Ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Nagyapám már várta, hogy felébredjek. Nem tudom, ő mikor kelt fel, de már felöltözött. Ült a konyhában. Újságot olvasott. Mikor meglátta, hogy pizsamában, kis papucsban álldogálok álmos tekintettel a konyhaajtóban, letette az újságot.
- Felébredtél, kicsi? Eredj, mosd ki a csipát a szemedből! Früstükölünk, azután megyünk a dolgunkra.
Nem volt ebben semmi különleges. Az ő házában mindig volt dolog. Neki is, nagyanyámnak is és nekem is. Anyámnak munkahelye volt túlórákkal. Akkor még szombaton is dolgoztak. Ő csak vasárnap volt itthon. Az én bébiszittereim a nagyszüleim voltak. Nagyapám születésem óta szívinfarktusokkal küzdött. A megengedett tempója nagyon passzolt az én gyerek tempómhoz. Nekünk kettőnknek azonban mindig volt dolgunk. Egész nap tettünk-vettünk. Hamar megtanultam, hogy unatkozni nem lehet. Ezt máig így gondolom.
Ezen a napon is gyorsan megmosdottam, felöltöztem, s már ültem is a székre. Az asztalon vasalt terítő volt, alatta viaszos vászon, de azon a legnagyobb illetlenség volt enni. Az csak a mai konyhapultot helyettesítette. Itt készítette elő nagyanyám az ebédet, és itt mosogatott a konyhaasztalon ebéd után. Az evéshez mindig tiszta abroszt terített, a főzéshez tiszta kötényt kötött.
Nagyapa nekem kis mély tányért vett elő, magának a hasas bögrét készítette ki. Kést, kiskanalat hozott.
- Anyus ma süt friss kalácsokat, lepényt, buktát. Mára már csak egy kis szilvás lepény maradt nekünk az aprítósba. Megesszük.
Rábólintottam. Mellesleg ez nem kérdés volt. Ki nem dobtunk ételt sosem. Szóval belevagdosta a kistányérba meg a bögrébe a szilvás lepény maradékát. Levette a meleg tejet a tűzhelyről, beleöntötte a macikávét, cukrot, elkeverte, majd ráöntötte az aprítósra. Várni kellett kicsit, hogy hűljön, addig jól elázott az egész. Ez volt minden reggel a mi früstükünk. Nagyanyám minden héten rákérdezett, hogy kinek mit süssön. Persze csak a forma és a töltelékek változtak, az összes egyféle kelt tészta volt. A kávé elkészítése nagyapám feladata volt. Hetente csinált egy hétre valót. A recept egyéni volt. Maláta kocka, maci kávé, a kotyogóból kivett kávézacc, ezt főzte össze. Később kakaó is volt, ugyanezzel a főzős technikával.
- Tudod, papa, mi lesz ma ebédre?- kérdeztem. Úgy ennék valami finomat.
- Kicsi, tudod, hogy nagyanyád mindig finomat főz. Mindenkinek kedvez, ma nekem, holnap neked vagy anyukádnak. Hidd el ránk kerül a sor. Ha valami nem jól sikerül neki, akkor is szó nélkül megesszük, megköszönjük, mert mindenkinek lehet rossz napja. Neki is. Az azonban egészen biztos, hogy minden nap belefőzi a szívét is az ebédünkbe.
Hallottam a hangjából és láttam a mosolyából azt a végtelen szeretetet, amit nagyanyám iránt érzett.
Jóízűen megreggeliztünk, nagyapa bepakolta a csetrest a vájlingba. Kiadta a menetrendet:
- Eredj, hozd a dobozt, postára megyünk.
Boldogan suhantam be a verandára, ahol az ablakpárkányon volt egy doboz, benne kincsekkel. Letettem az asztalra, s pakoltam ki belőle a szükséges dolgokat nagyapám elé.
Olló, kockás füzet, kerek papír-ragasztó, csomagfeladó, toll. A kockás füzetből kitéptem egy lapot, félbe vágtam, mindkettő darab tépett szélét kiigazítottam az ollóval, a sarkokat lecsíptem -ahogy nagyapa mutatta- majd ezeket is elé tettem, a felesleges dolgokat visszatettem a dobozba. A kockás papírra ráírta gondosan a címzettet, címet, feladót a megfelelő helyre. A körcímkékre ismét felkerült a feladó neve, címe. Kitöltött még két csomagfeladót is. Addig szó nélkül bementem a spájzba, levettem a polcról a csirizes kistányért, az ecsetet. Beletettem egy kanál lisztet, pár csepp vízzel elkevertem.
-Jó lesz így? – kérdeztem, s megmutattam, hogy valóban jó lett-e az állaga.
- Mehetünk. -intett a fejével, és mosolygott.
A pincelépcsőn már ott állt a két húsz literes kis boros hordó. Nagyapám korán kelt. Kiöblítette, megtöltötte borral, dugót ütött bele, s egyenként felcipelte mindkettőt a pincéből. Ráragasztottuk a csirizzel a hordó-végekre a kockás füzetlapokat, a dugókra meg a kerek címkéket. Azután szó nélkül előálltam a fogattal a kamrából. Nagyapa felpakolta a két kis hordót. Nagyokat szuszogott.
Ez a mi kis fogatunk annyira gyerekre volt szabva. A kis hordók is olyan kedvesnek tűntek méretükkel. Vidámak voltak csillogó piros abroncsaikkal. A dugó fölött bőrből készült fül volt rajtuk, hogy -mint egy szatyrot- vinni lehessen. Sokszor üldögéltünk is mi gyerekek rajtuk a pince sötétjében. Meséket szövögettünk, hűsöltünk, vagy épp csak elbújtunk, amikor nyáron kiegészült egyke létem az unokatesóimmal.
Nagyapa csinált nekünk egyforma szekereket. Mindenkinek saját névtáblája volt rajta, a címével, mint ahogy a lovaskocsikon szokás. Az egész kicsinyített mása volt a parasztszekérnek, szépen kidolgozva, lefestve. Nagyon sokat játszottunk vele. Talán ezért is szerettem annyira a postára menést. Játéknak fogtam fel. Valószínűleg így is volt ez elrendezve. Kis hordókkal, kis szekérrel, melegszívű, szívbeteg örök játszótársammal.
Szusszantunk még egyet a konyhában, miközben visszatettem a helyére a dobozt, mert idejekorán megtanultam, hogy a sváb háztartásban mindig rend van. Ha valamit elvettünk, mindig dolgunk végeztével vissza kell tenni a helyére, legyen az szerszám, tányér, bicikli, felmosórongy.
A posta ötszáz méterre volt. Odafele ketten húztuk a kis szekeret, rajta a két kis hordóval. Gyerek tempóban haladtunk. A kerekek minden lefolyón zöttyentek és zörrentek. Először az elsők, utána a hátsók. Hangjukat elnyomta nagyapám egyre erősebb szuszogása, fújtatása. Kétszer álltunk meg, hogy megtörölje homlokát a zsebkendőjével. A postaláda alatt leparkoltuk a szekeret. A csomagfelvételhez öt lépcsőn kellett felcipelni a küldeményeket. Váratlanul köszönt valaki ismerős.
-Jó napot, Jani bácsi! Álljon csak meg, majd én felviszem a két kis hordót, felrakom a mérlegre, aztán majd maga intézze csak a papírokat. Az üres hordókkal lefele már elbír. Hazafele meg már a kicsi is elhúzza a kocsit. Jó lesz így?
- Köszönöm, Imre. Nagyon jókor jöttél.
Kicsit strázsáltam még az utcán, majd megjelent nagyapa egy üres hordócskával, majd fordult még egyet. Ez volt a „hordó visszaváltás”. A bor árát is postán küldték.
- No, kicsi, ez már innentől a te napod. Pattanj föl a hordóra, s majd hazahúzlak, ahogy mindig.
A kerekek ugyanúgy zörögtek, mint idefele. A katolikus templom előtt már csorgott a veríték nagyapámról. Letörölte az arcát, matatott a zakója zsebében. Egy kis üvegcséből gyógyszert vett elő, a nyelve alá tette, majd leült a templomlépcsőre.
- Ezt nem mondjuk el nagyanyádnak. Érted ugye?
Bólintottam.
Ahogy hatni kezdett a gyógyszer, elindultunk haza. Engedte, hogy én húzzam a szekeret. Nagyanyám már kint várt a kapuban. Valószínűleg valaki már szólt neki, hogy ülünk a templomlépcsőn. Megölelték egymást. Dél volt. Harangoztak mindhárom templomban. Anyukám is megjött ebédelni. A konyhában tiszta terítőn megterítve, mint minden nap, kész ebéddel várt nagyanyám. Gulyás levest főzött. Mindenkinek szedett. Elmondtuk a „jővel Jézust”. Nagyapámnak nem volt egy sárgarépa sem a tányérjában. Nem szerette. Mindig így érvelt, mikor szóba került a sárgarépa kérdés:
- Anyus, főzzél minden évben egy hétig minden nap csak sárgarépát. Levest, főzeléket, salátát, mindegy megeszem. S utána egy évig semmibe ne tegyél.
Anyus ma is ügyesen szedett s belefőzte szívét az ebédünkbe.
Nagyapa nem bírta kivárni amíg mindenki jóllakott.
-Köszönöm az ebédet. Bemegyek, kinyújtom a hátamat kicsit a sezlonyon.
Mindenki csendben evett. A felnőttek sem beszéltek.