Zöld
„Sohasem
felejtem el azt a pillanatot, amikor ezt a tündérországot
megláttam. Megálltam, mintha a lábam gyökeret vert volna.”
(Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül)
Mi
is jutna elsőre eszembe, mint a Balaton vizének hipnotikus zöldje,
hisz azt tényleg nem lehet elfelejteni sosem. Azt nem lehet
átalakítani, elrontani, megvesztegetni. Az mindig ugyanaz a fura,
de megnyugtató, semmihez nem fogható végtelen titokzatos zöld víz
marad. Sok év után egy véletlen folytán volt szerencsém néhány
napig kiélvezni a hely számomra erősen nosztalgikus miliőjét. Ó,
azok az úttörőtáborok gyerekként, majd az első gimnazista
osztálykirándulás, táboroztatások, az éjjeli parti disco, utána
az elmaradhatatlan éjszakai fürdés, hajózás, vitorlás, sörözés.
Haverok, buli, Fanta!
A
balatonfenyvesi vasútállomás például semmit se változott az
utóbbi 30 év alatt. A kocsma is ugyanaz, mint volt. Természetesen
anyaggyűjtés céljából betértem kicsit beszélgetni. Mert a
turista egyszerre két kávét iszik, kettőt meg magával visz
műanyag pohárban. Sétáim és a sok biciklizés (megint csak
erősen nosztalgikus piros kempingbringával) alatt nyilván láttam,
amit látni kellett, de a helyiek véleménye az mindig perdöntő.
Mert nehogy már messziről jött kevély rosszul ítélje meg a
helyzetet. Végighallgattam tehát a megszokott panaszáradatot, az
élhetetlen országról, meg az elcseszett mindenről. Már a
Balaton-part sem a régi. Kihalt, üres, nincs meg a nyüzsgés,
legalábbis kisebb, halkabb, már nincs annyi szórakozóhely, minden
eladó-kiadó. Van ellenben pár demonstratív stadionszerű
gigaépítkezés a látszat és nyilván a megmozgatható források
„kihasználása” miatt. Ilyen vállalkozásnak tűnik a
hatástanulmány nélkül megépített fenyvesi jacht-kikötő is.
Csak remélhetjük, hogy a természet ezt a sebet is képes lesz
begyógyítani idővel magán. Talán a maga méltóságteljes
megjelenésével elviseli, benövi, körülöleli és befoltozza az
ember okozta bombatölcséreket. Hogy ezzel meddig lehet visszaélni,
azt nem tudom. Mindenesetre a Balaton az Balaton. Valami mélyen
bennünk élő érzés. Hajdanvolt ifjúságunk, felejthetetlen
kalandjaink véget nem érő érzéki zöldje.
És
a diófák… azok a százévesek ott a Balaton körül, hát azok is
zöldek. Már nem is emlékezünk rájuk. Pedig lehet, valamelyik
előző életünkben ültettük őket, akkor még egészen kicsik
voltak. Vagy az is lehet, hogy valaha csak pusztaság volt a
helyükön, és akkor a padon üldögélve a csendben a holdvilágnál,
ahogy az egész világ visszatükröződött a vízen... pont ott
gondoltuk ki őket. Most csak visszatértünk megpihenni alattuk,
mert már egészen mélyen bevéstük őket a szívünkbe. Talán
ezért olyan fontosak.
„A
szomszéd fűje mindig zöldebb.” Nincs ebben semmi patetikus.
Hollandia, köszönhetően a sok esőnek, meg a kanálisoknak,
tényleg zöldebb, télen és nyáron egyaránt. A füvek és fák
mindenesetre. A lombhullató fák itt is úgy működnek, mint a
kontinentális éghajlaton, de valójában nekünk itt csak 2 évszak
van: egy tavaszias, meg egy őszies. A többi élmény meg grátisz.
Szoktuk is mondani, hogy itt Amszterdamban a tavalyi nyár épp egy
keddi napra esett. A tél se kifejezetten tél. Nem kell téli gumi
az autókra, ellenben esőre való az nem árt.
A
zöld szemű embereknek nagyon magas az energiaszintjük, kreatívak,
különleges egyéniségek. Munkájukban aprólékosak,
talpraesettek, de nem bíznak azokban, akit még nem ismernek eléggé.
A valódi zöld szem ritkaság, az emberek mindössze 2%-a zöld
szemű. Tele van titokzatossággal, érzékiséggel, hipnotikus
hatással bír. Ezért az irodalomban, festészetben, filmekben, a
történelemben a zöld szem a mágikus erők jelképe. Ki ne
emlékezne a Dzsungel könyvében a zöld szemével szuggeráló
kígyóra. A féltékenységet, mint nem éppen pozitív emberi
tulajdonságot is zöld szemű szörnyként emlegetjük.
Mindenesetre a mese az mese. Ez is csak egy-két feeling.
Mit
kell még tudni a zöldről? A természet színe. A termékenység, a
harmónia szimbóluma. Negatív érzések is kötődnek hozzá, a
szemtelenség és a tapasztalat hiánya. Erre remek kifejezésünk a
„zöldfülű”. A közlekedésben a piros ellentettjeként a
szabad út színe. Az emberi szem számára a legpihentetőbb szín.
A keresztény szimbolikában a halhatatlanság és a feltámadás
színe. Ugyanakkor gyakran ábrázolják a dühöt, a rontást, a
sátánt is zöldnek.
A
színskála közepén helyezkedik el, komplementer színe a piros,
maga pedig a kék és a sárga elegye. Érdekes hármasságot
kölcsönöznek neki ezek a tulajdonságok.
Olykor
zavarosak a gondolataid,
olykor nem érted
a történéseket, nem hallod
meg
a másik hangját, nem
veszed a jelzéseit, olyan
ez, mint amikor homok kerül a gépezetbe, vagy lefagy a technika a
kezünkben. A
bizonytalanság ebben a világban persze elég gyakran felüti a
fejét mindennapjainkban, kapcsolatainkban, munkában, saját
magunkban, és szeretteinkben. Olykor nem árt megállni,
átgondolni, újratervezni. Ettől nem az érzéseink, az érzelmeink
lesznek másak, hanem a feladatok megoldásához, a konkrét
megvalósításhoz kerülünk közelebb. Letisztul minden.
Ha
sok zölddel veszed körül magad, harmonikusabb,
kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, pozitívabb leszel. Elsősorban a
zöld természet van ránk nagyon jó hatással, de meditációinkban
is kiválóan alkalmazhatjuk. Egy
hosszú erdei séta, vagy zöld víz nézés tényleg csodákat
művel. Lehet
egyedül, vagy kettesben, ahogy jól esik.
Az
ember otthonra vágyik, állandóan az otthonteremtéssel van
elfoglalva. Ez tulajdonképpen nem baj, hiszen hosszútávon szüksége
is van erre. Egy dolog azonban biztos: a természetben mindig otthon
vagyunk, még akkor is, amikor saját életünket éppen rémesen
kuszának, bizonytalannak látjuk. Mindig és mindenütt van egy
valahol, ahol otthonra lelünk.
„Azért
vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási
Áron)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése