"Egy napon csendes lesz az ember.
Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát.
Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg...
Ennyi az egész.
Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom.
Ez is eljön." (Márai Sándor)
2025. június 7. Amszterdam
Emerencia Wittelsbach magától ébredt. Semmi óracsörgés, semmi zavar, semmi pörgés. Mindent beterített paplanával a meleg csend. Hirtelen nem is tudta, hol ébredt, mi ez a fényűző érzés, ami hatalmába keríti. Az elmúlt öt nap a visszazökkenés ideje volt, a három gyönyörű szabadságos hét után magába az életbe, a való világba. A Balin levés tényleg egyfajta egészen elképesztő létforma volt számára. Komoly megfontolást igényelt, hogy akkor az ő kis Amszterdamja, vagy Bali miliője a valóság. S akkor a másik az csak merő képzelgés? Bajlódott még a gondolataival. Próbálta rendezni a cetliket az íróasztalon. Matatott a fejében. Nem érzett mást, csak véget nem érő hálát, hogy mindezt megélhette, hogy mindenről a személyes megtapasztalás nézőpontjából gondolkodhat. Bár egyenlőre még nem tudott megszólalni sem. Eszébe jutott a pillanat, amikor két éve a laptopja mellett ücsörögve rácsapott az asztalra.
– Balira kell mennem!
Igaz előbb még megláthatta Párizst, Izlandot, Newcastlet is. S már csendesen titkolva ott lapult laptopján a repjegy is Denpasarba majd egy évvel az utazás előtt.
Folyamatosan forgott a fejében „százéves” filmélménye a Lost. Határozottan mindenkit a sziget hívott el ott is. Nagyon éles, hangos és eltökélt volt a kihívás. Nem tudott elvonatkoztatni az „ott a helyem” és a „mennem kell” érzéstől.
Mindeközben a repülőjegy, s az elhatározás csendesen összeölelkezett laptopja fölött, s egy grandiózus érzéssé növekedett, amit Emi végtelen szeretetnek hívott. Ez most sokkal nagyobb volt, mint amit valaha is tapasztalt. Mindig úgy érezte, hogy keveset kapott ebből az érzésből, s ha kapott is, sosem merte elfogadni. Mert annak mindig ára volt. A legnagyobb baj az lett, hogy nem tudott már jól szeretni sem. Most azonban a tér megtelt egyenlőre megmagyarázhatatlan, pezsgő, inspiráló energiával. Az érzést bármikor el tudta érni. Olykor félelmetes volt, olykor meg nyugtató. Érezte, hogy eljött a megértés ideje. Itt van az az út, amin most végig kell menni. Nem volt a fejében egyetlen gondolat sem, nem volt semmi kétség, csak a mámorító érzés. Ez az empátia körülölelte, mint Burns kockás takarója. Megbízott benne.
Természetesen nem beszélt erről senkinek, mert megint csak osztották volna a fejét. Azt gondolta, ahhoz meg már elég bölcs, hogy meg se hallja, és elég határozott, hogy ne adjon módot ilyesmire senkinek. Arról meg, hogy spirituális megmozdulás is az utazás célja, szó sem eshetett. Shirley MacLaine-t sem fogadták kitörő lelkesedéssel spirituális útjairól visszatérvén, nem akarták annyira megérteni sem. Az, hogy a tapasztalásait le is írta, még inkább nem aratott elsőre osztatlan sikert. Persze az idő később megtette áldásos hatását. Bestsellerek születtek. C’est la vie.
Emi konkrét kérésekkel érkezett. Meg akarta élni, személyesen megtapasztalni a sziget energiáit, amik létezéséről eddig csak sokat olvasott. Ennek valódi működéséről persze nem volt elképzelése sem. Nem tudta, hogyan kell, s egyáltalán hogyan lehet ezt megérezni. Sejtette, hogy mindvégig igyekeznie kell majd a mostokban maradni.
Végre teljes békét akart a felmenőivel. Ezzel is megelőlegezve a békét a gyerekeivel. Úgy érezte, hogy az írásban bekövetkezett csomók oldódására is most végre eljött az idő. Elvégzett közben két író-kurzust is, amit nagyon élvezett. „bölcsész agyával” szivacsként szívta magába az új ismereteket. Persze azon a szomorú tényen, hogy ezzel sem tudta előcsalogatni csak az írás vágyát, ez sem segített. Ebben a tartományban is csak összekuszálódott minden az utóbbi időszakban. Egyetlen markánsabb érzése az volt, hogy a dolgokban minden mindennel összefügg. S ha van mód a gyógyításra, hát az bizony egyszerre fog megtörténni. Bár ez az elgondolás elég meredeknek tűnik így első olvasatra.
Emi rendíthetetlen volt. Egyre stabilabb volt az emóció. Egyre többet foglalkozott a gondolattal. Dédelgette, babusgatta, mígnem az gyökeret eresztett, majd szárba szökkent, virágokat hozott a szívében. Illatos, színes virágokat. Ez a virágillat egyenlőre megmagyarázhatatlan, leírhatatlan volt. Csak ott élt a lelkében. Tudta, hogy egyszer valami rejtett titkos magyarázatra lel. Ez az érzés egyre többször kerítette hatalmába, csak nem volt még itt az idő.
Nagyon komolyan készült az utazásra egy teljes éven keresztül. Olvasott.
Először is szépirodalmat, családregényeket, kémsztorikat, bérgyilkosok, rablók, elhurcolt zsidók, svábok memoárjait, migráns-történeteket különböző korokból, a mindig aktuális irodalmi díjazottak köteteit, és persze mindent, amit eddig. Tudatosan fókuszált az emberi sorsokra. Egyre erősödött benne a hit, hogy saját sorsának elfogadása csak egy sziszifuszi megértési folyamaton keresztül lesz lehetséges. Egy percig sem kételkedett benne, hogy meg tudja csinálni. Sejtette, hogy fájdalommal is fog járni. Tudta, hogy írnia kell. Mindenáron. Egy családállítás meghozta az első nagy áttörést. Legalábbis annak érezte, de ahogy egyre mélyebbre ásott, egyre több kérdés bugyogott a felszínre, forró volt, megperzselte a gondolatokat is. Felmenői és saját múltja mint egy izzó boszorkány-üst tele borzalom-kotyvalékkal. Ingyenes vetítés a vallásos pokolról s a sorsról, ha kérdezünk.
„Via inferni bono proposito pavimenta.”
Ezen a ponton csapott át az olvasás a szakirodalomba. Előásta a modern pszichológia leírásait a transzgenerációs traumák témakörében. Nagyszerű felismerések voltak. Teleszamárfülezett, telejegyzetelt kötetek kerültek ki ebből a projektből keze alól. Na és a nagyszerű felismerések, hogy nincs egyedül. S végül a válaszcunami a nagy kérdésre:
– Mitől ilyen zakkant a mi családunk?
A folyamatra két Noémi tette fel a koronát. Az egyikük ismert és elismert pszichológusunk több könyvvel előadással, podcastokkal… a másikuk ugyancsak ismert és elismert coach, mestertréner ugyancsak könyvvel, sok-sok előadással és podcasttal a háta mögött.
A sors kegye folytán indulás előtti este még előadást tartott egyikük Amszterdamban. Imígyen Emi kis salátává olvasott könyvét dedikálta is. Ez lett élete első dedikált könyve.
Ugyancsak a sors kegye folytán pedig másikuk kísérte a Bali utazás spirituális vonulatán a csoportot. Ez lett a második dedikált könyve. Nem nagyon gondolta, hogy ez akár a véletlen műve is lehetne.
Emi még az indulás előtt arra a pompás felismerésre jutott, hogy bár nézőpontjuk alapvetően más, de a kettőjük könyveit, gondolatait ha egymásra tesszük, abszolút fedésben lesznek.
Levezetésként, bár ez sem oly egyszerű olvasmány, Erika könyve az Istenek szigetéről szegte be méltósággal a felkészülés lebilincselő pillanatait. A végső útravaló:
„Az igazság az, hogy a pokol nem valahol máshol van, és a mennyország sem. A pokol is itt van, és a mennyország is. A pokol és a menny a te hozzáállásodat jelenti az élethez.”
Osho
Irány 16,5 óra repülés a Holland Királyi Légitársasággal!
2025. június 9.
Világosodott. Emi kinyitotta a szemét. Ezzel a lendülettel vissza is csukta. Nem volt kedve még felkelni. Végül is csak sikerült magához térnie. Felrázta a párnákat a háta mögé, behozta a bögrében a forró kávét, visszabújt a meleg ágyba, magára húzta a paplant, szertartásosan melengette a kezét a kávésbögrén, miközben lassan kortyolgatott. Hátradőlt a párnákra, becsukta a szemét, vett néhány mély levegőt. Visszagondolt a szigetre.
Felidézte a leszállás izgalommal teli pillanatait, a hatalmas épület zsivaját. A falakon plafonig nyújtózó barátságos vagy félelmetes faragott fa-díszeket, a vízumért kígyózó sorokat. Orrában érezte a különleges virágillatot. Déjá vu érzés kerítette hatalmába. Bali virágai-érzés. Lassan, csendesen lopózott be a mindennapokba. Minden percben, minden lépésnél körülvette. Egy idő után elválaszthatatlan volt az élet érzésétől. De nem is kellett naponta meghalni a hiányától, hiszen ott lebegett mindenütt az egész sziget fölött. S hogy minden érzékszerv pillanatok alatt le legyen foglalva, mindenfele szólt a kellemes balinéz meditációs zene. Emi így hívta legalábbis.
Felidézte a forró, nehéz, párás levegőt, ahogy rátespedt, mikor kiléptek a denpasari repülőtér ajtaján. Ahogy végigfutott szeme a taxisok hadán, azon a végeláthatatlan zsivajgó tömegen, nem győzte fényképezni egyenlőre csak a retinájára. A képeknek tényleg nem volt szükségük semmilyen kütyüre, mert egy villanással örökre bevésődtek az elméjébe, megfogták a kezét és futottak, repítették. Az egész olyan volt, mintha egy feltartóztathatatlan energiagömb gurulna vele, s töltené újra az eddig fárasztó hülyeségekre elfecsérelt életét, energiáit. Ez afféle boldogság-gyanús állapot volt. Átrepülték gyalog is a repteret, meglett a taxihalmazban a saját sofőrjük is (a névtáblás ötlet a világnak ezen szigetén is remekül működik). Emi nyugtázta, hogy a sofőr helye a jobb oldalon van. Besötétedett. Kikanyarodtak az útra. Szűk, kétsávos közlekedés, rengeteg autó, köztük rengeteg motoros balettozott mindkét irányba. Na és egész úton a jobb oldalon jöttek szembe a többiek. Egyszóval: félelmetes volt. Ezt nem sikerült megszokni később sem. Amikor busszal mentek az még rosszabb volt. Talán mert közlekedési balesetben már volt része többször is, s az ember bizonyos fóbiáit hordozza magával mindenhova, oda is, ahol már igazán elfelejthetné.
Előzetes információk szerint a repülőtér és a szálloda Ubudon másfél órányi autózásra van. Emi hamarosan kezdte érteni, hogy mit is jelent a szigeten a „Bali-time” kifejezés. Egészen pontosan: körülbelül. Pontosítsunk: csak nyugodtan, lazán, mosolygósan, nincsen abban semmi rossz, ha késve érkezünk.
Ez persze nem feltételezi, hogy a balinézek nem tisztelik egymást is, meg az ideérkezőket is. Ez csak annyit jelent, hogy itt A-ból B-be eljutni nem egyszerű mutatvány.
Felidézte a szállodába érkezés pillanatait. A recepció épülete az utcán belül félkör alakban kialakított udvaron állt. A felhajtón be tudtak parkolni a taxik, buszok, meg volt itt egy kis nyolcszemélyes golfautó, amely igény szerint naponta háromszor levitte a vendégeket ingyen a központba, visszafele meg lehetett sétálni, vagy taxizni. De elvitt a közeli masszázs-szalonba is, melynek tulajdonosi érdekeltsége azonos volt szóban forgó szállodával. Este volt. Errefelé az egyenlítő mentén pillanatok alatt szakad le a sötétség „este” 6-kor, és ugyanilyen gyorsan pirkad reggel 6-kor. Egész évben egyformán. A nap is valami egészen más utat jár be az égen, mint Európában.
Emi holt fáradtnak érezte magát. Mégis minden picinyke érzést igyekezett bevésni a memóriájába. Valami azt súgta, hogy ezekből a jelentéktelennek tűnő villanásokból fog majd összeállni egy új perspektíva. Soha sem felejti a csinos, fiatal, balinéz recepciós hölgy mosolyát, azt a mozdulatot: összetett kezeit, a meghajlást, ahogyan köszönt az itteni szokásnak megfelelően. Majd határozottan elegánsan elvette az odakészített tálcát az asztalról, s néhány hibátlan angol üdvözlő mondat kíséretében kínált.
Hideg pohár jeges frissen csavart gyümölcslével, a szélén citromkarikával. Welcome drink. Fantasztikus eddig ismeretlen gyümölcsök kavarodó íze, illata, friss, enyhén édes, enyhén savanyú titokzatos zamatok kavalkádja. A pohár külső felületén gyöngyözve csurgott le le a pára. A forró, párás levegőtől felhevült testén lassan terjedt szét a varázslatos, hűvös érzés. Mintha valaki a fülébe súgta volna:
– Már vártalak.
Emi úgy érezte, hogy ez lehetett a nap fénypontja. Élt a gyanúperrel, hogy nem csak ezé a napé. Közben megérkezett két mosolygós boy, felkapták a bőröndöket, a szobakulcsot és elnavigáltak mindenkit a kis házba, ahol lakni fog. Emi érezte, hogy elég sokat gyalogoltak, jó néhány lépcsőn mentek lefele és felfele, kanyargós keskeny utakon vízcsobogás és hangos békakuruttyolás kíséretében. Az utak mellet fáklyák világítottak. A két oldalon volt vagy fél méter szintkülönbség. Elég félelmetesnek tűnt az egész, ugyanakkor hangulatos is volt egyben. Lassan elérték a házat. A hatalmas teraszt frissen locsolták fel. A bejárattal szemközti dzsungelt kerti lámpák világították meg. Meglepetés-gyanús reggelre számított a látvány tekintetében. Csodálatos volt. Elbúcsúztak kísérőik. Csend lett. Hogyan került ágyba, arra nem tudott már visszaemlékezni.
Alvás közben többször is hallani vélte az eső hangjait. Olyan érzés volt, mintha soha többé nem akarna elállni. Amszterdamban megszokta a mindennapos esőt, ez azonban valami más volt. Ott egyszerűen csak esett. Hangtalanul volt része az életének. A hideg eső is meg a 80%-os páratartalom is. Volt idejük egymáshoz simulni. Itt volt valami susogás is az észlelés mögött. Jetlag ide vagy oda, hét óra alvás után kinyitotta a szemét. Már pirkadt. Az ismeretlennek tűnő esőhangok egyre valóságosabbá szelídültek. Közben mintha beszéd szűrődött volna be a teraszról. Csajos csevej, nevetgélés. Mintha Gréta, Kicsi és Egó hangját hallotta volna. Felkelt az ágyból. Elhúzta a verandaajtót. A teraszon nem volt senki. Csak a szíve szólalt meg.
– Ó, hát ti is itt vagytok? – mosolygott.
Emi készített egy kávét. Próbálta visszaterelni agyát a valóságba. Ez a tizenhat és fél óra repülés és hat óra időeltolódás után szinte reménytelennek tűnt. A verandán két hatalmas faragott fotel, egy ugyanilyen kanapé, és hozzáillő nehéz asztal állt.
Leült az egyik fotelba, a másikra feltette a lábait, még az alvás után is kéredzkedtek felfele, mert a hosszú utat lógatva vészelték át. A zsibbadás még mindig kísértett. Mellé szegődött a „sosem fog ez elmúlni” cudar érzése. A kávéfüggőkkel azonban mint tudjuk egy csésze reggeli elixír csodát művel. Lassan kortyolgatta a forró kávét. Ahogy kezdte átjárni az íze, illata, melegsége, úgy nyílt egyre nagyobbra a szeme és vele az összes érzékszerve. Átszellemülten nézte a dzsungelt: a természet bujaságát, a hatalmas fákat, a lecsüngő élősködőket, a virágos bokrokat, füvet, alacsony virágokat, a zöld ötven árnyalatát, a változatos formájú, nagyságú viaszos leveleket. S természetesen a fa nagyságú, nálunk pár nyomorék levelet hozó színes szobanövényekkel is elidőzött. A fákról még csepegett le a víz. A levegő telített páratartalma huszonhat fok meleggel párosult. A lecsorgó vizek, a tócsák, a járdák mind melegek voltak. Kilépett a papucsból, átadta magát az érzéseknek. Átsétált a ház másik oldalára, amit az esti sötétségben nem látott. Nos, a szálloda sok kis balinéz házból állt, amely házak a szépen megművelt rizsteraszokon sorakoztak. A házak mögött meg a dzsungel maga. Sétált még egy kicsit, nézte a rizst, a szépen rendben tartott kerteket, házakat. Minden olyan volt, mintha állandóan simogatná valaki. Mintha itt ezen a kis szigeten a szeretetből, kedvességből és mosolyból minden és mindenki többet kapna az általa megszokottnál. Még a növények is.
Olyan érzése volt, hogy Balin még rizsnövénynek lenni is jó. Visszament a házhoz. Élvezte, hogy itt még a lába sem fázik. Gondolatait alig tudta kordában tartani. Sehol az otthoni kavargó érzések. Mindent átmelegít az ittlét. Bizony, nagy valószínűséggel egyszer sem fog fázni, vizes ruhában sem. Csak szokni kell. Persze meglepetésekkel minden nap szolgált a sziget. Nem volt könnyű feldolgozni.
A mezítlábas meleg tócsákon járás nagyszerű élményével feltöltődve indult vissza a ház felé. A pára nem zavarta. A monszun meleg cseppjeiben kívánkozott áztatni magát. Pazar érzés.
Belépett a verandaajtón. Attila még mindig aludt. Kavart neki is egy kávét. Keltegette, pont úgy pajkoskodott vele, mint gyerekkorukban.
– Ébresztő, hasadra süt a nap! Előhűtve a kávéd, igaz, csak bekeverős lötty. Egyenlőre csak ezt sikerült prezentálnom. Bizakodom, hogy legalább a semminél jobb érzésben lesz részed. Amúgy van még annyi időd magadhoz térni, még én is átküzdöm magam a fürdőszobán. – ezzel a lendülettel finoman böködni kezdte.
– Jól, van, ne ilyen hevesen, Hugi! Most az következik, hogy ráugrasz a hasamra, és ott ugrálsz, amíg fel nem ébredek? – aggódott Attila, de már mindketten nevettek.
– Kedves Micimackó! Engedd meg, hogy ezen az üde korareggeli órán bemutatkozzak. Tigris vagyok, két „s”- „y”-nal. – kezét nyújtotta, majd halálos komolysággal tette hozzá – A tigrisek pedig szeretnek ugrálni. Sőt a tigrisek legjobban ugrálni szeretnek.
– Kedves Tigris barátom, olybá tűnik, másként nem tehetek. Leküzdöm ezt a borzasztó kávét. Addig foglald be a fürdőszobát, utána megyek én is. Mindazonáltal kérlek, ne ugrálj a hasamon, amúgy is már rettenetesen korog.
A kis balinéz házikóban gyakorlatilag egy ajtó sem volt, csak amin a verandáról belépsz. Minden amúgy kényelmes, de egy légtérben vannak az ágyak, a nappali, a fürdő. Ennek persze nézzük a jó oldalát: nem kell abbahagyni a beszélgetést. Ők ketten pedig tudtak beszélgetni. Számtalanszor megváltották már a világot estétől reggelig s azután meg reggeltől még le nem ment a nap. Közös gyerekkori csínytevéseiket lázadó tinikorukra felváltotta a barátság. Mindig szerettek együtt lenni. Egyszerre volt a születésnapjuk, amit általában egy hétig ünnepeltek. Ilyenkor adtak a kultúrának egy hatalmas pofont. Mozi, színház, múzeum, képtár, utazások bolondulásig. Hosszú beszélgetések.
– Készen vagyok, tied a fürdőszoba. Haladjál, kérlek!
– Igyekszem.
Összenéztek. Emi mosolygott a szemüveg alól. Attila legyintett a kezével, és bevette magát a tusolóba.
Elkezdett piszmogni tusolással, öltözéssel, ideje volt lemenni felfedezni a rizsföldek alján az éttermet, reggelizni, megtalálni a csoportot...
S ezzel elindult számukra egy felejthetetlen spirituális élményvihar, amiben az eddig ismert és számunkra fontos dolgok egyszerre mindennel együtt el is vesztek, degradálódtak, majd felkapta őket a forgószél, s rendre lehajigálta a lábuk elé a kövekre. Sorban, rendezetten, tisztán.
Talán ezt nevezzük spirituális tisztulásnak, ami nem egyszerre csap le ránk, hanem egy hosszú folyamat, mint ahogy a tenger naponta kitartóan gereblyézi fel a tengerpartot, mióta számlálja az időt...
Miközben sok csöndes befele-fordulás alkalmával maradéktalanul megértünk sok mindent:
– Minden csak nézőpont kérdése.
– A víz képletesen is és fizikálisan is megtisztít.
– A tűz ereje számtalan borzalmat, rontást elűz az életünkből.
– A gyógyítók a lelkünket gyógyítják, nem a karunkat, lábunkat, mert nincs csak fizikai fájdalom, mindennek lelki oka van, s nem a testet kell gyógyítani, hanem az okot, a lelket.
– A természet energiái értünk vannak, el kell fogadni őket.
– Mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk.
– Mi a felmenőink álma vagyunk. (Burt Helinger)
Nem baj, ha valamiben te -hivatásos eretnek- nem hiszel, ha megtapasztalod, majd beengeded. Az Univerzumnak nem feladata, hogy meggyőzzön téged, azt magadnak kell megdolgoznod magadon.
Ez nem egy tűzijáték nagy durranásokkal, hanem egy hosszú csöndes folyamat, ahol eleinte még a végkifejletet sem tudhatod. A hited és a kitartásod azonban mindenkor iránytűddé lesz.
Köszönet Balimama, sziget, vizek, kövek, tüzek, szentélyek, templomok, mindenféle energiák, könyvek, utitársak, amik-akik tovább segítettetek az úton.
A repülőgép ugyan felszállt velünk, de talán akkor még nem éreztük, hogy ez majd mekkora utómunka is lesz.
