Emerencia Wittelsbach: Karácsonyi dallamok

   Két hete szokásos csinnadrattával, Péterek kíséretében megérkezett a Mikulás Amszterdamba. Mint mindig, Spanyolországból gőzhajózott ide, majd fehér lovon járta be a várost. Nos, az itteni gyerekeknek ez igazi népünnepély. Itt szereznek évről-évre bizonyosságot a minden kétséget kizáró valóságról: a Mikulás él, egészséges, és megkezdte a felkészülést. A mézeskalács- keksz- kakaó- és csokigyárakat is csúcsra járatják. Zaandamból Amszterdamig is elfújja a szél az ünnepi „mézeskakaós” illatot. Ádvent első vasárnapján, de legkésőbb Mikulásra állnak a karácsonyfák a lakásokban is. Persze a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy van itt még szép számmal pravoszláv, zsidó, muszlim, arab, hindu … lakosság. Ők máskor, máshogyan ünnepelnek.

A kereskedelem is turbóra kapcsolt. Ordít a „Vedd meg! Vidd haza most! Egyet fizet- kettőt vihet akció!” Szemünk előtt elsuhanó hangos, agresszív őrület.

   Ahogy múltak az évek, felnőttek lettek a gyerekekből, egyre grinchebb lettem karácsonyra. Annyira találónak éreztem magamra nézve a zöld morcos, ugyanakkor nagyszívű, karácsonyi giccses túlpörgés-ellenes figurát. Minden porcikámban együtt rezegtem vele. Néha még büdösnek is éreztem magam. Az ünnepi maraton része volt évek óta. Annyira átjárt a grinch-lélek mélyen belül, hogy még a gonoszkodásokban is együtt dobogott a szívem vele. Persze tökéletesen tudtam olykor azonosulni a kislány karakterével is. Utoljára talán akkor éreztem így, mikor még éltek a nagyszüleim. Később vágytam egyre vissza erre az érzésre, de az egyszerűen eltűnt. Hiába kerestem.

    Egy biztos: nagyon sokféle karácsonyunk volt. Örömünkben sírós, bánatunkban sírós, nagy családdal, kis családdal, repülőtéren várakozós, Hollandiába-költözős, hangos, csöndes, kifelé vágyakozó, befelé-fordulós, összeölelkezős és elválós. Pont úgy, mint a többi 364 napon. Valójában teljesen mindegy, hogy tél van, vagy nyár, december huszonnegyedike vagy szeptember tizennegyedike, ha boldog vagy. Az lett a hagyomány, hogy nincs hagyomány. Úgy teszünk mindent, hogy mindenki boldog lehessen.

   Valójában több okból is nagyon várom a karácsonyt. A legfontosabb, hogy innentől kezdve minden nappal egy „jóakaratnyit” hosszabbodnak a nappalok. Ez egy csodálatos szó. Szoktam forgatni a gondolataimban, abban az aspektusban, hogy az ember is tud változni. Minden nap egy jóakaratnyit. Szoktam kóstolgatni az ízét, élvezni az illatát, mint a gyöngyöző ünnepi húslevesnek, hosszasan, még órák alatt elkészül. S jóllehet, már nem főzők ilyesmit, az érzés megvan tűpontosan. Mostanában szeretem megadni az érzéseim körül mindennek a módját. Ráébredtem, hogy minden nappal, ahogy múlik felettem az idő, egy jóakaratnyival közelebb kerülök magamhoz és az univerzumhoz is egyformán. Boldog vagyok. Naponta teszek érte, hogy amit csak tudok, felgombolyítsak, megértsek, elengedjek vagy féltőn dédelgessek tovább. Úgy érzem, ahogy a gondolatok, az ízek, az illatok, az érintések érzése megfiatalodik, átalakul a gondolataimban, úgy fiatalodok meg velük minden nappal egy jóakaratnyit. S hogy mindez valóság vagy fikció? Eljön majd az a perc is, amikor ezt is el kell dönteni. Legfőképpen meg kell érteni.

   Azért is szeretem a karácsonyt, mert elővehetem a delfti kék díszeket, ami valójában megint csak egy nagy álom beteljesülésének szimbóluma lett. Vágyálomnak is nevezhetnénk. Ez is mutatja, hogy sosem gondolkodtam nagy dolgokban. Sosem volt bakancslistám. Éjszaka inkább aludtam, mint álmodtam. A jövőre előrelátóan készültem, terveztem, tanultam, számoltam, a dátumokat előre kijelöltem. De bizonyos dolgokban hagytam, hogy jöjjön el megérzéses alapon.

   A karácsonyfám így lett meghollandulásom útjának és eredményességének szimbóluma. Lépésről lépésre. Amíg minden évben feldíszítem a fát, ölelgetem, babusgatom, s együtt élek vele másfél hónapig. Minden egyes porcelánnak története van, mint ahogy minden határátkelőnek, vagy a gondolattal csak kacérkodóknak is. Először csak egy darabot vettem, és simogattam évekig. Szempont volt még az is, hogy milyen drága. Meg kellett várni, még megtehettem, addig legalább megértem rá. Ennek is voltak stációi. Ezek voltak az én sztorijaim. Ezek az én büszkeségem. Ezek az én új életem. Az örömeim, a sikereim, a harcaim, a helytállásom. A mai életminőségem alapjai, ami már távol áll az előző életemtől. Nehéz volt elfogadni, hogy ez is az enyém, s így is lehet. Igazából lehetne ez is a hála az elmúlt tizenegy évért.

   Letisztultak a karácsonyok. Más hagyományok jöttek. Már nem pörgünk a konyhában. Nem zúzzuk szét egymás lakását három nap alatt. Elmegyünk valahova enni, amit szeretünk. Ajándékot akkor veszünk egymásnak, amikor tudunk olyat venni amire tényleg szükség, vagy vágyódás van. Így kevesebb dolgot dobunk ki. Nincs amerikaias díszítés. Van ellenben november végén holland karácsonyfám szolid, elegáns, kék-fehér porcelán és üveggömbökkel. Ő maga egy ikon, teli ízekkel, imákkal és szerelmekkel. Ami pedig alatta van, az az elmúlt évem boldogsága. Emlékeztetőül: egy grinch-es papucs, és három könyv, mert könyv nélkül nincsenek ünnepek.

   Végül azért is szeretem a karácsonyt, mert lesz két hét téli szünetem. Nagyon várom az aktív pihenést. Bekuckózom a fotelba olvasni. Lefogyasztom a sok ötletcetlit az íróasztalomon. A laptopom se szunnyad túl sokat. Továbbá listám van a legújabb kiállításokról, amiket meg kell néznem, filmekről, amik várólistán pihegnek. S még mindezeken kívül maradt valaki, aki minden örömöt felülír, és minden tervet megváltoztat innentől, ünnepet és hétköznapot egyaránt.

     Ha egy percre se engedjük magunknak azt érezni, hogy itt van a nyakunkon a karácsony, észrevétlenül visszaköltözik a szívünkbe. Közben persze hosszú éveken keresztül naponta egy jóakaratnyit változnunk kell.

Emerencia Wittelsbach: Boldogan, körültekintően

A névadás nem egyszerű dolog. A nevünk egy életen át meghatároz bennünket. Sőt, még a végén olykor márványtáblába is belevésik, s ott még pár száz évig túlélő üzemmódban elálldogál.

Fontos a hangzása, dallama, illeszkedése a vezetéknévhez, jelentése. Átgondolandó a becézhetősége, csúfolhatatlansága, s nem utolsósorban viselhetősége 93 éves korunkban is. Élnek még mindig eleven családi hagyományok: az elsőszülött fiúgyermek az apja nevét kapja. Így lesz majd ő például XIV. Lajos. Multikulti társadalomban fontos, hogy legyen megfelelője több nyelvben is. Az se baj, ha nem okoz gondot kimondani a nagyszülőknek sem. Bizonyos idő elteltével fény derül a családi archívumban jó mélyre lementett történetek miértjeire a névadással kapcsolatban. Boldog-szomorú történetek ezek, olykor horrorisztikus múltbéli terheket hordoztatnak viselőjükkel egy életen át. Jó esetben időt szánunk a mögöttes tartalom felfejtésére, majd amikor már megértünk az elfogadásra.

„Nomen est omen.” A latin mondás igazán nagyszerűen tömörít. Vegyük sorra a fordítás lehetőségeit: A név egy jel. A név előjel. Nevében a végzete. A név maga a sors. A név kötelez. A név maga az ember.

Boldogan, és körültekintően válasszunk tehát nevet!

Evezzünk vidámabb vizekre! Itt kiélhetjük fantáziánkat, humorunkat, pajkosságunkat.

Nevükön szólítjuk házi kedvenceinket is. Ez is rémesen fontos. Gyerekkoromban a családban minden kutya vagy Fifi vagy Buksi volt. Persze őket nem számozták, mint a királyokat meg a pápákat. A macskákra nem emlékszem, hiszen sokan voltak.

Kis családom tengerimalac-részlegében például mindenki egységesen olyan fiúkról kapta a nevét, akik „megértek néhány ajtócsapkodást” s „receptre írták fel a dokik őket a nőknek”.

Seep és Simon után mindenki megfordult a munkahelyen. Justin (Bieber) cuki sármja miatt lett névadó. Dewa a balinéz helyi idegenvezetőnk hasonlóan. Nem részletezném tovább, csak még egy kicsit. Szóval kidolgozott felsőtest, kockahas, humor, lehet sötétebb a bőrszín, intellektus egyáltalán nem hátrány. Összegzem: kívánatos, sármos nem lehet nem legeltetni rajta a szemet, s pihentetni rajta a lelket.

A mosógép mindig Zsuzsi. A navigáció mindig Bori. Csak hogy el ne tévesszük.

Az autók neve is produkál sztorikat.

Első családi autónk egy öreg Dacia volt még Renault motorral Romániában szerelve. Sose kopott el. Ceausescu névre hallgatott, de éppen beszélni tanuló kisfiunk gyorsan átnevezte Csincsanára, mert a diktátor nevét nehezére esett kimondani. Nem tudom mit kezdett volna Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Ho Si Mihn, Yakubu Gowon, Mengisztu Hailé Mariam, Todzsó Hideki vagy Joszif Visszarionovics hallatán. Ezek mind megfeleltek volna egy-egy nagyszerű névadáshoz.

Később volt még Bogarunk, Malacunk, Kacsánk, Tökhintónk Cinderellából kölcsönözve. Néhányan pedig névtelenek maradtak.

Az autó nálunk mindig családtag volt. Olykor munkaeszköz. Soha nem volt státusszimbólum. Gondolom, akkor sem vennék Hammert, ha kényszerítenek rá.

Mindig arra veszek autót, amire használom, egy centivel se nagyobbat, mint amiben jól érzem magam. Szeretem a jó színt, a jó dizájnt, a sok extrát. Meggyőződésem, hogy a biztonságomat egyre több minden védi. Este megállok a parkolóban, végigsimítom a kormányt és hangosan megköszönöm, hogy vigyázott rám. Természetesen a karbantartás nagyon fontos. Inkább viszem el a szerelőhöz, mint lemosni. Simogatom. Ilyen az, amikor a tárgy a szívünkhöz nő. Meghallgatja útközben a hosszú monológjainkat, az éppen aktuális hisztijeinket. S az is előfordul, hogy az árokban landolva mindketten összetörünk. Van totálkáros autó is és jó esetben van túlélő vezető is.

Meghollandulásom első és legnagyobb álma egy sárga rendszámos autó volt. Majdnem újonnan vettem. Narancssárga színe jól illett hazája uralkodóházának királyi dizájnjához. A keresztségben a Tökhintó nevet kapta. Az elmúlt tíz évben része lett az életemnek. Eszembe nem jutott, hogy másikat vegyek, pedig már sokszor tehettem volna. Valójában a státuszszimbólumokban gondolkodó családtagjaim, ismerőseim feszt győzködtek, hogy ez nekem miért is lenne jó. Én meg csak mosolyogtam csendesen.

Persze ember tervez, az Univerzum meg szervez. Így történt, hogy egy teljesen átlagosnak induló napon váratlanul rám szakadt a biztosító. Ezt a könyvelő listája követte a teendőkkel, hogy jelen adóévem is a legoptimálisabban könyvelhető legyen.

Ennek a folyamatnak része lett egy takaros kis elektromos autó, amit bár nehezen fogadtam el, azóta rekord idő alatt igazán a szívembe lopta magát. Ez az egészen egyszerű projekt ismét sok mindent tanított nekem.

• Ami látszólag rád szakad, az nem mindig rossz. A jó dolgokat fogadd őszinte szeretettel. Mindenért megdolgoztál, fájdalomdíjba kaptad, vagy még az is megeshet, hogy csak úgy. A tied. Élvezd!

• Örülj a technika pazar csodáinak, tanuld meg használni, értékeld, hisz ez mind érted van. Fiatalodj a világgal!

• Legyél büszke magadra, mert képes vagy körültekintően egyedül eldönteni és lebonyolítani nem tökéletes hollandsággal például egy autóvásárlást.

• Ha végleg elakadsz, kérj segítséget, de csak akkor.

• Ne mondogasd folyton, hogy hány éves vagy! Az sem fontos, hogy kicsi vagy, hiszen mindig is ott lakozott benned Gréta erős énje.

Van mit emésztgetni. Nagyon boldog és hálás vagyok. Végül a Tökhintó is a családban maradt, örömet szerezvén ismét. Ezért az én kicsi de teli extrákkal, elegáns megjelenésű, azonnal szerethető, automata, öko családtagom igazán megérdemelt egy impozáns nevet.

Boldogan és körültekintően választottam.

Így lett ő hosszas gondolkodás után: Simon Basset szerepében szabadon, Regé-Jean Page, úgyis mint Hastings hercege, aki maga sem elhanyagolható karakter.

Röviden: Regé, a hercegem.