2017. december 12., kedd

Szimpátia = közös szenvedés

Az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, s ez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal.” (Márai Sándor)


Miért nézünk farkasszemet? És mivel is pontosan? Tényleg repül a lelkünk? S ha repülni vágyik, miért hagyjuk vagy nem hagyjuk? Mi tart vissza és mi tartja életben a megszületett vágyainkat? Az örök dilemma, hogy melyik vágyunkat kövessük, melyiket ne.



Boldogok vagyunk, ha kapunk egy új háziállatot, meggazdagszunk hirtelen, a barátunk váratlanul szerelmet vall. Ezek a dolgok mind szimpatikusak számunkra. Az igazi vágy azonban az, hogy kihozzunk mindenből valami egészen elképesztőt. Az igazi vágy az, hogy adjunk valamit és nem az, hogy kapjunk. Ez az egy bölcsesség repít, a többi csak visszafog. Ellenkező esetben nem tudunk kapni, nem vagyunk képesek a szándékot értékelni. Nem vesszük észre, amikor más éppen varázsol körülöttünk, hogy mosolyogni lásson, hogy emelje a komfortérzésünket… csak úgy… szeretetből.


Farkasszemet nézünk állandóan a világgal. Ezt remekül fejezi ki a nyelvhasználatunk is. Szimpátia szavunk jelentése például: »közös szenvedés« (sym=közös, pathien=szenvedés). Ez is azon dolgok egyike, amit magunknak építgetünk, hogy azután legyen mibe jól belepusztulnunk. A múltunk cipeljük, a jövőnktől meg rettegünk, mert mindig, mindennel farkasszemet akarunk nézni, lehetőleg most azonnal.


Így hát nem fontos sok apró hülyeséget ajándékozni haszontalan tárgyak formájában, mint ahogy nem visz előbbre az sem, ha az ötéves gyerekünknek a legújabb Iphone akárhányast vesszük meg karácsonyra. Miközben ugye beindítjuk a szenvedő mechanizmust, körülvesszük magunkat és szeretteinket egy halom hulladékkal, és bosszankodunk, hogy a gyerek semmi mást nem csinál, csak a technikát nyomkodja minden helyett. Ettől fogva farkasszemet nézünk velük is, akikért amúgy tűzbe mennénk. Közös szenvedéssé válik a szimpátiánk.




Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint.” (Fil. 2:13)


A következő gondolatmenet kicsit igehirdetésnek is tűnhet. Igyekszem majd lefordítani eretnek és ateista nyelvre is, ahogy szoktam, szabadon, magam után, hogy mindenki értse.
A fenti bibliai sorok értelmezése a vallásos ember számára evidens. A kulcsszavak: akarás és véghezvitel. Tehát mielőtt bármit is tennénk az Isten vágyat ébreszt bennünk valami iránt. Megadja a véghezvitelhez szükséges összes eszközt: tehetséget, képességet, a tisztán látás ajándékától a kitartásig. Így azután elindulunk, próbálkozunk. Isten adta képességeink segítségével ismerjük fel a lehetőségeinket, kamatoztatjuk talentumainkat, képesek vagyunk elviselni a támadásokat, kudarcot, kritikát. Isten segedelméből képessé leszünk levetni a félelmeinket, felállni ha elesünk, tanulni, teher alatt is nőni. Mert nőni csak fölfelé lehet.


Az eretnek értelmezés sem sokban tér el ettől. Teljesen mindegy, hogy minek hívjuk, és ki teremtette meg a vágyat benned és kinek tulajdonítod az annak véghezviteléhez szükséges fentebb felsorolt képességeket, azok ott vannak mind benned, és a képesség is, hogy rátalálj, majd véghez vidd. Út közben persze majd jól elszenvedsz a szimpatikus dolgokkal, de ez helyénvaló is. Kell, hogy felnőj a feladathoz. Kell, hogy megtanulj jól szeretni. Szeretetet adni és elfogadni.




A szeretetet nem lehet pénzen megvenni, kikövetelni, vagy fegyverrel kierőszakolni. Ő egy határozott, bár csöndes, és törékeny teremtés. Te hívod életre olykor egy szerelem, olykor egy születendő gyerek, egy élethosszig tartó barátság formájában, vagy a szüleid iránt érzett rendíthetetlenségedben. Ha úgy gondolja, jön, belibben a mindennapjaidba. Alaposan felborít mindent, a maga módján kiforgat magadból, miközben megtanít felvállalni magad és másokat is. Azután ha elfogadod, tovább adod az érzést, akkor veled marad. Ha azonban harcolsz, gonoszkodsz egyre, akkor feleslegessé lesz, csöndben rád csukja az ajtót és lelép. Azután legközelebb majd csak akkor csönget be hozzád, ha te magad képes leszel a nagy csalódások ellenére újra megfogalmazni a vágyaidat, ha elég erős leszel, hogy felszámold magad körül a szürkeséget, képes leszel sérelmeid és fájdalmaid ellenére szeretni… Máshogyan, mint eddig… Jobban... Egyszerűbben... Feltétel nélkül…




A félelem hangja ezt mondja: - Rakj tüzet a kandallóban, és maradj ott a melegénél!
A hit hangja ezt mondja: - Lobbantsd lángra a szívedet, és indulj megvalósítani terveidet!” (Bob Gass)


Eljön az az idő, amikor már nem elégít ki, hogy élvezed a szürke ötven vagy száz árnyalatát. Olykor a döntéseidben el kell határozni magadat a fehér vagy a fekete mellett. Ez lesz az a pont, amitől fogva elkezd kiszínesedni számodra majd újra a világ. A te pazarnak hitt mindig legalább ötven árnyalatban pompázó, valójában meg porlepte beszürkült kis világod, amely valaha persze vitathatatlanul színes volt, vagy legalábbis elhitted róla, hogy az. Ahogy múlt az idő, betakargattad az álmaidat, hogy be ne lepje azokat is a por vagy a köd. Lassan szürke hétköznappá törpültek az óriások, és hadsereggé duzzadtak a szürkéid. Véres verejtékkel építetted fel a kínai nagy falat magad köré, mert azt gondoltad, mögötte biztonságban tudhatod szeretteidet és királyságod. Azóta már pontosan tudod, hogy mennyit hibáztál, mikor, hol és miért. Nahát, még bünteted is érte magad szigorúan, naponta. Persze ugyanezt teszi veled a környezeted is, csakhogy még nehezebb legyen elviselni a vezeklőinget. Hogyne tenné, hiszen ami körül vesz az egy tükör, pont azt látod benne, mint amilyen te magad vagy. Olyan színű a világ körülötted, amilyenre éppen magadat sikerült kiszínezned.


Ha életünknek megvan a »miértje«, akkor a »hogyanját« el tudjuk viselni.” (Friedrich Nietzsche)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése