Delfti kék

„Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.”

(Móricz Zsigmond)

Lassan egy éve be vagyunk zárva, s valljuk be őszintén: szegények lettünk. Sokan a szó szoros pusztán anyagi értelmében... Sokan mentális értelemben pusztultak le… A bezártság, az elszigeteltség, az összezártság, a dolgok újraértelmezése, az életünk újragondolása bizony nem megy mindenkinek. Még a legjobb dolgokat is lehet legrosszabbul megélni… Ezekről szoktunk így nyilatkozni: Majd hosszú téli estéken a kandalló mellett jól eladomázgatunk a nehéz időkről... Valóban, lesz mit mesélni az unokáinknak, már ha lesznek unokáink… Viszont Móricz óta a szegény emberek is tudnak kacagni… tudnak szeretni… tudnak ölelni… S összekaparják a 6 krajcárt, s a hetediket meg elfogadják a koldustól… akár. Nincs nagy arc, van alázat… és van boldogság, minden szituációban… és van kacagás is még akkor is, ha előbuggyan a vér… ennyit Móriczról.

Még ezekben a kultúraínséges időkben is, amiben tényleg szegények, legalábbis lelki szegények vagyunk, amennyire elszigetelődünk a mindennapi betevő kultúrától. Ami, ha jól meggondoljuk igaz is. Nem tudunk máshonnan merítkezni, mint a könyvek, néhány jó film, és nyilván az internet forgatagában. Igen, például ugye szeretjük a könyvek papírillatát…

Hollandiában élve a könyvrendelés is nyilván működik interneten keresztül Magyarországról is. Ha megelégszünk a könyvek letöltésével, az meg megint kinyitja a széles kapukat. Az elmúlt hat évben gyakorlatilag mindent elektronikus formában olvastam, a laptopomon… Szükség törvényt bont. Pedig én is élvezem a könyvek illatát…

Másrészt a delfti kék története mindig is vonzott, régebben is írtam erről itt .

A napokban volt alkalmam igazi papírból olvasni egy egész "élő" igazi könyvet ebben a témában, érezni a tapintását, a valódiság érzékiségét, a lapozás örömét, s hogy nem fárad a szemem… valódi élvezet volt, katarzis, emléközön, nem lehet tovább ragozni...

Élvezni a nosztalgiát – mint egy prousti süti ízét - nagyanyámmal, akivel mindig olvastunk, s azután értékeltünk: jó filológus módjára veséztük ki a szüzsét, a jellemeket, a stílust, egy-egy gyönyörű leírást, morbid részletet, zaftos ágyjelenetet, olykor hangosan felolvasván részleteket egymásnak, olykor hevesen vitatkozva… Miközben nem volt külvilág… Nem létezett fájdalom… Eltűntek a problémák, a napi feladatok… Arra a nyolc órára, még egy átlagos könyvet elolvastunk, eltöltött bennünket a boldogság, megszűnt létezni a világ baja, szívtuk magunkba az ismereteket, s ki tudja még mi mindent, ami átsegített bennünket életünk zajos szituációin, olyankor is, amikor az élet sokkal zöldebb dolgokat produkált, mint bármely regény, legyen az romantikus, vagy naturalista...

Az olvasás által szerettem meg a művészetet, a földrajzot, a történelmet, a pszichológiát, s ki tudná felsorolni még mi mindent… És nem utaztunk, nem jártunk be mediterrán tájakat, nem jártuk be a világ összes múzeumait, 23 éves koromban ültem először repülőn, nem tanultam angolt, franciát, csak oroszt, meg kevés németet, meg az anyanyelvem sem egy világnyelv, nahh most meg itt van a holland... hát az sem az. Éltem a pletykákban gazdag, amúgy ingerszegény falusi környezetben gyerekkorom hétköznapjait. 

S olvastunk, olvastunk, és olvastunk. Jókait, Mikszáthot, Móriczot, világirodalom összest, olvastunk Stuart Máriát, VIII.Henriket, Shakespeare-t, Proust és Joung barátságát, nőügyeit, verseket is, Kittenberger Kálmán vadászkalandokat Afrikából, Fekete István nagyszerű természetleírásait, Laborfalvy Róza, Munkácsi, Michelangelo életét, Romanov- dinasztiát, II. Erzsébetet, de szerettük Szilvásit, Ottlikot, Márait, Szabó Magdát… Churchill-, Roosevelt-, Sztálin-, Hitler- sztorikat, zsidók történetét… s ki tudja, mit nem… mindent faltunk… azután egyetemistaként sem szűnt meg ez a szoros kapocs, elkötelezettség az olvasás iránt, mindinkább elmélyült, s máig is tart… holtomiglan… egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ… ilyen hűséges pasit úgysem találok… 

Persze kiegészült még sok mindennel. Például az írással, miközben bloggerkedésre adtam kvázi öreg fejem. De ha ezt nem tettem volna, már rég belepusztultam volna a határátkelésbe, a nyelvtanulásba, a takarításba, a coronába, és más dolgokba, amibe mások belepusztultak a környezetemben. Imígyen meg mindenből kijöttem jól, még a kartörésemből is, voltak ugyan akik azt mondták, hogy büntiből kaptam, szerintem meg sok mindent sikerült elsikálnom az életemben eme sztori által… amitől mások is fellélegezhetnek. Mert ugye a megbocsátást parancsba kaptuk, bár amnéziát nem fogadtunk sosem... S ez ismét boldoggá tett néhány percre, amikor épp szükségem volt rá. Van időm élni… szeretni… olvasni… írni… gondolkodni… megfejteni. 

Ez az én örökségem, semmi több. Talán majd az utódaim is megértik egyszer. S ebben benne vannak a jó tulajdonságaim is, s azok is, amit mások megvetnek bennem, amit a gyerekeim sosem fognak megbocsájtani, s amire nem vagyok büszke... Az élni akarásom, a kitartásom, a másságom, az extravaganciám, a leszarom-tablettáim… s minden, ami én vagyok.

Akkor most elárulom, mit is olvastam az imént igazi papírról, igazi könyvformátumban, papírillatú lapozgatással, élvezettel, nem letéve, kvázi étlen-szomjan-külvilágtól mentesen hét órán által.

Simone van der Vlugt: Delfti kék (Nachtblauw) 2016. (magyar fordítás: Csokonai Attila 1917.)

Megrendelhető külföldre is itt könyvalakban.

Letölthető itt PDF-ben.

Nos engedjétek meg nekem a fülszöveg-ízt, csak egy bekezdésnyire, hátha kedvet kaptok az olvasáshoz. Azután majd igyekszem egy sokkal szubjektívebb kameraállásból leírni a könyvvel kapcsolatos saját élményeimet.

A holland írónő ifjúsági regényeivel és bűnügyi sztorijaival vált ismertté Hollandia-szerte. Első magyar-fordításban is megjelent munkája a „Delfti kék”. A történet a 17.szd. közepén játszódik. Történelmi háttere teljesen autentikus. A kerettörténet romantikus, olykor naturalista, egyes szám első személyben bogoz mély emberi megbántottságot, gyilkosságok indítékait, felemelkedést, üldöztetést, pestist, családi összetartást, félelmekkel való szembeszállást, intellektuális harcot, menekülést, művészethez való jogot vagy nem jogot, tehetségek harcát, túlélést, a múlt eltemetését egy életen át, mások tragédiájának átélését… s hogy a szerelem jegyében milyen galárdságra képes emberek (mai szóval: pszichopaták) jelenlétét életünkben, akikben meg amúgy megbízunk… Pedig nem kellene… S mégis a megnyugvást, a felszabadulást, a megoldást éppen ők hozzák el az életünkbe… Amikor kirakjuk onnan őket, vagy maguk valami nagy hiba folytán kiírják magukat az életünkből.

A delfti kék igazán nagy szerelmem. Bejártam Hollandia számtalan múzeumait, az amsterdami biciklis alagutat a Centraal Station alatt számtalanszor, elgondolkoztam a nagy holland hajós-allegórián. Elmentem a delfti kerámia-gyárba, múzeumba, a belvárosi porcelán-üzletek miliőjében élveztem annak hangulatát. Karácsonyfám delfti kékre váltása is egy mérföldkő volt meghollandulásom tekintetében. Az első csempe, az első karácsonyfa-dísz, az első szélmalmos tányér… a sajtvágók nyele…vagy épp egy házszám... mind egy-egy kötődési pont a cementben, amitől egyre inkább itthon érzem magam.

Visszatérve fent említett ominózus regényhez, tartalmaz számtalan történelmileg hiteles háttér információt. Nevezetesen a flamand migráns fazekasok letelepedését Hollandiában: Haarlemben, Delftben, Rotterdamban, Amszterdamban. A delfti porcelán kialakulását a kínai hatásra, elterjedését az angol királyság közvetítésével európa-szerte. A munkaműveletek leírását, az egyéni tehetségek térnyerését, stílusok kialakulását, manufaktúrák hírét, és az egész felfelé ívelő gazdasági fellendülést… A delfti puskaporraktár véletlen felrobbantását… Információkat a kereskedelmi hajózásról, a Nyugat-Indiai Társaság hajóútjairól… pestisjárványról… Az amszterdami "grachtengordel " építéséről. Beléptet Rembrant, Vermeer művészetébe, műtermeik varázslatos izgalmas hangulatába, a  fülledt festékporos-olajszagú festőiskolák hangulatába…

Nem tudom másnak is tud-e ennyit jelenteni a regény, de én talán azért is faltam, mert ismerős utakon jártam. Bejártam a delfti porcelángyárat (magam is tudok korongozni, formázni, mázazni, agyagot gyúrni, ez az egyik előző életem, falusi létem hangsúlyos szelete) szóval értem, s imádom ezt a világot is. Bejártam az amszterdami „grachtenhuis”-okat, keresvén és meglelvén a holland életben a korstílusokat, a művészet, a zene és a történelem iránti igényt s mecenaturát. A "Canal-museum"-ban megokosodtam Amszterdam város, a „grachtengordel” építésének folyamatáról, lépéseiről, a cölöpépítkezés mibenlétéről, hogy a mai Centraal Station volt a régi tengerjáró kikötő, és mindenütt sár volt és víz, és gyalog tényleg csak faklumpában lehetett járni. S a 17. szd-ban már létezett a Herrengracht... S akkor ott van még a Holland Nyugat Indiai Társaság: információk a "Tropenmuseum"-ból… A hajózási tudni valók a "Scheepvaartmuseum"-ból.

Szóval ajánlom mindenkinek, annak is, aki történelmet tanulni képtelen, s a múzeumok világa sem vonzza, de így olvasva mégis élvezi, s megérti a korszellemet. 

Ajánlom elolvasni a magamfajta könyvmolyoknak, ajánlom minden Hollandiában élő magyarnak alapmű gyanánt. 

S ajánlom mindenkinek, aki egyszerűen csak érdeklődik a holland múlt iránt, vagy szeretne egy romantikus, olykor naturalista történetet egy fiatal holland művészlélek nő szemszögéből.

Egy nőtől, egyes szám első személyben, aki lepipálja a pasikat, 367 évvel ezelőttről, valóságos Hollandiából.