kell
megtennünk. Valakiért.
A
terhet le kell tenni, azzal együtt nem megy. A súly a múlt, a
rossz gondolataink, az egónk, a fájdalmaink, a dühünk, a
szomorúságunk, a sértődéseink, a félelmeink.
A
kapcsolatainkba is csak tisztán lehet belépni, máshogy nem, mint
ahogy az Isten országába sem mehetünk be „gazdagon”. Megválva
az összes fölösleges dolgoktól.
A
tű fokán csak teher nélkül lehet áthaladni, tiszta lélekkel,
egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése