A november mozgalmas volt. Alig értünk haza a szabadságról, én ismét nagy „semmittevésre” ítéltettem. S mert ennek részét képezi a pihenés, kikapcsolódás, igyekszem sokat olvasni, ráérek házi mozizni, még a sorozatok is szóba jöhetnek. S persze olykor átadom magam a kellemes téli kuckózásnak.
A netflixezők is kaptak november elején egy új évadot a Koronából. Bevallom, szerettem nézni, mert az előző évadokban mindig közelebb jött a történelem. Talán ez sem elhanyagolható a mai világban még úgy is, hogy a személyes szálak ki tudja mennyire eredeti sztorik és/vagy csupán kitaláltak. Megtanultuk persze, hogy nem kell egy regénynek, filmnek az utolsó pontig a valósághoz hűnek lenni. Nos ezen sokan vitatkoznak, bár nincs miért. Ez az évad azonban már a mi időnkben játszódik, ezért nehéz bármit is mondani.
A történelem a perifériára kerül, s a királyi család botrányai mögé. Van azonban egy epizód, ami orosz földre repít, és nagyszerűre sikerült.
Borisz Jelcin alakja, a Romanovok likvidálása, majd az újratemetésük huzavonája. Hogyan lesz a szverdlovszki területi első titkárból az első orosz elnökké? Aki alkoholizmusa miatt nem kevés diplomáciai botrányt kavart a világban, mégis azt gondolták róla, hogy képes lesz majd megakadályozni a visszarendeződést. S ugyanakkor féltek tőle… Nem véletlenül.
Mindenesetre a fejezetcímeimet sikerült a filmből idézni. Kis fejtörő, hogy kinek a szájából hangzottak el ezek a mondatok? Némelykor nagyon hasznos mások kérdés feltevésein is elgondolkodni.
Valójában ahogy haladunk az ünnepek felé, egyre több a megálló, a csöndesedni, mélázni való idő. S bár a türelmetlen világ csak száguldozik mellettünk, ilyenkor semmit sem tehetünk se érte se ellene. Hagyjuk, hogy rohangásszon... néha állunk értetlenül, máskor dühöngünk, becsapva érezzük magunkat. Most ezt el kell engedni. A háborúban is kötnek tűzszünetet...
Alapvetően mindig azért vártam a karácsonyt, mert akkor már az én elméletem szerint a nyárba megyünk bele, mert hosszabbodnak a nappalok.
Addig is mindig megsegítjük a fényt, gondoljuk csak el, mennyi gyertyát, mécsest meggyújtunk a sötét téli időben.
Elkezdjük a kedves arcú halloween tökökkel az ablakokban, kapuk tetején, kertekben. Majd kigyulladnak a gyertyák a temetőkben. Azután a Márton-napi lámpásokban a kisgyerekek kezében. Majd megérkezik a Mikulás, itt Amszterdamban már november 13.-án. Fénybe öltözik a város. Mikuláskor már a lakásokban is állnak a karácsonyfák.
Az idén az ádventi gyertyák is hamarabb gyulladtak ki. Lassan beköszöntött a december is.
A kis karácsony előtti varázslás folyik már hetek óta otthon, szolidan. A félben maradt ügyeket meglökdössük még egyszer, utána ráhagyjuk... majd jövőre... Azt gondolom, semminél sem fontosabb, hogy meglassuljunk, eltöprengjünk. Hagyjuk a kissé megviselt szívünket beszélni hozzánk! Borítsa csak ránk, amit gondol. Hiszen épp ez az ünnepek előtti készülődés lényege. Megérdemli a figyelmet, a szeretetet, pontosan úgy, mint egy kisgyerek.
Bármit is alkotunk a kezünkkel, abban mindig benne van a szívünk, a szeretetünk. Ezért olyan fontosak az ünnepek is. Minden évben megismételjük például kis eltéréssel az egész menüsort, ünnepi napirendet.
Igen, nagyon fontos szerepe van az asztaldísznek, a gyertyáknak, a lakásban néhány réginek, néhány újnak, hogy mindig csináljunk valamit a kezünkkel, s közben beletegyük a szívünket, az örömöt, a szeretetet, a hálát. S ugyanígy sütünk és főzünk is. Egy anyuka, nagymama, feleség mikor a konyhában van egy-egy bablevesbe, pogácsába, sült kagylóba vagy dobos tortába belefőzi-belesüti a szívét, a szeretetét. S az ettől olyan finom. Ezért is kell az ünnepi asztal, mert ilyenkor ott a pillanat is szépen feltálalva, hogy élvezzük az érzést, hogy itt vagyunk egymásnak. Nem baj, ha káprázik kicsit a szemünk. Az sem baj, ha soknak tűnik. Megtelik a szívünk hálával.
Ezért olyan fontos a Márton napi libás vacsora, a Hálaadás napi pulyka, a Mikulás napi csoki, a karácsonyi hal, töltött káposzta, kocsonya, süti, az újévi lencse. Ezért fontosak a gyertyák. Ezért olyan fontosak a díszek. Ezért olyan fontos elmenni a karácsonyi koncertre. Mert mindegyikben szeretet lakozik. Mindegyikben hálaadás és köszönet van egymásért. Mert mindegyik egy-egy ölelés.
S akkor majd okafogyottá válik a kérdést feltenni:
„Hogyan jutottunk idáig?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése