Gyermekkorom egy napja

Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagyapám már várta, hogy felébredjek. Nem tudom, ő mikor kelt fel, de már felöltözött. Ült a konyhában. Újságot olvasott. Mikor meglátta, hogy pizsamában, kis papucsban álldogálok álmos tekintettel a konyhaajtóban, letette az újságot.

- Felébredtél, kicsi? Eredj, mosd ki a csipát a szemedből! Früstükölünk, azután megyünk a dolgunkra.

Nem volt ebben semmi különleges. Az ő házában mindig volt dolog. Neki is, nagyanyámnak is és nekem is. Anyámnak munkahelye volt túlórákkal. Akkor még szombaton is dolgoztak. Ő csak vasárnap volt itthon. Az én bébiszittereim a nagyszüleim voltak. Nagyapám születésem óta szívinfarktusokkal küzdött. A megengedett tempója nagyon passzolt az én gyerek tempómhoz. Nekünk kettőnknek azonban mindig volt dolgunk. Egész nap tettünk-vettünk. Hamar megtanultam, hogy unatkozni nem lehet. Ezt máig így gondolom.

Ezen a napon is gyorsan megmosdottam, felöltöztem, s már ültem is a székre. Az asztalon vasalt terítő volt, alatta viaszos vászon, de azon a legnagyobb illetlenség volt enni. Az csak a mai konyhapultot helyettesítette. Itt készítette elő nagyanyám az ebédet, és itt mosogatott a konyhaasztalon ebéd után. Az evéshez mindig tiszta abroszt terített, a főzéshez tiszta kötényt kötött.

Nagyapa nekem kis mély tányért vett elő, magának a hasas bögrét készítette ki. Kést, kiskanalat hozott.

- Anyus ma süt friss kalácsokat, lepényt, buktát. Mára már csak egy kis szilvás lepény maradt nekünk az aprítósba. Megesszük.

Rábólintottam. Mellesleg ez nem kérdés volt. Ki nem dobtunk ételt sosem. Szóval belevagdosta a kistányérba meg a bögrébe a szilvás lepény maradékát. Levette a meleg tejet a tűzhelyről, beleöntötte a macikávét, cukrot, elkeverte, majd ráöntötte az aprítósra. Várni kellett kicsit, hogy hűljön, addig jól elázott az egész. Ez volt minden reggel a mi früstükünk. Nagyanyám minden héten rákérdezett, hogy kinek mit süssön. Persze csak a forma és a töltelékek változtak, az összes egyféle kelt tészta volt. A kávé elkészítése nagyapám feladata volt. Hetente csinált egy hétre valót. A recept egyéni volt. Maláta kocka, maci kávé, a kotyogóból kivett kávézacc, ezt főzte össze. Később kakaó is volt, ugyanezzel a főzős technikával.

- Tudod, papa, mi lesz ma ebédre?- kérdeztem. Úgy ennék valami finomat.

- Kicsi, tudod, hogy nagyanyád mindig finomat főz. Mindenkinek kedvez, ma nekem, holnap neked vagy anyukádnak. Hidd el ránk kerül a sor. Ha valami nem jól sikerül neki, akkor is szó nélkül megesszük, megköszönjük, mert mindenkinek lehet rossz napja. Neki is. Az azonban egészen biztos, hogy minden nap belefőzi a szívét is az ebédünkbe.

Hallottam a hangjából és láttam a mosolyából azt a végtelen szeretetet, amit nagyanyám iránt érzett.

Jóízűen megreggeliztünk, nagyapa bepakolta a csetrest a vájlingba. Kiadta a menetrendet:

- Eredj, hozd a dobozt, postára megyünk.

Boldogan suhantam be a verandára, ahol az ablakpárkányon volt egy doboz, benne kincsekkel. Letettem az asztalra, s pakoltam ki belőle a szükséges dolgokat nagyapám elé.

Olló, kockás füzet, kerek papír-ragasztó, csomagfeladó, toll. A kockás füzetből kitéptem egy lapot, félbe vágtam, mindkettő darab tépett szélét kiigazítottam az ollóval, a sarkokat lecsíptem -ahogy nagyapa mutatta- majd ezeket is elé tettem, a felesleges dolgokat visszatettem a dobozba. A kockás papírra ráírta gondosan a címzettet, címet, feladót a megfelelő helyre. A körcímkékre ismét felkerült a feladó neve, címe. Kitöltött még két csomagfeladót is. Addig szó nélkül bementem a spájzba, levettem a polcról a csirizes kistányért, az ecsetet. Beletettem egy kanál lisztet, pár csepp vízzel elkevertem.

-Jó lesz így? – kérdeztem, s megmutattam, hogy valóban jó lett-e az állaga.

- Mehetünk. -intett a fejével, és mosolygott.

A pincelépcsőn már ott állt a két húsz literes kis boros hordó. Nagyapám korán kelt. Kiöblítette, megtöltötte borral, dugót ütött bele, s egyenként felcipelte mindkettőt a pincéből. Ráragasztottuk a csirizzel a hordó-végekre a kockás füzetlapokat, a dugókra meg a kerek címkéket. Azután szó nélkül előálltam a fogattal a kamrából. Nagyapa felpakolta a két kis hordót. Nagyokat szuszogott.

Ez a mi kis fogatunk annyira gyerekre volt szabva. A kis hordók is olyan kedvesnek tűntek méretükkel. Vidámak voltak csillogó piros abroncsaikkal. A dugó fölött bőrből készült fül volt rajtuk, hogy -mint egy szatyrot- vinni lehessen. Sokszor üldögéltünk is mi gyerekek rajtuk a pince sötétjében. Meséket szövögettünk, hűsöltünk, vagy épp csak elbújtunk, amikor nyáron kiegészült egyke létem az unokatesóimmal.

Nagyapa csinált nekünk egyforma szekereket. Mindenkinek saját névtáblája volt rajta, a címével, mint ahogy a lovaskocsikon szokás. Az egész kicsinyített mása volt a parasztszekérnek, szépen kidolgozva, lefestve. Nagyon sokat játszottunk vele. Talán ezért is szerettem annyira a postára menést. Játéknak fogtam fel. Valószínűleg így is volt ez elrendezve. Kis hordókkal, kis szekérrel, melegszívű, szívbeteg örök játszótársammal.

Szusszantunk még egyet a konyhában, miközben visszatettem a helyére a dobozt, mert idejekorán megtanultam, hogy a sváb háztartásban mindig rend van. Ha valamit elvettünk, mindig dolgunk végeztével vissza kell tenni a helyére, legyen az szerszám, tányér, bicikli, felmosórongy.

A posta ötszáz méterre volt. Odafele ketten húztuk a kis szekeret, rajta a két kis hordóval. Gyerek tempóban haladtunk. A kerekek minden lefolyón zöttyentek és zörrentek. Először az elsők, utána a hátsók. Hangjukat elnyomta nagyapám egyre erősebb szuszogása, fújtatása. Kétszer álltunk meg, hogy megtörölje homlokát a zsebkendőjével. A postaláda alatt leparkoltuk a szekeret. A csomagfelvételhez öt lépcsőn kellett felcipelni a küldeményeket. Váratlanul köszönt valaki ismerős.

-Jó napot, Jani bácsi! Álljon csak meg, majd én felviszem a két kis hordót, felrakom a mérlegre, aztán majd maga intézze csak a papírokat. Az üres hordókkal lefele már elbír. Hazafele meg már a kicsi is elhúzza a kocsit. Jó lesz így?

- Köszönöm, Imre. Nagyon jókor jöttél.

Kicsit strázsáltam még az utcán, majd megjelent nagyapa egy üres hordócskával, majd fordult még egyet. Ez volt a „hordó visszaváltás”. A bor árát is postán küldték.

- No, kicsi, ez már innentől a te napod. Pattanj föl a hordóra, s majd hazahúzlak, ahogy mindig.

A kerekek ugyanúgy zörögtek, mint idefele. A katolikus templom előtt már csorgott a veríték nagyapámról. Letörölte az arcát, matatott a zakója zsebében. Egy kis üvegcséből gyógyszert vett elő, a nyelve alá tette, majd leült a templomlépcsőre.

- Ezt nem mondjuk el nagyanyádnak. Érted ugye?

Bólintottam.

Ahogy hatni kezdett a gyógyszer, elindultunk haza. Engedte, hogy én húzzam a szekeret. Nagyanyám már kint várt a kapuban. Valószínűleg valaki már szólt neki, hogy ülünk a templomlépcsőn. Megölelték egymást. Dél volt. Harangoztak mindhárom templomban. Anyukám is megjött ebédelni. A konyhában tiszta terítőn megterítve, mint minden nap, kész ebéddel várt nagyanyám. Gulyás levest főzött. Mindenkinek szedett. Elmondtuk a „jővel Jézust”. Nagyapámnak nem volt egy sárgarépa sem a tányérjában. Nem szerette. Mindig így érvelt, mikor szóba került a sárgarépa kérdés:

- Anyus, főzzél minden évben egy hétig minden nap csak sárgarépát. Levest, főzeléket, salátát, mindegy megeszem. S utána egy évig semmibe ne tegyél.

Anyus ma is ügyesen szedett s belefőzte szívét az ebédünkbe.

Nagyapa nem bírta kivárni amíg mindenki jóllakott.

-Köszönöm az ebédet. Bemegyek, kinyújtom a hátamat kicsit a sezlonyon.

Mindenki csendben evett. A felnőttek sem beszéltek.

Odahallgatás

„Itt Tensóenben az egyik dolog, amit tenni lehet, hogy beleszagolunk a szélbe, és hallgatjuk a fák moraját. Figyelem a világ szavakat nem használó teremtményeinek nyelvét. Ezt nevezem »odahallgatásnak«.” (Durian Sukegawa)

A valóság azonban inkább csak arról szól, hogy nem is halljuk ezeket a hangokat. De ha az ember meg van győződve arról, hogy amennyiben figyel, egész életében odahallgat, s úgy is él: útja eredményeképp, fogja is hallani a természet hangjait kívülről ugyanúgy, mint saját hangját belülről. S ha igaz, ebben a lélektani pillanatban ragadja meg az ihlet is a művészt.

Amúgy meg, ha csak mindig a bennünket körülvevő valóságot látjuk, hát bizonyára hamarosan belehalunk. Mert abba egyszerűen csak bele lehet pusztulni… vagy felül kerekedni rajta.

Felülkerekedések... hát ezek mindig a lelkünkből jönnek… fájdalmak által jönnek. Szegény kis viharvert, mások által törölközőnek, rosszabb esetben lábtörlőnek behasznált, játékszernek elkönyvelt, kihasznált, eltékozolt, megalázott kis törött lelkünkből jönnek.

A felülkerekedést mindig megelőzi a hosszú odahallgatás, mikor is kővé meredt döbbenet jár át egyre többször, mikor rájössz, hogy ami körül vesz, az egy lepratelep, annak halovány köze nincs a valósághoz, s amiben élsz, annak még halványabb köze sincs hozzád. Az nem a te életed. Nem a te valóságod.

Manapság nem annyira hoznak virágot a pasik a nőknek. De aki hoz, az könyörgöm, ne ezzel kompenzálja már a hímsoviniszta dumáit, hogy kitúrt az életedből, az ágyadból, s a maga hedonista életének próbált szolgálójává tenni. És ne mondja, hogy többre képes, mert ő már férfi, mert van 100 kg. Csak a súlya másra sem kell, csak hogy lefele húzzon téged, megtévesztve némi virágillattal.

Csak odahallgatsz, s látod, hogy már hány alkalom lett volna, amikor véget kellett volna vetni az egésznek. Hát igen, valljuk be őszintén: nehéz egy szűz jegyűnek megélni, ha felforgatják az életét, ha szétzúzzák a számára oly fontos rendet, a csendet, az utakon szerzett élmények lehetőségét, velük együtt a fantasztikus ihletet, s az életet.

S hogy ez már nem az első. Istenem! Hányszor kaptam már vissza ugyanezt a labdát. Az egyik pszichopata volt, a másik narcisztikus, a harmadik hedonista, a negyedik alkoholista, kisebbségi komplexussal, kapcsolatfüggő, lehetne még sorolni.

Olykor sikerült berángatniuk az árkukba, s remélték, hogy onnan nincs számomra kiút...

Ez nem az én valóságom. Sajnos az én generációm még oly keveset hallott az effajta pszichés betegségekről. Mi csak megkaptuk csomagban, kipróbálásra.

Próbáljuk bevárni az erősen megfáradt, lemaradozott, sírdogáló lelkünket. Próbáljuk kibogozni a hibák által begörcsölt, életünket megkeserítő csomókat, kifésülendő gubancokat.

Hányszor és hol voltak azok a pontok, amikor a romantikus filmek tanúsága szerint ki kellett volna hajigálnod éppen aktuális párod cuccait az erkélyről az utcára? S miért nem tetted? Hiszen még a kis olaszos temperamentum is megvan benned, ha akarod, nem kell sokáig csalogatni elő.


Kedves csajok! Akkor most összeszedem pontokban (a netről tanultam) mikor van itt az idő a szakításra? Kihajigálni az utcára a cuccokat: nincs mire várni.


1. Az első erőszakos megnyilvánulásnál, mindegy, hogy kicsi vagy nagy.

2. Óvodás nyáladzásnál, szorongatásnál, egyszerű kedves érintések helyett.

A párkapcsolat nem kisdedóvó, és nem is boksz- ring.

3.Ha a párod megkérdezi, hogy minek mentél el szavazni, a te szavazatod se nem oszt, se nem szoroz.

4. 3+ megkérdezi tőled, hogy mi is az a politikai jobb és bal oldal? - netán ultrajobb, ultrabal, szélsőjobb, balközép... de tök mindegy is, mert minek is kell azt tudni…

5.Ha rájössz, hogy több okból is ki kell költöznöd a hálószobádból.

6.Ha rájössz, hogy alkoholista.

7. Amikor már nem vagy képes kielégíteni hedonista vágyait.

8. Rabolja az idődet.

9. A pornófilmek képkockáit követendő valóságnak képzeli.

10. Szállást adsz neki, s kiver a házadból.

11. Amiért régen beléd szeretett, abból már semmit se csinálsz. Leblokkolt, lebénította a gondolataid, az érzelmeid...

12. Ha megváltoztat, ha lefele húz, ha lassan mérgez. Az érzés, mintha beteg lennél. Valójában is sokszor kapnak el betegségek.


Van az úgy, hogy hónapokig csöndesen odahallgatsz. S egyszer csak mintha meghallgatták volna az imáid, sziporkáznak rád az áldások. Társas magányod termékeny egyedüllétre váltod. S ha a másik fél minden viszontagság ellenére, amit persze tudatosan okoztál neki, nehezen lódul meg, hát elég fárasztó.

S azután csettintésre bepörög a folytatás: lakásfelújítás, munkahely, utazások, pár hónap, s az ihlet – édes ihlet is befordul valahol a sarkon- s jön veled szemben végre. Ő is visszajött.

Nos, csapjunk a lovak közé! Hiszen rengeteg időt tékozoltunk el!

A büdös sajtok és mások filozófiája...

 

Némely sajtoknak izmos szaguk van. Illatnak egyáltalán nem nevezhető… Nincs mit szépíteni: borzalmasan büdös.

Innen megbámulva:

1.,Van az az ember, aki futva menekül… esetleg fujjog.

2.,Van az az ember, aki mindent megkóstol. Őt arra tanították felmenői, hogy amit valaha ember megevett, azt mindet meg kell ízlelni, főleg ha idegenben van… Az kizárt, hogy belehal.

3., Van, aki lazán legyűri az összes kulináris borzalmakat, miközben nagymértékben elélvez azok ízén, illatán, színén, s mindenen… Legyen szó „rohasztott fehérjéről”, sült tücsökről, rántott békacombról, csigáról, kagylóról, osztrigáról, nyers heringről, tintahalról, homárról, garnéláról, pacalról, birka- vagy kacsasültről… disznóvágásról, zsírsütéstől, marhavelőscsontról, kocsonyáról, csülökről, sóletről, töltött káposztáról… Ohh, az abált szalonna jó fokhagymásan-paprikásan majdnem kimaradt...

Van az a pont, amikor ki is tiltják konyhájukból némelyeket az emberek. Egyesek a tömény zsír vagy olajszagot nem engedik be: kacsasütés, tepertősütés, kolbász-hurka készítés (ezek persze régen is az udvaron üstben rotyogtak, kemencében pirultak, nyári konyhákban elterülő nehéz szaguk betöltötte a szomszéd utcát is). Legalább ekkora tabu a pacal is. Némelykor a halak, s a tenger gyümölcsei kerülnek tiltó listára, vagy éppen a „büdös sajtok”.

Természetesen mindenki elélvez valamin… kulináris aspektusban értettem.

Legyek egészen őszinte? - Ha felém gurul egy konkrétan 20 cm átmérőjű camembert, nem futok el… nem hajolok el, nem tartok pajzsot magam elé, hanem a dolgok legegyszerűbb lehetőségét választva kinyújtom a kezem, elegánsan elkapom a felém tartó fürge sajt-korongot. Már most is érzem kellemesen erős penészes illatát a levegőben. Gondosan becsomagolom, hogy a hátizsákban békében hazaguruljon velem, s a metrón se támadjanak le a kóbor kutyák a szerteszálló illat miatt.

Hazafele menet, bár még éreztem a puha penészes külső réteg bársonyos tapintását, már elképzeltem, hogy ebből bizony rántott camembert lesz áfonya szósszal, rózsakrumplival, friss zöldségekkel, ha már az Istenek is így akarták. 

Hazafele menet elborítottak a gondolatok. Magamtól biztos nem vettem volna egy ekkora sajtot, még inkább nem rántottam volna ki. Mert macerás, mert mindenki azzal ijesztene el, hogy kifolyik sülés közben, pedig nem is folyik ki. Meg mert nagymamám konyhájában sem volt rántott sajt, a camembert meg végképp ismeretlen volt. Azon túl ahogy emlékszem, nem kevertem soha édeset a sóssal. 

Valószínűleg semmi édeset nem ettem gyerekkoromban, imigyen ami egyszer sós volt, azt véletlenül sem akartam elrontani holmi édességekkel. Azután sokkal később megismertem a francia , a holland sajtokat, kivilágosodott, hogy a sokféle sajtokat dióval, lekvárral, olajbogyóval egyaránt lehet szeretni, hogy a borkóstolás kelléke az ínyencségekkel megpakolt sajttál. Persze gondosan összeválogatva a borok és a sajtok fajtánként. Mint ahogy a borok sem voltak részei az életemnek… Ennek is oka volt. Abból az időből, mikor már majdnem lepotyogott a tojáshéj a hátamról, s be-be jártunk egynémely unokatestvér, barát apja, nagyapja, keresztapja pincéjébe megkóstolni annak borát, s nagy beszélgetés, nevetgélés közben iddogáltunk is rendesen. Persze azon a vidéken (abban a híres háromszögben a Duna – Tisza közén), ahol én is felcseperedtem, nem csak szőlőből készítettek bort. Ezen szocializálódni merész dolog. Sokat betegeskedtem utána. Azóta nem is iszom meg a borokat, még pezsgő formájában sem. Kóstoltam később hősiesen jó borokat is, mivel van az a helyzet, amikor a kedves invitálást neveletlenség visszautasítani. A módszer persze mindig az volt, hogy egy óvatlan pillanatban a mellettem ülő poharában landolt az én poharam tartalma is.

Mindig is a söröket szerettem. Az egyszer volt nagy szerelmemmel, s egyben három gyerekem apjával gyűjtöttük a sörösüveg- címkéket, s ezekkel tapétáztuk ki a konyhát-étkezőt. Mondanom sem kell, anyukámnak nem tetszett, mert mint mondta: kocsma jellege lett a szép új lakásnak. Volt viszont benne egy adrenalin növelő gyűjtő szenvedély is, mert a szabály az volt, hogy két egyforma nem lehet, és csak az kerülhet be a gyűjteménybe, amiből mindketten ittunk is… Amúgy meg nem volt rossz az a „pub-feeling”.

Mikor kiköltöztünk Amszterdamba, 1 évig rengeteg sajtot ettem, nem tudtam betelni a sokféle, finomsággal. Meg ugye a jó házi főzésű amszterdami söröket is igyekeztünk feltérképezni. Lássunk csodát, sajtkocka, minden sörözőben ott van, sörkorcsolyaként...Először nem tudtuk, hogyan kell kérni.

Hazafele menet, már éreztem orromban a mennyei illatot, ami majd lehetőség szerint a szomszédokat is belepve beteríti a folyosót teljes hosszában.

Nos perceken belül panírozódott be a sajt, és sült ki a teraszon az olajsütőben, a szomszédok nagy örömére… Nálunk amióta van olajsütőnk, mindig a teraszon, függőfolyosón, erkélyen volt száműzetésben, mire a „mindennapsültkrumpli” korszakon is átestünk a gyerekekkel már megszoktuk, hogy ott a helye.

A rózsakrumpli már az airfryerben sül, egyre több minden, olaj nélkül, egészségesebben és olajszag sincs, nem kell télen lefagyni sem a teraszon. „Változnak az idők, velük változom én is…”  (Dred).

Miközben buborékol a kisfazékban az áfonya sok cukorral, vaníliával, fahéjjal, szegfűszeggel, mire másra is emlékeztetne, mint a lekvárfőzés illatára gyerekkoromban. Mekkora buli volt az üvegmosás befőzések előtt! Igazi vicces gyerekmunka, szabad pacsálás a kerti csapnál a bádog babafürdőkádban meg mindenféle lavórokban és vájlingokban. 

Nem volt kütyünk, amit nyomkodtunk, de volt helyette minden, egy egész világ, ami hozzánk volt méretezve, s benne minden nap tanulni kellett, és poroszosan neveltek. Megvolt az eredménye... S ha elfogytak a tenni valók a ház körül, volt sok könyv. Ez természetes volt. Nem volt kötelezve rá senki, csak ezt látta otthon, hogy mindenki olvas. Mindenki olvasott a családban. Ebbe nőttünk bele mi gyerekek is…

Nos a sajt tökéletesen ropogós bundát kapott, kukoricadarásat. Az első harapás ropog, a második már a belsejében elfolyósodott, lágyabb, zsírosabb állagot, nehezebb illatot, az áfonyával együtt valami pazar párost produkált. Hozzá a krumpli jelentéktelensége éppen elég volt, ahogy a háttérben meghúzódott. A friss zöldséget meg lassan megszokjuk, hogy mindig mindenhez együk. Napi fél kilót. 

Itt Hollandiában már nagyon sok a vegetáriánus, sok a vegan. Gondolom, mindenütt a világon. Szoknak le az emberek a cigarettáról, van persze kampány is. És van még az alkohol is, na meg a drogok, meg az elhízás. Ezekről való leszokásra is lesz kampány. Szóval nagyon sok mindenről le kell még szoknunk. Semmi másért, a saját egészségünkért. Némely európai országokban a társadalombiztosítók kedvezményeket adnak a díjakból, ha egészségesen élsz... Nyilván ebben az esetben majd kevesebb kezelést, gyógyszert kell finanszíroznia öregségedre. Talán érdemes lenne begondolkodni, elolvasni a WHO ajánlásait, meghallgatni a dietetikusokat: 0 tolerancia a dohányzásra, alkoholra, drogokra. Lehetőleg max 2x hús, csirke, pulyka. Vörös húsok nem… Fél kg zöldség naponta, lehetőleg nyersen... Vegan konyha megszeretése… Nem kell napi rendszerességgel a meleg étel. Napi 2x meg főleg túlzás… Kiterjeszteni a minél hosszabb koplalási időszakot, vagy egész napokra, vagy napi szinten 18/6 órás időkre. Működik…

Sokszor nem elégít ki bennünket, ha valakivel együtt vagyunk, mert egyszerűen úgy érezzük: csak többen vagyunk vele eggyel, jobbak nem… Ha nem tudod, mit gondol a másik, nem is tudod elrontani a gondolatait…Mindannyiunk számára fontosak a saját szokásaink, elhatározásaink. Ezeket kapcsolatainkban akkor és csakis akkor lehet kivitelezni, ha mindkettőnk pl:"ornitológus". Mert ebben az esetben a számunkra szabadabb, élhetőbb, szerethetőbb, nyugodtabb, egészségesebb, és ki tudja, még mi minden... életünkben van legalább egy nem elhanyagolható egyezés: a madarak szeretete.

„Ha jó, ha nem jó… akkor is hajó.”

Hollandiát éppúgy jellemzi a hajó, mint a szélmalom, a faklumpa, a delfti kék, a tulipán, a boci, a sajt, a kakaó, a bicikli, a kanális.

A holland - mint tudjuk – történelmi hajós nép. Ennek a történetnek számos epizódját ismerjük … fahajó építés, (Nagy Péter cár is a holland hajóépítőktől tanulta) kereskedelmi flotta, Holland Kelet-indiai Társaság, majd a Holland Nyugat-indiai Társaság, rabszolga-kereskedelem, a biztosító társaságok és bankok megjelenése, hadiflotta, halászhajók, vitorlások, jachtok, lakóhajók és úszóházak, sokemeletes luxus-óriások, hatalmas vastepsi szállító- monstrumok, s méretekben még ezektől is nagyobb katonai gigantikumok. S az őrült fejlődést mutató grafikon egyre csak az ég fele mutat…

Azt se felejtsük, hogy Hollandiába még a Mikulás is (gőz)hajóval érkezik, s majd itt vált át fehér lóra... Az amszterdami városképnek éppúgy részét képezik a légies, üvegtetős városnéző hajók, mint a szövevényes sötét vizű kanálisok, az őket átszelő számtalan romantikus külsejű híd, a soha meg nem unható, minden irányba dülöngélő csatorna-házak. De ugyancsak városképi jelentőségűek a lakóhajók, úszóházak szerte a városban. Ki nem maradhat a felsorolásból a komp, amely több viszonylatban is éjjel-nappal ingyenesen szeli az Ij vizét. Ha az időd engedi, felszállhatsz a palacsintázó hajóra is... vagy elmehetsz a Hajózási Múzeum szépséges gyűjteményét végig nézni (1nap), az előtte levő téren áll a királyi protokoll-hajó, a kikötőben pedig horgonyoz egy hatalmas régi kereskedelmi hajó, ami a gyerekeknek is kiváló felfedezni valókat tartogat.

A Rijksmuseum hajózási gyűjteménye is hasonlóan pazar.

Márpedig ahol van hajó, ott van hajójavítás is. Kicsiny királyságunk hosszú tengerpartja mellett Harlingentől Amszterdamon át Rotterdamig, és még túl azon is. Óperenciás tengeren innen… de tényleg. Valódi valóság… hagyományosan… máig, nagyban.

Mekkorában is kell gondolkodnunk?

A hajózással kapcsolatban méreteiben Balatonhoz, Dunához ragadt gondolkodásommal bizony szoknom kellett az itteni méreteket, darabszámot, a hajók tekintetében.

A témában gyűjtött információk kicsiny szeletkéjét írom le, mert vannak itt még sztorik, amik most nem publikusak. Viszont van sok fénykép, amik talán nem hozzák vissza azt az érzést, amikor ott sétálsz a dokkok mellett, vagy éppen a toronydarukat pásztázod végig, hát mégis ezekből is válogattam.

Jön a hajó orra.

Jó sok zsebkendő kell neki, ha taknyos. Bizonyára nincs megelégedve az orrával, s hogy visszanyerje önbizalmát, mikor tükörbe néz, hát plasztikai műtétre jelentkezett be. Hiszen mindenkiben van olyan rész, amit nem szeret magában. Ezt, mint valami súlyt cipeli naponta az útján... A szerencsések rájönnek, hogy dönthetnek úgy, hogy leteszik. Ekkor – reményeik szerint - láthatják majd úgy a dolgokat, amilyenek valójában látni szeretnék.

Olykor meg csak évek múltán derül ki, hogy durván elszabatták magukat a relatív szépség oltárán.

Orrtalan hajó

Ez az előző darabka negatívja. Ez akkor egy „hanemjó” nem egy hajó. Szárazon szomorkodik a dokkban a maga orrtalanságán, mint egy partra vetett halacska. Csak egy picivel nagyobb, imigyen a depressziója is nagyobb.

A régi orr nehezebb, bár rövidebb, semmiség 17 t vas. Ez csak egy hajóorr csupán. S jön még hozzá a teljes hajó, a rakomány… nehéz elképzelni a konyhamérlegben gondolkodva. Valószínűleg a „húzós kiló” is értelmét veszti. De a szobamérleg is kiakad, megadja magát a gondolkodásban.

A szike az esetünkben lángvágó, lézerrel bemérik, hogy hol kell vágni, ha sikerül nekik. Ha nem, akkor nem jó, mégis hajó, de kezdik elölről.

Az új orr történetesen nem annyira öncélú megoldás - pusztán szépészeti beavatkozás – mindinkább haszonelv. A csere valójában azért jött létre, mert a hegyesebb orrvonal előnyösebb a jeges tengereken, a pontos tervezésnek köszönhetően az orrforma érdekesen képez örvényt, s a jégdarabok nem keverednek bele a hajó propellereibe, egyéb irányító egységeibe… Tervezői bravúr... bár bizonyára ebből is csak az elsőt volt nehéz kitalálni.

A hajók persze folyamatosan áldozatul esnek az idő, a vihar, a sós víz vasfogának, vagy valami nekik megy… nehéz elképzelni ilyen közúti féle tengeri baleseteket, mert azt hinné az ember, hogy a vizeken van hely bőven… persze, a Titanicnak is volt, meg a jéghegyeknek is… gondolnánk. És azután van még az az eset is, amikor a kapitány: Simán Béna, elszámolja, benézi, nem tud betolatni a parkolóba, erősködik, nagyjából ennyi.

A kikötők, dokkok méretei is a hajókhoz vannak igazítva. S ha mégis bejönne egy túlméretes hajó, akkor gyorsan kotornak, szélesítenek, mélyítenek az Ij-on és ennyi. Még így is megéri… Bizonyára nem aprópénzzel gurigáznak.

Nyilván a 7-8 évvel ezelőtti brigádok (hegesztők, lakatosok, gépészek, villanyászok) egy része is vendégmunkás volt. Képzett vendégmunkás. Ma a jellemző a kevés szakképzett irányításával dolgozó munkaközvetítőn keresztül állandóan cserélődő képzetlen, alacsony munkamorállal rendelkező, alkohol és drogok tekintetében gyorsan akklimatizálódó külföldi vendégmunkás munkaerő.

A régi hajógyár épületeit kiállításokkal, irodákkal, programokkal népesítik be. Mindenütt meghagyták benne a plafonon a darukat, láncokat, festékbe merítő kádakat, síneket, súlyokat, eredeti vaskapukat, ...amit csak lehetett... Az egyik daruban pl. szálloda üzemel. A terület NDSM Noord néven sok Ij-parti kávézót, hangulatos éttermeket, bolhapiacot is befogadott. Nagyon sok új, színes, hangulatos lakóházat építenek itt, enyhítve Amszterdam lakásellátási gondjain. A Polgármesteri hivatal építkezési tervei miatt a mai hajójavítók is 5-6 év múlva költözésre kényszerülnek. Ezek még csak tervező asztalon létező elképzelések.

Ami vasból van, azt a végtelenségig lehet foldozni… Legalábbis ezt mondják a hajójavítók. Nyilván a szakértelmük, meg az esőben, fagyban, szélben, vagy éppen a tűző napon feladathoz edződött testük és lelkük mondatja velük.

Én meg azt gondolom, hogy legalábbis azt, ami nincs vasból, azt nem lehet a végtelenségig foltozni. Ilyen például az ember. Nem lehet belőle kiflexelni egy kisebb vagy nagyobb nem tetsző darabot, majd proli módon bepótolni valami oda nem illővel, - mert már csak olyan van, vagy csak olyat szabad-  megcsiszolni, lemaratni rozsdagátlóval, majd lefesteni valami hasonló színűre, mint az eredeti... „Jól van az úgy!” Azután letakarjuk egy új ruhával, egy aranyékszerrel, egy csokor virággal vagy egy utazással... még egy bocsánat-kérés is belefér talán… A másik lelkén szántott barázda azonban így nem hegeszthető ki.

Egyszer persze minden zsilip kinyílik s - ha jó, ha nem jó - akkor is elhajózunk csendesebb vizeken.