„Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
– Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
– Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
– Athéni vagyok.
– És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
– Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
– Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
– Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
– Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
– Tévedsz, fiatal barátom.
Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.”
Azt gondolom, a tanmese magáért beszél, de aki ismer, tudja, hogy a határátkelői létre vonatkoztatva is ez a hivatalos hitvallásom. Valószínűsítem, a vírushelyzetre is igaz. Semmi másról nem szól, mint arról, hogy tudunk-e alkalmazkodni vagy nem. Tudunk-e asszimilálódni vagy nem. Tudunk-e megérteni, felfogni, elfogadni és alkalmazni magunkra nézvést dolgokat, amit mások már helyettünk pár száz éve leírtak, s remekül működik azóta is, tehát helytállónak tekinthető… Vagy nem… Szívünk joga… Mindkét útnak vannak következményei. Ha megengedtek, még egy tanmesét:
„A kis veréb álldogál a mezőn, nézelődik. Váratlanul eltakarja felette a napot egy hatalmas tehén. Ahogy ott áll a tehén, egyszercsak leszarja a kis verebet.
Írtó mérges lesz a veréb, és elkezd fennhangon anyázni, kiabálni. -“Mit képzelsz te magadról, menj a picsába, hogy mersz te engem leszarni?!”
Meghallja ezt egy gólya, és egy szép alászálló repüléssel, egy mozdulattal bekapja a kis verebet.
Mi ebből a tanulság?
Azonnal adódik az első: ha nagy szarban vagy, fogd be a pofád!
És a mély második: nem biztos, hogy valaki azzal tesz neked rosszat, mert leszarja a fejed. Épp ellenkezőleg, amikor vérig vagy sértve, úgy érzed büszkeségeden csorba esik, mert valaki leszar téged, gondold végig, nem így jársz a legjobban?”
No comment, magáért beszél.
Nem árt elgondolkodni azonban azon sem, hogy sokszor épp azok tudnak kirángatni bennünket a tehénszarból, akiket mi szartunk le a múltban. Esetleg ők pár mérfölddel már előttünk járnak. Mert megszenvedték, avagy kiélvezték az arra vezető út minden percét, s tudnak valamit, amit mi nem. Persze azt az aranyszabályt se feledjük, hogy arra az asztalra nem szarunk, ahonnan eddig enni kaptunk! Úgy vélekszem, van miről meditálni a karanténokban.
Konklúzió: Használjuk ki az énidő minden percét, amit most kapunk! Békéljünk meg végre szeretteinkkel, a világgal, amely ugye eléggé elgaloppírozott mellettünk, s hagytuk is magunkat általa jól beszippantani, fontoljuk meg a tanmesék tanítását, gondolkodjunk el azon, hogy honnan jöttünk, kik is vagyunk, és mit is akarunk. Van még minimum 3 hónapunk, hogy magunkba szálljunk, alkossunk a lelkünkben valami újat, valami jót, valami pozitívat, amiből ha képtelenek is profitálni mások, de legalább elgondolkoznak…
Most bebábozódunk. Hogy tudunk-e majd csodálatos lepkeként kibújni, vagy nem, az csak rajtunk múlik. Miközben ne felejtsük! – egy hatalmas kontraszelekció folyik.
Mától kezdve ennek fényében igyekszem nagyon pozitív írásokkal feledtetni veletek a vírust, talán még egy régen pátyolgatott regénykét is közre adok.
És nagy szerelmemről, Hollandiáról is pótolom, ami elmaradt. Sajnos, most nem mehetek sehova anyagot gyűjteni, de annyi minden lapul a telefonomban, a felhőben és a fejemben, hogy nem szenvedek szükséget.
„Minden zugocska, amelyet szeretünk, egy világ számunkra.” (Oscar Wilde)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése