Emerencia Wittelsbach: Karácsonyi dallamok

   Két hete szokásos csinnadrattával, Péterek kíséretében megérkezett a Mikulás Amszterdamba. Mint mindig, Spanyolországból gőzhajózott ide, majd fehér lovon járta be a várost. Nos, az itteni gyerekeknek ez igazi népünnepély. Itt szereznek évről-évre bizonyosságot a minden kétséget kizáró valóságról: a Mikulás él, egészséges, és megkezdte a felkészülést. A mézeskalács- keksz- kakaó- és csokigyárakat is csúcsra járatják. Zaandamból Amszterdamig is elfújja a szél az ünnepi „mézeskakaós” illatot. Ádvent első vasárnapján, de legkésőbb Mikulásra állnak a karácsonyfák a lakásokban is. Persze a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy van itt még szép számmal pravoszláv, zsidó, muszlim, arab, hindu … lakosság. Ők máskor, máshogyan ünnepelnek.

A kereskedelem is turbóra kapcsolt. Ordít a „Vedd meg! Vidd haza most! Egyet fizet- kettőt vihet akció!” Szemünk előtt elsuhanó hangos, agresszív őrület.

   Ahogy múltak az évek, felnőttek lettek a gyerekekből, egyre grinchebb lettem karácsonyra. Annyira találónak éreztem magamra nézve a zöld morcos, ugyanakkor nagyszívű, karácsonyi giccses túlpörgés-ellenes figurát. Minden porcikámban együtt rezegtem vele. Néha még büdösnek is éreztem magam. Az ünnepi maraton része volt évek óta. Annyira átjárt a grinch-lélek mélyen belül, hogy még a gonoszkodásokban is együtt dobogott a szívem vele. Persze tökéletesen tudtam olykor azonosulni a kislány karakterével is. Utoljára talán akkor éreztem így, mikor még éltek a nagyszüleim. Később vágytam egyre vissza erre az érzésre, de az egyszerűen eltűnt. Hiába kerestem.

    Egy biztos: nagyon sokféle karácsonyunk volt. Örömünkben sírós, bánatunkban sírós, nagy családdal, kis családdal, repülőtéren várakozós, Hollandiába-költözős, hangos, csöndes, kifelé vágyakozó, befelé-fordulós, összeölelkezős és elválós. Pont úgy, mint a többi 364 napon. Valójában teljesen mindegy, hogy tél van, vagy nyár, december huszonnegyedike vagy szeptember tizennegyedike, ha boldog vagy. Az lett a hagyomány, hogy nincs hagyomány. Úgy teszünk mindent, hogy mindenki boldog lehessen.

   Valójában több okból is nagyon várom a karácsonyt. A legfontosabb, hogy innentől kezdve minden nappal egy „jóakaratnyit” hosszabbodnak a nappalok. Ez egy csodálatos szó. Szoktam forgatni a gondolataimban, abban az aspektusban, hogy az ember is tud változni. Minden nap egy jóakaratnyit. Szoktam kóstolgatni az ízét, élvezni az illatát, mint a gyöngyöző ünnepi húslevesnek, hosszasan, még órák alatt elkészül. S jóllehet, már nem főzők ilyesmit, az érzés megvan tűpontosan. Mostanában szeretem megadni az érzéseim körül mindennek a módját. Ráébredtem, hogy minden nappal, ahogy múlik felettem az idő, egy jóakaratnyival közelebb kerülök magamhoz és az univerzumhoz is egyformán. Boldog vagyok. Naponta teszek érte, hogy amit csak tudok, felgombolyítsak, megértsek, elengedjek vagy féltőn dédelgessek tovább. Úgy érzem, ahogy a gondolatok, az ízek, az illatok, az érintések érzése megfiatalodik, átalakul a gondolataimban, úgy fiatalodok meg velük minden nappal egy jóakaratnyit. S hogy mindez valóság vagy fikció? Eljön majd az a perc is, amikor ezt is el kell dönteni. Legfőképpen meg kell érteni.

   Azért is szeretem a karácsonyt, mert elővehetem a delfti kék díszeket, ami valójában megint csak egy nagy álom beteljesülésének szimbóluma lett. Vágyálomnak is nevezhetnénk. Ez is mutatja, hogy sosem gondolkodtam nagy dolgokban. Sosem volt bakancslistám. Éjszaka inkább aludtam, mint álmodtam. A jövőre előrelátóan készültem, terveztem, tanultam, számoltam, a dátumokat előre kijelöltem. De bizonyos dolgokban hagytam, hogy jöjjön el megérzéses alapon.

   A karácsonyfám így lett meghollandulásom útjának és eredményességének szimbóluma. Lépésről lépésre. Amíg minden évben feldíszítem a fát, ölelgetem, babusgatom, s együtt élek vele másfél hónapig. Minden egyes porcelánnak története van, mint ahogy minden határátkelőnek, vagy a gondolattal csak kacérkodóknak is. Először csak egy darabot vettem, és simogattam évekig. Szempont volt még az is, hogy milyen drága. Meg kellett várni, még megtehettem, addig legalább megértem rá. Ennek is voltak stációi. Ezek voltak az én sztorijaim. Ezek az én büszkeségem. Ezek az én új életem. Az örömeim, a sikereim, a harcaim, a helytállásom. A mai életminőségem alapjai, ami már távol áll az előző életemtől. Nehéz volt elfogadni, hogy ez is az enyém, s így is lehet. Igazából lehetne ez is a hála az elmúlt tizenegy évért.

   Letisztultak a karácsonyok. Más hagyományok jöttek. Már nem pörgünk a konyhában. Nem zúzzuk szét egymás lakását három nap alatt. Elmegyünk valahova enni, amit szeretünk. Ajándékot akkor veszünk egymásnak, amikor tudunk olyat venni amire tényleg szükség, vagy vágyódás van. Így kevesebb dolgot dobunk ki. Nincs amerikaias díszítés. Van ellenben november végén holland karácsonyfám szolid, elegáns, kék-fehér porcelán és üveggömbökkel. Ő maga egy ikon, teli ízekkel, imákkal és szerelmekkel. Ami pedig alatta van, az az elmúlt évem boldogsága. Emlékeztetőül: egy grinch-es papucs, és három könyv, mert könyv nélkül nincsenek ünnepek.

   Végül azért is szeretem a karácsonyt, mert lesz két hét téli szünetem. Nagyon várom az aktív pihenést. Bekuckózom a fotelba olvasni. Lefogyasztom a sok ötletcetlit az íróasztalomon. A laptopom se szunnyad túl sokat. Továbbá listám van a legújabb kiállításokról, amiket meg kell néznem, filmekről, amik várólistán pihegnek. S még mindezeken kívül maradt valaki, aki minden örömöt felülír, és minden tervet megváltoztat innentől, ünnepet és hétköznapot egyaránt.

     Ha egy percre se engedjük magunknak azt érezni, hogy itt van a nyakunkon a karácsony, észrevétlenül visszaköltözik a szívünkbe. Közben persze hosszú éveken keresztül naponta egy jóakaratnyit változnunk kell.

Emerencia Wittelsbach: Boldogan, körültekintően

A névadás nem egyszerű dolog. A nevünk egy életen át meghatároz bennünket. Sőt, még a végén olykor márványtáblába is belevésik, s ott még pár száz évig túlélő üzemmódban elálldogál.

Fontos a hangzása, dallama, illeszkedése a vezetéknévhez, jelentése. Átgondolandó a becézhetősége, csúfolhatatlansága, s nem utolsósorban viselhetősége 93 éves korunkban is. Élnek még mindig eleven családi hagyományok: az elsőszülött fiúgyermek az apja nevét kapja. Így lesz majd ő például XIV. Lajos. Multikulti társadalomban fontos, hogy legyen megfelelője több nyelvben is. Az se baj, ha nem okoz gondot kimondani a nagyszülőknek sem. Bizonyos idő elteltével fény derül a családi archívumban jó mélyre lementett történetek miértjeire a névadással kapcsolatban. Boldog-szomorú történetek ezek, olykor horrorisztikus múltbéli terheket hordoztatnak viselőjükkel egy életen át. Jó esetben időt szánunk a mögöttes tartalom felfejtésére, majd amikor már megértünk az elfogadásra.

„Nomen est omen.” A latin mondás igazán nagyszerűen tömörít. Vegyük sorra a fordítás lehetőségeit: A név egy jel. A név előjel. Nevében a végzete. A név maga a sors. A név kötelez. A név maga az ember.

Boldogan, és körültekintően válasszunk tehát nevet!

Evezzünk vidámabb vizekre! Itt kiélhetjük fantáziánkat, humorunkat, pajkosságunkat.

Nevükön szólítjuk házi kedvenceinket is. Ez is rémesen fontos. Gyerekkoromban a családban minden kutya vagy Fifi vagy Buksi volt. Persze őket nem számozták, mint a királyokat meg a pápákat. A macskákra nem emlékszem, hiszen sokan voltak.

Kis családom tengerimalac-részlegében például mindenki egységesen olyan fiúkról kapta a nevét, akik „megértek néhány ajtócsapkodást” s „receptre írták fel a dokik őket a nőknek”.

Seep és Simon után mindenki megfordult a munkahelyen. Justin (Bieber) cuki sármja miatt lett névadó. Dewa a balinéz helyi idegenvezetőnk hasonlóan. Nem részletezném tovább, csak még egy kicsit. Szóval kidolgozott felsőtest, kockahas, humor, lehet sötétebb a bőrszín, intellektus egyáltalán nem hátrány. Összegzem: kívánatos, sármos nem lehet nem legeltetni rajta a szemet, s pihentetni rajta a lelket.

A mosógép mindig Zsuzsi. A navigáció mindig Bori. Csak hogy el ne tévesszük.

Az autók neve is produkál sztorikat.

Első családi autónk egy öreg Dacia volt még Renault motorral Romániában szerelve. Sose kopott el. Ceausescu névre hallgatott, de éppen beszélni tanuló kisfiunk gyorsan átnevezte Csincsanára, mert a diktátor nevét nehezére esett kimondani. Nem tudom mit kezdett volna Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Ho Si Mihn, Yakubu Gowon, Mengisztu Hailé Mariam, Todzsó Hideki vagy Joszif Visszarionovics hallatán. Ezek mind megfeleltek volna egy-egy nagyszerű névadáshoz.

Később volt még Bogarunk, Malacunk, Kacsánk, Tökhintónk Cinderellából kölcsönözve. Néhányan pedig névtelenek maradtak.

Az autó nálunk mindig családtag volt. Olykor munkaeszköz. Soha nem volt státusszimbólum. Gondolom, akkor sem vennék Hammert, ha kényszerítenek rá.

Mindig arra veszek autót, amire használom, egy centivel se nagyobbat, mint amiben jól érzem magam. Szeretem a jó színt, a jó dizájnt, a sok extrát. Meggyőződésem, hogy a biztonságomat egyre több minden védi. Este megállok a parkolóban, végigsimítom a kormányt és hangosan megköszönöm, hogy vigyázott rám. Természetesen a karbantartás nagyon fontos. Inkább viszem el a szerelőhöz, mint lemosni. Simogatom. Ilyen az, amikor a tárgy a szívünkhöz nő. Meghallgatja útközben a hosszú monológjainkat, az éppen aktuális hisztijeinket. S az is előfordul, hogy az árokban landolva mindketten összetörünk. Van totálkáros autó is és jó esetben van túlélő vezető is.

Meghollandulásom első és legnagyobb álma egy sárga rendszámos autó volt. Majdnem újonnan vettem. Narancssárga színe jól illett hazája uralkodóházának királyi dizájnjához. A keresztségben a Tökhintó nevet kapta. Az elmúlt tíz évben része lett az életemnek. Eszembe nem jutott, hogy másikat vegyek, pedig már sokszor tehettem volna. Valójában a státuszszimbólumokban gondolkodó családtagjaim, ismerőseim feszt győzködtek, hogy ez nekem miért is lenne jó. Én meg csak mosolyogtam csendesen.

Persze ember tervez, az Univerzum meg szervez. Így történt, hogy egy teljesen átlagosnak induló napon váratlanul rám szakadt a biztosító. Ezt a könyvelő listája követte a teendőkkel, hogy jelen adóévem is a legoptimálisabban könyvelhető legyen.

Ennek a folyamatnak része lett egy takaros kis elektromos autó, amit bár nehezen fogadtam el, azóta rekord idő alatt igazán a szívembe lopta magát. Ez az egészen egyszerű projekt ismét sok mindent tanított nekem.

• Ami látszólag rád szakad, az nem mindig rossz. A jó dolgokat fogadd őszinte szeretettel. Mindenért megdolgoztál, fájdalomdíjba kaptad, vagy még az is megeshet, hogy csak úgy. A tied. Élvezd!

• Örülj a technika pazar csodáinak, tanuld meg használni, értékeld, hisz ez mind érted van. Fiatalodj a világgal!

• Legyél büszke magadra, mert képes vagy körültekintően egyedül eldönteni és lebonyolítani nem tökéletes hollandsággal például egy autóvásárlást.

• Ha végleg elakadsz, kérj segítséget, de csak akkor.

• Ne mondogasd folyton, hogy hány éves vagy! Az sem fontos, hogy kicsi vagy, hiszen mindig is ott lakozott benned Gréta erős énje.

Van mit emésztgetni. Nagyon boldog és hálás vagyok. Végül a Tökhintó is a családban maradt, örömet szerezvén ismét. Ezért az én kicsi de teli extrákkal, elegáns megjelenésű, azonnal szerethető, automata, öko családtagom igazán megérdemelt egy impozáns nevet.

Boldogan és körültekintően választottam.

Így lett ő hosszas gondolkodás után: Simon Basset szerepében szabadon, Regé-Jean Page, úgyis mint Hastings hercege, aki maga sem elhanyagolható karakter.

Röviden: Regé, a hercegem.

Emerencia Wittelsbach: Ötven szavas novellák 1.0

A szeretet próbálkozik az ész-érvek megkerülésével. Zseniálisan settenkedik, s a szíven áthaladva mutatja meg magát. Erre egyedül a szeretet képes.

Valójában neki is négy lába van, mégis olykor megbotlik.

Kedvességünket anyós meny kapcsolattá érlelte az idő. Igazad van. A legnagyobb hibám: nem tudok nemet mondani. Ezért kihasználtak sokszor sokan. Egyszer beálltál te is a sorba. Malackáim és magam jóllétét bebiztosítván zárat cseréltem a lakásajtón.

Fölszereltem egy tálca billenős tojást a bejárat fölé, s kiírtam hatalmas betűkkel: Nem! Nem! Nem!

Ridegtartásra ítéltél. Rossz anya voltam. Közben megértettem: miért. A felmenőim is voltak rossz anyák. Én meg tudatlanul, görnyedezve cipeltem a hozott mintáimat a hátamon. Csendes egyedüllétem, kutatásaim, tematikus utazásaim, meditálás, ásás, írás – elkísértek a megértés útján.

Igen, mi mindannyian vagyunk, voltunk, leszünk jó és rossz anyák.

Ürítsd ki a zsákod, s megtelik a boldogságkosarad.

Nem lehet mindig bűnbakot keresni. Ha lenne sok egyforma dobozunk, és mindegyikbe beletennénk egy embert, azt tapasztalnánk, hogy mindegyikből kilóg valami: kéz, láb, fül, orr, lélek, gondolatok, stb. Ezt nem vághatja le egyetlen boszorkányüldöző, diktátor sem. A megoldások: tűzpróba, vízpróba, pallos, kötél, ólomgolyó, gázkamra, mosógép.

Egyszer minden elmúlik. Mindenki homokórája lepereg. Csak a vámpírok halhatatlanok.

A megbocsátást csak a keresztények kapták parancsba. Persze amnéziát ők sem fogadtak. Törekedjünk megérteni mások magasságait és mélységeit, jó esetben elfogadni! Nem megy? Engedjük el! Bármelyiket is választjuk, mindnek lesznek további mellékhatásai a jövőben. A választás abszolút szabad. Ellenben a döntés súlya a te válladat nyomja.

Az igazság az, hogy magadért teszed.

– Engem szeressenek úgy, ahogy vagyok! Én már nem tudok megváltozni.– mondod.

– Te hallod, amit mondasz?

– Szeress, ahogy kinézek, háborgok, amikor erőszakos vagyok, hangoskodok. Ha nem tetszik, el lehet menni. – mondod.

– Szóval nem akarsz megváltozni magad és szeretteid örömére? Akkor barátom jobban teszed, ha szeptemberben beiratkozol az óvodába. Ott lesz még elég időd átgondolni. Addig sem szívod a vérüket.

Egész életemben jutalomfalatok formájában adagolták nekem a szeretetet. Feltételekhez volt kötve, például ha valamit túlteljesítettem. Mindez ritkán, csepegtetve, kis időre érkezett egy ölelés vagy dicséret formájában. Végül árveréseken nyomott áron eladtam a lelkem az ördögnek egy kevéske szeretetért. Többször is.

Mire megvénülök, megtanulom lassan, döcögve, feltétel nélkül osztogatni a szeretetemet. Még nagyobb vargabetűk által tanulom elfogadni mások szeretetét. Már nem konzultálok az ördöggel.

Ma ismét eleget tettem állampolgári kötelességemnek. Elmentem holland parlamentet választani. Valójában ez nekem természetes, hiszen még az egypárt-rendszerben is elmentünk "választani". Mert így neveltek. Még soha nem szavaztam OV-ra. Most már tuti nem is fogok. Foszladoznak el a szálak. A kemény szavak úgy kopognak, mint tetőkőn az  októberi  amszterdami eső. Így döntöttem.

Zo waarlijk helpe mij God almachtig! (Isten engem úgy segéljen!)

Emerencia Wittelsbach: Hazafelé

Amszterdam  2024. október 21. 

    Péntek délután Gréta hazafelé ment a munkából. Valójában kellemes fáradtság vett erőt rajta. Őrömmel nyugtázta, hogy a metróállomáson nincs tömeg, nem kell sokat várni. Hamarosan otthon lesz, és átadhatja magát a jól megérdemelt hétvégi otthon levés örömének. A lakást reggel már kitakarította. Házi kedvencei is friss alomban szundikáltak, még várták, hogy hazaér. A mosógép meg majd teszi a dolgát éjfélig. Érezte az olvasó fotel hívogató kényelmét. Alig várta, hogy beszippanthassa végre a megkezdett regény. El is határozta, hogy reggelig olvasni fog. A metró megérkezett, le is huppant az első szabad helyre. Még két megálló volt a végállomásig. Megszokásból azonnal nyomkodni kezdte a telefonját. Vette az üzeneteket, e-maileket, lehallgatta a hangpostát. A metró lassított. Felnézett a telefonból. Tekintete egyenesen a szemben ülő lányra tévedt. A szép arcú, jól öltözött lány láthatólag maga alatt volt. Kendője alól kicsúsztak kócos, hosszú tincsei. Zaklatottnak tűnt. Sírt. Gréta belülről érezte, hogy valami nem egészen normális dolog terjeng a levegőben. S ez a szorító érzés mintha ránehezedett volna az egész világra, mint egy titokzatos szürke köd. Gyorsabban vert a szíve. Élete legsötétebb időszakában a kapucsengő csippanására rándult mindig így össze. De mikor volt ez már? Maga is azt hitte, hogy sikerült elfelejteni. Mégsem.

– Talán segítségre van szüksége a lánynak. De hogyan szólítsam meg?– hezitált.

    Közben befutott a szerelvény a végállomásra. A lány nehezen állt fel, majd megindult a mozgólépcső felé. A lefele menő éppen nem üzemelt. Így elindult gyalog a lépcsőkön. Egyesével lépdelt. Görcsösen kapaszkodott a korlátba. Láthatóan minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Grétát rossz érzés öntötte el. Valami rég elfelejtett kép vágott az agyába. Ennyi épp elég volt, hogy összeszedje magát. Odalépett a lányhoz.

– Szia, Gréta vagyok. Szomorúnak látszol. Figyeltelek. Látom, fájdalmaid vannak. Tudok segíteni? Ne ijedj meg tőlem. Akarsz beszélni a dologról, ami bánt? Itt lakom a közelben. Megiszunk egy kávét, beszélgetünk, s meglátjuk hogyan tovább.

A lány megölelte Grétát, és könnyeit nyelve a fülébe súgta:

– Köszönöm. Elfogadom.

Mindkettőjükön úrrá lett az érzés, hogy éppen az imént ment át rajtuk egy úthenger.

    Hazafelé Grétát elfogta a félsz, hogy most akkor egy ismeretlen lányt felvisz az ő lakásába, amit egy idő óta mindenkitől óv, mint egy titkos szentélyt. Ahol végre sok idő után nagy erőfeszítések árán rend, nyugalom és béke van. A lány meg borzalmasan érezte magát, hogy képes egy idegen életébe belépni. Ami a mai napon történtek fényében persze egyáltalán nem volt elítélendő. Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötétben a parkon át, be a házba, fel a lépcsőn, végig a folyosón.

– Megérkeztünk. – mondta Gréta, miközben kinyitotta a lakásajtót.

– Tedd le a kabátod, cipőd, találsz az előszobában papucsot. Mosdó jobbra van, ha felfrissítenéd magad.

Közben felakasztotta a kabátját, hátizsákját a fogasra, papucsba bújt, megsimogatta a kedvesen csipogó két malackát, szénát szórt be nekik, a tányérkájukba sárgarépát szeletelt, miközben beszélt hozzájuk. Ez szertartás. Közben életet lehelt a kávégépbe, csészéket vett elő, egy kis tányérra mézes kekszet rakott ki. Az asztalon meggyújtott egy fehér mécsest. Megérkezett a lány is a mosdóból. Láthatóan megnyugodott kicsit.

– Bocsásson meg, kérem, hogy így beestem ismeretlenül az estéjébe. Anna vagyok.

– Tegeződünk. Rendben? Kész a kávé. Gyere, ülj le, érezd otthon magad!

– Köszönöm. – mondta a lány, miközben ismét könnycseppek gördültek le az arcán.

– Mesélj valamit magadról! – szólalt meg Gréta.

– Mi bánt ennyire? Tudsz róla beszélni?

– Valójában egész úton idefele azon járt az agyam, hogy egy ismeretlen hölgy vállán sírtam ki magam. Majd feljövök még a lakására is. Milyen morbid ez? Sosem gondoltam, hogy ilyesmire képes leszek. Nem tanítottak nekem ilyet a szüleim.

– Mint ahogy én sem tudhatom, hogy rendes lánynak neveltek-e vagy nem. Ettől függetlenül, ha már így történt, beszélgethetünk kicsit ismeretlenül is. – mosolyodott el.

– Mesélj valamit magadról!

A lány arcán ülő fájdalmat is legyőzte egy futó mosoly. Megnyugodott. Érezte, hogy biztonságban van végre. Mesélni kezdett.

– Egyetemista vagyok. Négy éve élek ebben a városban. Nagyon nehezen viselem a távollétet szüleimtől, családomtól, barátaimtól. Mindent nulláról kezdtem itt. A tanulás jól megy, azzal nincs gond. A haverokkal néha el-elmegyek bulizni, koncertre, kocsmába. Lassan szoktam meg az itteni életet. Amúgy meg tudom, hogy itt sokkal több lehetőségem van, mintha otthon maradtam volna. A szüleim nagyon büszkék rám. Ez nagyon jó érzés.

A lány miközben beszélt, melengette kezeit a kávés bögrén. Csak úgy megszokásból tette, hiszen nem volt hideg. Kortyolgatta a kávét.

Gréta figyelmesen hallgatta őt, s az volt az érzése, hogy a szép történet mögül majd előbújik még valami, amiért az előbb még annyira sírt a lány. S az se hagyta nyugodni, hogy mi miatt vannak fájdalmai.

– Ez eddig csupa pozitív dolog volt, ami megtörtént veled egy idegen országban. Tudnál nekem mesélni a mai napodról? – kérdezte.

– Azt kicsit előbbről kell kezdenem, hogy megértsd, valójában mi is történt.

– Hallgatlak.

Anna arcára megint valami meghatározhatatlan szürkeség borult.

– Három éve ismertem meg Dexet. Tizennégy évvel idősebb nálam, PHD vizsgáira készült az egyetemen. Kedves, okos, sármos, humoros pasi. Karrierje sínen van. Sebész. Nagyszerű ember. Társasági lény. Egymásba szerettünk. Eleinte minden jól ment, bár amikor beszélgettünk sokszor éreztem úgy, hogy hazudik. Azután még párszor lebukott, igyekezte kibeszélni magát, s egyre több lett a nyilvánvaló hazugság, olyankor is, amikor semmi szükség nem lett volna rá. Egyre rosszabb lett a helyzet. Fenyegetőzött, igyekezett megfélemlíteni, s ezzel az érzéssel magához láncolni. Ma reggel is megkaptam a magamét. Valami apróságon robbant be, azután megütött, a másik oldalon a konyhaszekrény adta a következő ütést. Belenyilallt a fájdalom a gerincembe, nem kaptam levegőt, lecsúsztam a földre, ütött még egy darabig, kiabált, őrjöngött, majd egyszer csak csend lett. Elment.

A lány zokogni kezdett.

– Csak ennyire emlékszem:

– Nem bírom elviselni a hisztit. Érted? Mindent elcseszel. Mindig mindent túlagyalsz. Nélkülem még mindig senki lennél ebben a városban.

– Hát ez történt ma velem.

Gréta fölállt, levette a zsebkendős dobozt a polcról, letette a lány elé. Megölelte, miközben a sírás egyre fojtogatta a torkát. Elöntötte testének minden szegletét a tehetetlen düh, rázni kezdte a hideg. A lány is felszisszent. Minden porcikájában tombolt a fizikai fájdalom.

– Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, mi folyik körülöttem? Hogy nem éreztem meg minden drága ajándék mögött a palástolni kívánt hazugságot?

– Nyugodj meg, kedves! – vigasztalta könnyeivel küzdve Gréta.

– Még lenne pár kérdésem. Voltál orvosnál?

– Igen, nagyon rendesek voltak a kórházban. Csináltak röntgent és CT-t. Nincs eltörve semmim, a fejemen a púp is felszívódik néhány hét alatt magától. Sok zúzódás van csak. A doktornő láthatóan nem hitte el, hogy otthoni baleset volt. Finoman megkért, hogy tegyek feljelentést. Kihívja a rendőrt. Mondtam, hogy felesleges. Így van esélyem hogy ha nem talál meg, akkor nem áll bosszút rajtam. Amúgy sincs nagy szükségem rá, hogy még húsz év múlva is mutogassanak rám. Nem tudnám elviselni, hogy még a parkban a fák mögül is azt kiabálják, hogy egy pszichopata kurvája voltam.

– Rendben, ez a te döntésed. Kell-e valakit értesíteni a történtekről?

– Felhívtam a bátyámat meg a barátnőjét. Ahogy tudnak, jönnek. Ez persze beletelik pár napba, még iderepülnek.

–Tudsz addig hova menni?

– Igen, arra gondoltam, szállodába megyek. Nagyon félek, hogy megtalál.

– Ennek csak egy esetben nincs realitása, ha elfogadod, hogy itt maradsz nálam.

Megágyazhatok neked a kanapén?

Anna megint zokogni kezdett.

– Ne sírj! Menj, egy forró zuhany jót fog tenni. Viszek mindjárt tiszta törölközőt, pizsamát. Ennél valamit?

– Jaj,egy falat sem menne le a torkomon. Esetleg ha egy teát kaphatnék.

Gréta feltette a teavizet, elkészítette az ágyat, majd vitte a törölközőt és a pizsamát Annának. Bekopogott a fürdőszobába.

– Gyere be! – szólt ki Anna.

Háttal kifele állt a zuhanyzóban. Mosta a hajába beleszáradt vért. A gerincén, hátán két nagy csíkban piros folt, és sok-sok lila és sötétkék zúzódás teljes hosszában és széltében. S a jobb combján hasonlóan. Ezért volt olyan nehéz a lépcsőzés.

Gréta letette a tiszta kupacot a szennyeskosár tetejére. Sírva kihátrált a fürdőszobából. A konyhában elkészítette a teát, és bevitte a szobába. Megállíthatatlanul hömpölygött felfele a múltja. Azt hitte, hogy már soha nem látja viszont ezeket az érzéseket. Most döbbent rá, hogy vannak dolgok az életben, amit nem tudunk elég mélyre temetni. Hallotta, ahogy jön be Anna. Befészkelődött a paplan alá csak úgy keresztben. Gréta odaadta neki az ágyba a teát, majd mellé ült az olvasó fotelba. Maga alá húzta a lábait, és nézte a lányt, ahogy kortyolta a teát. Közben nem tudta kiverni a fejéből a lány hátát, és a saját múltja szörnyű emlékeit. Rázta a zokogás.

– Mi a baj? – kérdezte Anna, miközben letette az üres bögrét az asztalra. Lefeküdt. Megfogta Gréta kezét.

– Hosszú ideig éltem három gyerekkel és egy pszichopatával egy fedél alatt.

Még fogták így egymás kezét ki tudja meddig, de megszólalni egyikük sem tudott.

Emerencia Wittelsbach: Így kerek a világ

 Amszterdam 2024. október 12. 

Amióta világ a világ, a nők helyzete csak kicsit sem megnyugtató benne. Olykor csak örülni tudok, hogy a hóvirág védetté nyilvánításával eggyel kevesebb szimbólum létezik, ami a nőnapra emlékeztet még sokakat. Ifjonti lelkesedésemben persze volt idő, amit szinte kékharisnyás korszakomnak is nevezhetnénk. Erősen ragaszkodom hozzá, hogy nekem 365 nőies napom kell legyen. Minden évben. Ez alap. Meg se hallom azokat az érveléseket, hogy minek verik magukat a nők, hogy fáradtak, kiégnek, hogy sokkal többet dolgoznak, mint a férfiak, hogy ott a láthatatlan munka, tanulás, meg karrier. Családon belüli erőszak? Mintha nem is akarnánk a létezéséről se tudomást venni. Van helyette áldozathibáztatás. Hát tessék, megkaptátok, ti akartátok, harcoltatok érte. Ki mit főzött, egye meg!

Kezdjük az elejéről. A nagyanyám háztartásbeli volt. A nyugdíját is mindenféle machinációkkal lehetett csak kieszközölni. Őrizte otthon a családi tűzhelyt. Csak akkor pihent, ha olvasott. Igaz, akkor intenzíven. Imádott olvasni. Anyám végig dolgozta az életét „felelős” munkakörben. Ellenben az elvált asszony státusz akkor még maga után vonta a megkülönböztetést. Nem mindig ő volt a befutó. Nekem nem lehet egy szavam sem, hiszen tanulhattam, amennyit csak akartam, építhettem karriert, miközben azért lett három gyerekem is, akiket nagyrészt egyedül neveltem. Tele volt az életem buktatókkal. Megtanultam erős nőnek tűnni, akitől elijedtek a férfiak, mert láthatóan nem volt szükségem semmire, mert mindent megoldottam magam. Mindent előteremtettem magam. Mindezek az állandó teljesítmény-kényszer és bizonyítási vágy lélekromboló mókuskerekében keltek életre. Miközben sok hibát is elkövettem. Nem mindig voltam jó anya. Egyben folyamatosan bátorítottam a bennem lakozó másik énem: a törékeny, romantikus, ölelésre vágyó lányt. Amire – ha szánt a máz kapargatásra némi időt – rátalált néhány férfi. Csak kevesen. Volt, aki rájött még arra is, hogy az írás az, ami bennem lakozik, s tennem kell, mert kiaknázhatatlan örömforrás lesz számomra. Tehát nincs veszve mindig minden. Azután persze volt, aki sarlatánságnak tartotta. Aki mellett egy sort sem tudtam leírni évek alatt. S volt, aki inspirált, aki megérezte, hogy valahol a jobb agyféltekémben is van egy erogén zónám. Rajzolta láthatatlanul elém a fekvő nyolcasokat. Ilyenkor volt 365 nap nőnapom.

Az egyik „bestseller-sorozatban” hangzik el a következő anya- lánya párbeszéd:

„ – A nőknek nincsenek álmaik. A nőknek férjük van. Mindenben szolgálnod kell az álmait, minden vágyát, legalább eleinte.

– És az én álmaim?

– Szerencsés esetben megeshet, hogy amit te szeretnél, az is megvalósul.”

Nos, ne felejtsük, hogy ezeket a sorokat is napjainkban vetették papírra, még ha a történet kétszáz évvel visz is vissza. Azt se felejtsük, hogy a regény női szereplői egytől egyig harcolnak ez ellen a maguk hihetetlenül találékony és hatékony módján. Van, aki részt vesz a nők egyenjogúságáért folytatott harcban, és van aki a saját házasságában vívja meg a harcot. Egy közülük titokban író lesz. Helyzetét ő maga imigyen látja:

„Az a mondás járja, hogy minden szukák közül, - legyenek élők vagy holtak – a betűvető nők a legkutyábbak. Amennyiben ez igaz, e sorok írója szeretné kimutatni a foga fehérjét.” No komment. Ars poetica.

Most térjünk vissza ahhoz a gondolatmenethez, hogy mit is értek el a nők, hol is tartunk mi az egyenlő jogainkkal?

Az EU még mindig csak küzd a nők egyenlő elbírálásáért a munkahelyeken, a fizetések, a nők elleni erőszak terén stb.

Van azonban néhány ország, ahol jó nőnek lenni (és persze férfinak is). Ki gondolná, hogy a Világgazdasági Fórum 2023-ban tizennegyedszer a nemek közti egyenlőség tekintetében világelsőnek jelölte Izlandot. Az ország nem csak egy szemünk előtt megelevenedő természeti csoda. Nemrég sikerült személyesen is megtapasztalnom, hogy miről is szól a történet.

Az izlandiak azt mondják, hogy az országuk a nők és a férfiak paradicsoma. Hosszú utat tettek meg idáig.

Most lehetne sorolni, hogy leküzdötték a fizetésbeli különbségeket, 20% -ról 53%-ra emelkedett például a rejkjaviki városi tanácsban dolgozó nők száma, 2009-ben lett Izlandnak női miniszterelnöke, aki egyébként nyíltan felvállalta melegségét is, az kormánya az első a világon, amelyben egyenlő arányban voltak férfiak és nők, a gyereknevelési szabadság például 12 hónap, amit a két szülő egyenlő arányban használhat fel.

Miben áll a titok? Az izlandiak büszkék a témában elért sikereikre. Az egyenlő társadalomra úgy tekintenek, mint állandó feladatra. Sikerük kulcsa az, hogy felismerték azt az egyszerű igazságot: a nemek közti egyenlőség nem csak a nőknek kedvez, hanem az egész társadalomra pozitív hatással van. Ez tehát lehetne is egy modell. Lehetne egy követendő példa. Remélem ennek tudatában mindenkinek egyszerűbb lesz megérteni a következőket.

Nem léteznek tehát külön férfi és női álmok, nők egyenjogúságáért folytatott harcok. Vannak helyette közösen megvalósítandó álmok, az most indifferens, hogy melyikünk fejéből pattant ki. Van ellenben egyenlő társadalom, amely nemcsak egy eszme, hanem a világon mindenütt folyamatos karbantartást igénylő feladat. Olyan, mint a házasság. A csodálatos Izlandnak pedig nemcsak magasztos történelme, fantasztikus természeti csodái, termikus energiával fűtött házai és utcái vannak, hanem létezik ott egy modell, mely átgondolásért kiállt.

A három vendég

Amszterdam 2024.október 2. 

Az élet olykor akkorát lendít rajtad, hogy nem győzöd megérteni a csodákat.

Olyan ez, mint egy metróállomás. Ezen a peronon van a most, amely a jövőt jelöli ki irányként. Ha átsétálsz a szemben lévő peronra, az meg kíméletlenül visszavisz a múltba. Közte van két pár mozgólépcső. Mindkét oldalon mehetsz felfele is meg lefele is. Pofon egyszerű. Egy fel és le vagy le és fellépcsőzés dönti el, hogy visszamész a múltba vagy belefordulsz a jövőbe. Mindkettő csak a jelenből eredve kivitelezhető. Ha lekésed a járatot, akkor itt maradsz a jelenben. Legalább bámészkodsz kicsit kedvedre. Mindez grátisz. Néha halaszthatatlan dolgod akad a múltban, s a jövőben is. Vissza is merészkedsz egy kicsit, meg előre is egy kicsit. Máskor messzebbre is akár. Ez veszélyes dolog, ha túl sok időre, vagy sokszor próbálkozol. Ilyenkor csak ketyeg az óra, mert nemes egyszerűséggel a jelenben élésre vagy bekódolva. Itt ered a boldogság-forrásod.

Az innenső peronon Emerencia Wittelsbach áll fekete, sportos, csinos szabású, vízálló, szélálló, Wellensteyn őszi-tavaszi kabátjában. Ez egy nagyon vidám fekete kabát. Garantáltan elfeledteti velünk a szürke lóden tömeg jellegét. Minden lehet szép, divatos, kényelmes, egyszerű és meglepő is egyben. A ruhatervezők azt mondják, minél több részből szabtak egy ruhadarabot, az annál jobban passzol a viselőjére. Nos, ez a modell is számtalan darabból készült. Ezen kívül számos kedves apróság tette különlegesen szerethetővé. A cipzárak nem tudják bekapni az anyagot. A kisebb cipzárak pirosak, amivel némi vidámságot csempésztek a domináns fekete szín sötétjébe. Minden külső cipzárhúzó fekete-piros, a belsők színe: piros-ezüst , mind Wellensteyn logóval. A kabát hátának bélésén egy világítótorony képe rejtőzködik. Nagyon érdekes megoldás, mert erről csak a használója tudhat. Akkor látja, mikor fel vagy leveszi a kabátját. Az ő titka és öröme mindörökre. Nem kifordítható. Olyan, mint az őt viselő nő természete. Nem hordott soha kifordítható kabátot, s nem szívelte a köpönyeg-forgatókat sem.

Befutott a szerelvény. Betuszkolta Emit a kocsiba a tülekedő tömeg. Az ablakból nézte, ahogy elindul a metró a másik peronról. Felgyorsult, majd eltűnt a Centraal Station tábla is. Az alagút sötétjébe bámult. Gondolataiba merült. Olykor elmosolyodott. Az arcán nyugalom, kiegyensúlyozottság. A szemében hála. Az elmúlt hat hónapot tudatosan olyan intenzíven élte meg, a pillanatokra koncentrálva, amennyire csak lehetett. Lubickolt a jelenben. Élvezte mindazt, amit az utóbbi három év elfeledtetett vele. Nagyon izgatottan igyekezett megvalósítani a tervet, miszerint nyomasztó társas magányát kifordítja sarkaiból, s termékeny, nyugodt, kiegyensúlyozott egyedüllétre változtatja. Régebben is nyolc évenként igyekezett lecserélni a környezetét. Kíméletlenül leszanált ilyenkor mindent: pasit, munkahelyet, lakást, autót, valami új tanulmányba kezdett vagy egyszerűen határátkelő lett. Most meg azon kapta magát hazafele menet a metróalagút sötétjébe bámulva, hogy mosolyog. Mókásnak találta, hogy az idő múlásával a pasik már három év után csereszabatosakká lesznek számára.

Újra otthonról ment el reggelente és hazaérkezett esténként. Otthona meleg volt, békés, csöndes, meghitt. Kipihente éjszakánként a fáradtságát. Talán hiányzott egy ölelés, de nem volt az érzés viharos, csak jött és már ment is. Kimondhatatlan hálát érzett ezért az állapotért. A metró befutott a végállomásra. Mindenki sietett le a lépcsőkön, át az úton a buszokhoz. Az emberek igyekeztek haza. Emi is felszállt a buszra, nem akart gyalogolni. Tíz perc múlva nyitotta a zárat. Bement a lakásba. Levette a cipőt, mert már szorította a lábát. Hosszú napja volt a munkahelyen. Papucsba bújt. Kabátját ledobta az író fotelra. Uborkát szeletelt malackái tányérjába, mindkettő azóta csipogott, mióta bedugta a kulcsot a zárba. Éhesek is voltak, meg örültek is, hogy hazaért. Megsimogatta őket, beszélt hozzájuk. Ez szertartás volt. Sosem akart kutyát, macskát, így lettek a tengerimalacok.

Felfrissítette magát a mosdóban, hozott egy bögre kávét, elindított valami csendes zongora muzsikát. Beült a nagy fotelba, felhúzta a lábait. Melengette ujjait a bögrén és lassan kortyolgatott. Úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Boldogság öntötte el.

Becsukta a szemét. Mélyeket lélegzett. Beszéde volt a „három csajjal”. Ilyen ez, néha meghívja őket csevegni, kávézni. Most is időszerű lesz a találkozás. Azután ha összerakták közösen a puzzle darabjait, megint felszívódnak egy időre. Eleinte mindig egyesével beszélgetett velük, de ahogy öregszik, már elbír egyszerre hármukkal is. Hiszen élete fontos részei mindannyian. Lassan megtanulta kezelni őket. Már napok óta érezte, hogy itt az idő leülni velük. Amúgy is mindig ő kezdeményezett. Az élet hosszú. Régebben nehezen viselték el egymást, de mára már együtt dobogott a szívük, s egyszerre lélegeztek.

Kopogtak. Emi ajtót nyitott. Tudta, ki lesz az első.

– Örülök, hogy látlak, Isten hozott!

– Szia, drágám. Tudod, én mindig szívesen jövök. Ha nem hívsz, akkor is. – mosolyodott el.

Megölelték egymást. Az ölelés amolyan hosszú meleg, barátias volt, majd követte három csajos puszi is.

– Helyezd magad kényelembe! – invitálta kedvesen Emi.

Egón fekete Martens bakancs volt, kívül fekete, belül pepita fregoli kabátban érkezett. Alatta fekete farmert és királykék pulóvert viselt. Kis fekete táskáját kabátja fölé akasztotta a fogasra. A pulcsi színe meg a pepita remekül oldotta a sok gyászolós darabot. Magáért beszélt az összkép. Elegánsan kihívó volt, mint egy átgondolt nyitó lépés a sakkban. Hosszú göndör világosbarna hajkoronája méltón szegte be a jelenséget. Szeretett élő lelkiismerete lenni a világnak. Imádott emlékeztetni az elvárásokra. Meg volt győződve róla, hogy az élet egyedül elképzelhető mozgatórugója a teljesítmény-kényszer.

– Kérsz valamit?

– Köszönöm, majd később. Szusszannék egyet. Szétnézhetek?

– Persze. Itthon vagy.

Körbejárta a lakást, mindent tüzetesen feltérképezett. Az apró részleteket is megfigyelte. Ez volt a módszere. Alapos analízis, majd következtetés. Végül tűpontos vélemény. Még a többiekre vártak, egészen belemélyült a látványba. Nem sokszor érzett dolgokat hibátlannak, de most végig szaladt rajta a tökéletesség érzése. El is csodálkozott önmagán. Emi kétségtelenül nagyot nőtt a szemében. S most először az átalakulásban nem kérte ki senki véleményét. Csak a végeredményt mutatja meg. Hihetetlen a változás. Azon morfondírozott, hogy vajon mi jöhet még? Meglepetés-illatot érzett a levegőben.

Kopogtak. A folyosóról behallatszott a két lány vidám nevetgélése.

Emi ajtót nyitott.

– Sziasztok. Végre itt vagytok. – köszöntötte őket.

– Nem akartam elkésni, de rám csörgött Gréta, hogy felvesz a végállomáson. Mondanom sem kell, hogy még bementünk két boltba is. Ismeritek, mindig szalad. –nevetett a lány. – Most is csörög a halaszthatatlan telefonja.

– Gyere be addig is! Jó, hogy itt vagy. – ezzel megölelték egymást szelíden, szeretettel, majd három csajos puszi következett.

Kicsin csinos bordó, térdig érő, esőálló, kapucnis kabát volt, meleg fehér szeptember-béléssel. Alatta szűk világos farmerhez egy kellemesen romantikus világoskék fodros blúzt viselt. Lábán fehér bőr sneaker, vállán kis kerek bőrtáska. Vékony egyenes hosszú barna haját lazán feltűzte. A kabátját felakasztotta a fogasra. A kis táskát maga mögé dugta a mély kanapén. Bevackolt a sarokba. Látszott rajta, hogy szüksége van némi stresszoldásra. Mindig visszafogott volt, ami nem jelentette azt, hogy nem volt véleménye. Ez a személytelen kütyüs világot a végzeteként élte meg. Romantikus lénye tele volt empátiával, szeretettel. Mindig ugyanerre a mély szeretetre vágyott maga is, de e tekintetben az élet nem bánt vele túl bőkezűn. Sokszor sírt.

– Amíg befejezi Gréta a telefonálást, addig legalább csend van. Kihasználom. Hozhatok neked valamit? – kérdezte Emi.

– Mindegy, csak erős legyen. – vágta rá Kicsi határozottan.

– Jól hallom? Valaki szíverősítőre szorul? – lépett be a nappaliba Egó.

Kicsi felugrott és a nyakába borult. Nagyon jól esett neki az ölelés, a puszik.

– Szuper, hogy te is itt vagy, legalább kiosztasz majd néhány pofont nekem beszélgetés közben.

– Én olyat sosem szoktam. De ha nagy szükségét érzed magad is, szíves-örömest megteszem. Bizonyára én legalább is élvezni fogom. – mondta, s hangosan nevetett.

– Mindig is két mondattal padlóra tudtad küldeni az önbecsülésünket. Valójában egy is elég volt, ha jól sűrítettél. Eljött azonban az idő, hogy más élvezeti források után nézz. – vágta oda Emi, miközben a konyhában pakolta fel a két tálcát. A szemei csillogtak aranykeretes Harry Potter szemüvege alatt. Érezhetően nagyon elemében volt.

Belépett Gréta.

– Csók a kis családnak! Bocsánat az intermezzóért. Kikapcsolom a telefont, ne is csörögjön véletlen se.

Gréta elegáns hosszú, bélelt, világoskék farmerkabátban érkezett. Nagy bőr vállra akasztós világos laptoptáskájában benne volt az élete. Nem tudhatja senki, hogy hány kilós irodát cipelt magával minden áldott nap. Most is volt még két nagy szatyor zsákmány az autó csomagtartójában, amit idefelé vásárolt be. Kabátját, meg a táskát lepakolta az előszobában. Kényelmes hasított bőr sportcipőjét szobapapucsra cserélte. Lewis farmert viselt bő fehér pulóverrel. Mosolyogva lépett be a többiek közé. Haját reggel hátul egybe fonta, de mostanra már mindenütt rakoncátlan kócos tincsek szegték be az arcát. Fáradt volt. Mindazonáltal számára sosem létezett lehetetlen. Probléma megoldó képessége és teherbírása az egekben. Mindig. Imádta ezeket a beszélgetéseket is. Mindenre volt a fejében megoldás-terv legalább három. A többiek példaképüknek tekintették, de nem is sejtették, hogy ez neki milyen fájdalmak árán működött.

Gréta érkezésével újabb önfeledt ölelkezés és csivitelés lett úrrá a társaságon. Igyekeztek körülnézni a lakásban is.

Emi és Egó tekintete összeért. Egyikük sem felejtette még az iménti pengeváltást. Mindkettőjük szemében valami akár aggodalomra is okot adó, perzselni készülő tűz lobogott. Nem először játszmáztak. Most azonban valami más volt a levegőben, s ezt mindketten érezték.

A többiek már kezdtek elhelyezkedni a mély tengerkék, gombos, bársony kanapén. Emi, ahogy észlelte a hangzavar csendesedését, kezébe vette a kis bambusz tálcát, amire négy talpas kristálypohárkát készített ki, meg egy fél literes áttetsző üveget.

– Azt csipogták a madarak, hogy van, aki valami szíverősítőre vágyik. Csatlakozunk hozzá? Hogy nagyobb legyen a késztetés, felajánlom kóstolásra az izlandi utamról hozott köményes pálinkát.

– Jöhet, nagy szükség van rá. – válaszolt Kicsi.

– Csak kóstolásra, hogy tudjam, ilyen is létezik. – mondta Gréta.

– De csak miattatok. – nevetett Egó.

Emi kitöltött három kóstolót, meg egy felest. Körbevitte, a többiek meg amint elvették a kis poharakat a tálcáról, mindjárt szagolgatni kezdték.

Egó ragadta magához a szót:

– Köszönöm, hogy itt lehetünk újra együtt. Nos, igyunk akkor erre! Egészségünkre!

– Én is örülök, hogy itt vagytok ismét. Egészségünkre!

– Egészségünkre!

– Egészségünkre!

Óvatosan kóstolgatták a nedűt.

– Engem a köményes sajtra emlékeztet. – mondta Ego. – Szuper az utóíze.

– Nekem a nagyi köményes, tojásos rántott levese jutott eszembe. – nevetett Kicsi.

– Én a köményes sós rudakra asszociáltam. Emlékeztek? Gyerekkorunkban mindig lepiszkáltuk róla titokban a magokat. Amúgy nagyon szeretem. – nosztalgiázott Gréta.

– Én meg az izlandi útra gondoltam. Csodás volt. Mélyen megérintett. Ha akarjátok, majd mesélek. Kész vagyok egy úti beszámolóra is. Lehetne az egy egész estés program is a jövőben. – ajánlotta fel Emi. – Most azonban tényleg csak csevegni hívtalak benneteket, hiszen hat hónapja nem voltunk így együtt. A konyhapulton kikészítettem némi harapnivalót, innivalót. Nézzetek szét, szedjetek magatoknak! Lehet enni az asztalnál, de ehetünk a kanapén is. Vagy össze-vissza. Természetesen kávé és tea a kávégépben csak arra vár, hogy megnyomjátok rajta a gombot. Nem mondom többször, mindenki szolgálja ki magát ügyesen! Hiszen itthon vagytok.

– Én nagyon éhes vagyok. Ránézek a felhozatalra. – szólalt meg Kicsi, és azzal a lendülettel felpattant szemrevételezni a lehetőségeket.

– Figyelem, tudósítok! Gyümölcssaláta, görög saláta, legalább tízféle sült, rántott, hal, rák, polip, kalmár, kagyló. Ezek itt meglapultak a dobozban, de forró, s remélem, ti is érzitek a nem elhanyagolható illatot. Emi a kedvenc törökünktől hozta a vacsit. Van itt még friss pogi, és – nem hiszem el – köményes és sajtos rúd. Ez is meleg. Uhh, most látom: öntet-orgia. Ezt a kék gyertyát meggyújthatom, ugye, itt az asztalon. Gyönyörű ez a delfti kék gyertyatartó. Ámen, Ámen, Ámen. – gyújtotta meg a gyertyát, tányért vett a kezébe, és szedett. Közben mindenből csipegetett. Feltűnt neki, hogy mennyire más hangulata lett a lakásnak. Ezen ketyegett az agya, miközben leült a nagy fekete asztalhoz. Fehér vasalt terítő volt középen, mint mindig. Meg a gyertyatartó és egy kis cserép vitorlásvirág.

A többiek is közben kiszivárogtak enni. Megpakolták a tányérjukat, és körülülték az asztalt. Elcsendesedtek. Evés közben saját gondolataikba mélyedtek. Úgy tűnt, mintha erőt gyűjtenének a további beszélgetéshez.

– Ez a török még mindig el tud varázsolni a haltáljával. – szólalt meg Gréta. – Pedig azt hittem, ma vegán kaját kapunk. Semmi extra! – kuncogott.

- Nem szentírás, ne gondold, hogy semmit nem eszem! Húst nem, csirkét sem, mert azt meg nem szeretem. Halat, na azt sokat. Meg zöldséget is mértéktelenül. A munkahelyen szuper a vegán séf. Olyan zöldségekkel zsonglőrködik, amiről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Kávéba búzatej. Alma-napok. Ennyi. – válaszolt Emi. – Jobban érzem magam. Ez a legfontosabb. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék még megenni azokat a zsíros kajákat amikkel három évig össze voltam zárva napi szinten. Szerettem, de nem mértéktelenül.

– Nos, kedveseim, itt az idő, hogy mindenki tankoljon fel kávét, teát, vizet. Puhuljunk el a kanapé, és a fotel bársonyos ölelésében, hogy átadhassuk magunkat a világmegváltó moralizálásnak. – vette át az irányítást Egó. Felkapta a sütis tányért, letette a kis asztalra.

– Arra az esetre, ha valaki bírna még nasizni, bár ezt kétlem.

A többiek követték a vezénylést, elhelyezkedtek kényelmesen. Emi letett az asztalra egy tál csokit, meg egy tál almát. A csokit nagy lelkesedéssel fogadták.

– Szót kérek! Hangosak vagytok, mint egy csoport óvodás. Ezennel megkezdem Emi barátnőnk kivesézését. Bevallom, hiányzott már az együttlét. Kérdezhetek? – tért a lényegre Gréta. Emi sejtelmesen mosolygott. Bólintott.

– Elmondanád végre az elmúlt fél év tanulságait?

– Várj, várj! Ne válaszolj még! – vágott közbe Kicsi.

– Tisztázzuk, ezt a pöttyest már körülbelül egy éve rúgtad el. Emlékezz csak rá, hogy tavaly karácsony előtt hogy sírt a lelkem, hogy végre van valaki az életedben, és te nem hagyod hogy megöleljen. Hallgatsz. Kiköltözöl a hálószobából.

– Igen, kristálytisztán emlékszem, hogy Kicsi miképp kampányolt a romantikus pasid mellett, aki virágot hozott, aranyat vett, meg karácsonyi ajándékot. Mindig is ezt akartad. – tette hozzá Egó.

– Így van, és következett még három hónap szörnyű ráadás. Pedig egy kapcsolatnak akkor van vége, mikor a nő elhallgat vagy beáll a külön hálószoba szituáció. – helyeselt Emi.

– Ez azért van, mert te soha senkinek nem tudtál időben és határozottan nemet mondani, drágám. – érvelt Gréta a tőle megszokott határozottsággal..

– Bingó! És erre nem mentség az sem, hogy elcseszték a szülei, mert senki sem akarta őt. S azóta a mi drága Emink minden jöttmentet beengedett az életébe, hogy szegények ne éljék már át a kitaszítottság érzését. Mert azzal nagyon nehéz együtt élni. Nála jobban senki se tudja. Erre a hülyeségre azután rámentek a gyerekei is. Hát ennyi. – folytatta Egó.

– Mi tagadás szépen kiraktátok a puzzlemat. Miután ez ilyen gyorsan sikerült, címszavakban következnek az elmúlt fél év eseményei: elment az exem, azóta láttam Párizst, elolvastam 15 vaskos könyvet, megnéztem mindenféle spiri filmeket, sok interjút okos emberekkel, akik képesek máshogyan látni a világot, lenyugodtam. Közben oldódtak fel a blokkjaim. Nekifogtam a lakást felújítani. A munkaterápia már oly sokszor segített. Festőleckéket vettem, festettem, szereltem, megjavítottam, amit tudtam. Közben intenzíven kukáztam és sírtam. Először szavaztam holland állampolgárként az EP választáson. Vettem pár új dolgot, hogy jól érezzem magam: kanapét, olvasós fotelt, ágyat, szemüveget, kabátokat, Lewis farmert, pulcsikat, pólókat, fehérneműt, cipőket. Majd elmentem Izlandra. Repülőjegy az emailek között májusban Balira. Ezzel felkerül a pont az i-re. Mindezt azért, mert megérdemlem. – megint átcsillogott a szeme a szemüvege alól. Mintha lenne még valami titok.

– Ez most olyan volt, mint az egész életed. Valaki megint rányomott repeat gombra. Talán most nem annyira durván. – állapította meg Gréta.

– Te ne tudnád? A főhős kiszáll a darabokra tört autóból, leporolja a ruháját és tovább megy. A mentősök rohannak utána, hogy azt nem lehet. A lelke meg alig ért rá lemászni az autó tetejéről, s visszaerőlködni magát lezúzott testébe. – nevetett Emi.

– Elég morbid. Azután leül a járda szélén és pihen kicsit. Bevárja a lelkét. – tette hozzá Gréta.

– A pihenés az olvasás volt. Mit olvastál? Először is vettél egy pazar olvasó fotelt. Ezt azonnal kiszúrtam, mikor beléptem. Beleszerettem egyből. Emlékszel, mennyit álmodoztunk róla, hogy majd ha egyszer megtehetjük, olvasós hétvégét csapunk? Ezek a könyvek itt mind újak. Valami jó romantikus? Szerelmi bánatra orvosilag ajánlott Tövismadarak? Mit is beszélek, az már régen volt. Szép választék. – Kicsi belemerült a könyvekbe.

 

– Benéztem a hálószobádba is. Tetszik az új ágyad. – incselkedett Gréta.

– Tudom, a rossz emlékekkel ágyba bújni nem egészséges. Többen is érezzük így. Én például minden szakításom után lecseréltem a mosógépemet is. Mégsem moshattam abban a gépben a bugyijaimat, amiben eddig az exem szaros gatyái és büdös zoknijai pörögtek. Szóval igazán jól csináltad.

– Köszönöm. Ismét bájosan fogalmaztál. Vettem a bókot. – válaszolt Emi, miközben még egy darabig a pörgő gatyákon járt az esze. Feldobta a történet.

– Mondd csak, miért nem avattál be bennünket? Kétségtelenül magáért beszél a végeredmény. Miért csak most láthatjuk? – tette fel a kérdést Egó. Szembe fordult a kanapén Emivel, megfogta mindkét kezét és mélyen a szemébe nézett.

– Lehetek őszinte? Mindig velem voltatok, de ezt most magam kellett letudni. Telik az idő. Öregszem. Most még egyszer – talán utoljára – felébredt bennem az erős nő. Feltámadt a bizonyítás utáni vágy, a teljesítmény-kényszer (amik amúgy egy életen keresztül nyomasztottak, rágcsálták a lelkem). S bár megcsináltam, de sok volt a sírás benne, meg a fájdalom. Élvezni akarom, amit létrehoztam. Magam, magamnak. Egész életemben valakit pátyolgattam. Nagyon sok hibát követtem el. Most csöndre vágyok és egyedüllétre. Nem harcolok tovább. Békében akarok élni.

Felébredt bennem a félénk, romantikus lány is, akit egész életemben rejtve hordoztam magamban. Akit sosem elégített ki az élet. Tudod, nem lubickolhatunk életünk végéig a szüleink hibái miatt elszenvedett borzalmakban, hiszen hibánk van nekünk is bőven. A saját életünk nagy kérdéseit egyedül kell megválaszolni. Nincs bűnbak. Mindegy, hogy miért estél bele egy kútba: akartál-e beleesni, véletlen volt, ugrottál vagy belelöktek. Egyedül kell kimásznod. Esetleg engedheted, hogy valaki segítsen. A te döntésed. Ennyi.

Felébredt közben az egóm is. Sokszor. Bocsáss meg, muszáj innom egy kávét.

– Hozz nekem is, kérlek. Addig kimegyek a mosdóba. Itt folytatjuk.

Pár perc múlva ismét farkasszemet néztek, miközben a kávéval piszmogtak.

– Valóban odatetted magad, nagyon jó lett a végeredmény. Egyénire sikerült. Azon gondolkodom, honnan jött ez a sötétkék-fehér ötlet. Nem láttam még ilyet lakásban. – vette fel a beszélgetés fonalát Egó.

– A sötétkék ünnepélyes, határozottságot, bizalmat, tiszteletet sugároz. Ugyanakkor van benne kis romantikus is, ha jó formát és anyagot választunk hozzá. A fehér jól kiegyensúlyozza és tágítja a teret. Amúgy meg bizonyára tudat alatt benne van a szerelmes vonzódásom is a delfti kékhez. A kiegészítők még mindig az őseim ereklyéi. Ezért lett ilyen. Szeretem. Sikerült hozni az elképzelést. Elégedett vagyok magammal. Örülök, hogy téged is megfogott. – mondta.

– Emi, mondd csak, ezt mind elolvastad? Ez egy hatalmas válogatás térben, időben, témában, eltérő műfajokban. – kérdezte Kicsi. Még mindig képtelen volt elvonatkoztatni a könyvespolctól.

– Nem, nem olvastam mindet, mert belassítottam. Karácsonyra érkezik a következő szállítmány, addig ki kell tartani ennek a kupacnak. – nevette el magát Emi. – Az igazság az, hogy egytől egyig mindet kiélveztem. A kielégülés felemelő érzése mellet meg rengeteget tanultam is megint.

Volt persze más oka is, amit egyenlőre nem akart felfedni, de Egó antennái olyanok, mint az izraeli hírszerzés. Valahogy kiszagolta. Most kezdett éppen összeállni a fejében a kirakós: Emi csöndre és egyedüllétre rendezkedett be. Igyekszik mindenkivel elásni a csatabárdot. Környezetét magára szabta, ahova kedve lesz bekuckózni, elbújni, elvonulni. Elege van a megfelelési-kényszerből. Kisimult, elégedett. Megvan! Vett két mély levegőt, és megszólalt.

– Hölgyeim, kis figyelmet kérek! A család esze megfejtette a titkot. Helyére tehetjük az utolsó puzzle darabkát. Emi alkotni akar ismét. Írni fog, vagy már ír is, csak még nem vallja be nekünk se. Emlékeztek, milyen mottót írt tíz éve a blogjához? Az első dolog az írás volt az életében, amiben nem motiválta sem az eredmény, sem a siker. Azt tehette, amit szeret, s amiben jól érzi magát.

Senki sem szólalt meg. Emi egyenként megölelte mindhármukat. Kicsivel a szeretet mélységes érzéseiben tobzódtak, majd felrepültek a magasba, mint a sámán lelke madár képében. Azután már megnyugvás volt visszatérni is a valóságba. Grétát ölelni egyenlő volt az elektromos kisüléssel. Utána teljes csend, szótlanság, bénult végtagok érzése. Egóval meg, mintha egy vulkánt ölelne magához. Belül tüzelt, dübörgött, de a kitörésnek most nem volt itt az ideje...

Kinyitotta a szemét. A zene még mindig szólt. Szórt be egy kis szénát a malackáknak, megsimogatta őket. Dédelgetett vágya egyenlőre titok maradt. A nagy fekete asztal közepén kinyitva állt a laptopja. Benne egy készülő írás. Körülötte jegyzetfüzetek, tollak, teleírt cetlik hevertek szétszórva. Ez volt az egyetlen sarok a lakásban, ahol viszonylagos rendetlenség uralkodott. Végigsimított a billentyűzeten. Melegség fogta el. Lassan vette a levegőt. Boldogság járta át minden porcikáját. A fotelról felvette a ledobott kabátot, kivitte a fogasra. Tekintete rátévedt a világítótoronyra. Úgy érezte, valami titkot rejt. 

 Hallotta a fülében, ahogy hatalmasat dobbant a szíve.

Gyermekkorom egy napja

Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagyapám már várta, hogy felébredjek. Nem tudom, ő mikor kelt fel, de már felöltözött. Ült a konyhában. Újságot olvasott. Mikor meglátta, hogy pizsamában, kis papucsban álldogálok álmos tekintettel a konyhaajtóban, letette az újságot.

- Felébredtél, kicsi? Eredj, mosd ki a csipát a szemedből! Früstükölünk, azután megyünk a dolgunkra.

Nem volt ebben semmi különleges. Az ő házában mindig volt dolog. Neki is, nagyanyámnak is és nekem is. Anyámnak munkahelye volt túlórákkal. Akkor még szombaton is dolgoztak. Ő csak vasárnap volt itthon. Az én bébiszittereim a nagyszüleim voltak. Nagyapám születésem óta szívinfarktusokkal küzdött. A megengedett tempója nagyon passzolt az én gyerek tempómhoz. Nekünk kettőnknek azonban mindig volt dolgunk. Egész nap tettünk-vettünk. Hamar megtanultam, hogy unatkozni nem lehet. Ezt máig így gondolom.

Ezen a napon is gyorsan megmosdottam, felöltöztem, s már ültem is a székre. Az asztalon vasalt terítő volt, alatta viaszos vászon, de azon a legnagyobb illetlenség volt enni. Az csak a mai konyhapultot helyettesítette. Itt készítette elő nagyanyám az ebédet, és itt mosogatott a konyhaasztalon ebéd után. Az evéshez mindig tiszta abroszt terített, a főzéshez tiszta kötényt kötött.

Nagyapa nekem kis mély tányért vett elő, magának a hasas bögrét készítette ki. Kést, kiskanalat hozott.

- Anyus ma süt friss kalácsokat, lepényt, buktát. Mára már csak egy kis szilvás lepény maradt nekünk az aprítósba. Megesszük.

Rábólintottam. Mellesleg ez nem kérdés volt. Ki nem dobtunk ételt sosem. Szóval belevagdosta a kistányérba meg a bögrébe a szilvás lepény maradékát. Levette a meleg tejet a tűzhelyről, beleöntötte a macikávét, cukrot, elkeverte, majd ráöntötte az aprítósra. Várni kellett kicsit, hogy hűljön, addig jól elázott az egész. Ez volt minden reggel a mi früstükünk. Nagyanyám minden héten rákérdezett, hogy kinek mit süssön. Persze csak a forma és a töltelékek változtak, az összes egyféle kelt tészta volt. A kávé elkészítése nagyapám feladata volt. Hetente csinált egy hétre valót. A recept egyéni volt. Maláta kocka, maci kávé, a kotyogóból kivett kávézacc, ezt főzte össze. Később kakaó is volt, ugyanezzel a főzős technikával.

- Tudod, papa, mi lesz ma ebédre?- kérdeztem. Úgy ennék valami finomat.

- Kicsi, tudod, hogy nagyanyád mindig finomat főz. Mindenkinek kedvez, ma nekem, holnap neked vagy anyukádnak. Hidd el ránk kerül a sor. Ha valami nem jól sikerül neki, akkor is szó nélkül megesszük, megköszönjük, mert mindenkinek lehet rossz napja. Neki is. Az azonban egészen biztos, hogy minden nap belefőzi a szívét is az ebédünkbe.

Hallottam a hangjából és láttam a mosolyából azt a végtelen szeretetet, amit nagyanyám iránt érzett.

Jóízűen megreggeliztünk, nagyapa bepakolta a csetrest a vájlingba. Kiadta a menetrendet:

- Eredj, hozd a dobozt, postára megyünk.

Boldogan suhantam be a verandára, ahol az ablakpárkányon volt egy doboz, benne kincsekkel. Letettem az asztalra, s pakoltam ki belőle a szükséges dolgokat nagyapám elé.

Olló, kockás füzet, kerek papír-ragasztó, csomagfeladó, toll. A kockás füzetből kitéptem egy lapot, félbe vágtam, mindkettő darab tépett szélét kiigazítottam az ollóval, a sarkokat lecsíptem -ahogy nagyapa mutatta- majd ezeket is elé tettem, a felesleges dolgokat visszatettem a dobozba. A kockás papírra ráírta gondosan a címzettet, címet, feladót a megfelelő helyre. A körcímkékre ismét felkerült a feladó neve, címe. Kitöltött még két csomagfeladót is. Addig szó nélkül bementem a spájzba, levettem a polcról a csirizes kistányért, az ecsetet. Beletettem egy kanál lisztet, pár csepp vízzel elkevertem.

-Jó lesz így? – kérdeztem, s megmutattam, hogy valóban jó lett-e az állaga.

- Mehetünk. -intett a fejével, és mosolygott.

A pincelépcsőn már ott állt a két húsz literes kis boros hordó. Nagyapám korán kelt. Kiöblítette, megtöltötte borral, dugót ütött bele, s egyenként felcipelte mindkettőt a pincéből. Ráragasztottuk a csirizzel a hordó-végekre a kockás füzetlapokat, a dugókra meg a kerek címkéket. Azután szó nélkül előálltam a fogattal a kamrából. Nagyapa felpakolta a két kis hordót. Nagyokat szuszogott.

Ez a mi kis fogatunk annyira gyerekre volt szabva. A kis hordók is olyan kedvesnek tűntek méretükkel. Vidámak voltak csillogó piros abroncsaikkal. A dugó fölött bőrből készült fül volt rajtuk, hogy -mint egy szatyrot- vinni lehessen. Sokszor üldögéltünk is mi gyerekek rajtuk a pince sötétjében. Meséket szövögettünk, hűsöltünk, vagy épp csak elbújtunk, amikor nyáron kiegészült egyke létem az unokatesóimmal.

Nagyapa csinált nekünk egyforma szekereket. Mindenkinek saját névtáblája volt rajta, a címével, mint ahogy a lovaskocsikon szokás. Az egész kicsinyített mása volt a parasztszekérnek, szépen kidolgozva, lefestve. Nagyon sokat játszottunk vele. Talán ezért is szerettem annyira a postára menést. Játéknak fogtam fel. Valószínűleg így is volt ez elrendezve. Kis hordókkal, kis szekérrel, melegszívű, szívbeteg örök játszótársammal.

Szusszantunk még egyet a konyhában, miközben visszatettem a helyére a dobozt, mert idejekorán megtanultam, hogy a sváb háztartásban mindig rend van. Ha valamit elvettünk, mindig dolgunk végeztével vissza kell tenni a helyére, legyen az szerszám, tányér, bicikli, felmosórongy.

A posta ötszáz méterre volt. Odafele ketten húztuk a kis szekeret, rajta a két kis hordóval. Gyerek tempóban haladtunk. A kerekek minden lefolyón zöttyentek és zörrentek. Először az elsők, utána a hátsók. Hangjukat elnyomta nagyapám egyre erősebb szuszogása, fújtatása. Kétszer álltunk meg, hogy megtörölje homlokát a zsebkendőjével. A postaláda alatt leparkoltuk a szekeret. A csomagfelvételhez öt lépcsőn kellett felcipelni a küldeményeket. Váratlanul köszönt valaki ismerős.

-Jó napot, Jani bácsi! Álljon csak meg, majd én felviszem a két kis hordót, felrakom a mérlegre, aztán majd maga intézze csak a papírokat. Az üres hordókkal lefele már elbír. Hazafele meg már a kicsi is elhúzza a kocsit. Jó lesz így?

- Köszönöm, Imre. Nagyon jókor jöttél.

Kicsit strázsáltam még az utcán, majd megjelent nagyapa egy üres hordócskával, majd fordult még egyet. Ez volt a „hordó visszaváltás”. A bor árát is postán küldték.

- No, kicsi, ez már innentől a te napod. Pattanj föl a hordóra, s majd hazahúzlak, ahogy mindig.

A kerekek ugyanúgy zörögtek, mint idefele. A katolikus templom előtt már csorgott a veríték nagyapámról. Letörölte az arcát, matatott a zakója zsebében. Egy kis üvegcséből gyógyszert vett elő, a nyelve alá tette, majd leült a templomlépcsőre.

- Ezt nem mondjuk el nagyanyádnak. Érted ugye?

Bólintottam.

Ahogy hatni kezdett a gyógyszer, elindultunk haza. Engedte, hogy én húzzam a szekeret. Nagyanyám már kint várt a kapuban. Valószínűleg valaki már szólt neki, hogy ülünk a templomlépcsőn. Megölelték egymást. Dél volt. Harangoztak mindhárom templomban. Anyukám is megjött ebédelni. A konyhában tiszta terítőn megterítve, mint minden nap, kész ebéddel várt nagyanyám. Gulyás levest főzött. Mindenkinek szedett. Elmondtuk a „jővel Jézust”. Nagyapámnak nem volt egy sárgarépa sem a tányérjában. Nem szerette. Mindig így érvelt, mikor szóba került a sárgarépa kérdés:

- Anyus, főzzél minden évben egy hétig minden nap csak sárgarépát. Levest, főzeléket, salátát, mindegy megeszem. S utána egy évig semmibe ne tegyél.

Anyus ma is ügyesen szedett s belefőzte szívét az ebédünkbe.

Nagyapa nem bírta kivárni amíg mindenki jóllakott.

-Köszönöm az ebédet. Bemegyek, kinyújtom a hátamat kicsit a sezlonyon.

Mindenki csendben evett. A felnőttek sem beszéltek.