Amszterdam 2024. október 21.
Péntek délután Gréta hazafelé ment a munkából. Valójában kellemes fáradtság vett erőt rajta. Őrömmel nyugtázta, hogy a metróállomáson nincs tömeg, nem kell sokat várni. Hamarosan otthon lesz, és átadhatja magát a jól megérdemelt hétvégi otthon levés örömének. A lakást reggel már kitakarította. Házi kedvencei is friss alomban szundikáltak, még várták, hogy hazaér. A mosógép meg majd teszi a dolgát éjfélig. Érezte az olvasó fotel hívogató kényelmét. Alig várta, hogy beszippanthassa végre a megkezdett regény. El is határozta, hogy reggelig olvasni fog. A metró megérkezett, le is huppant az első szabad helyre. Még két megálló volt a végállomásig. Megszokásból azonnal nyomkodni kezdte a telefonját. Vette az üzeneteket, e-maileket, lehallgatta a hangpostát. A metró lassított. Felnézett a telefonból. Tekintete egyenesen a szemben ülő lányra tévedt. A szép arcú, jól öltözött lány láthatólag maga alatt volt. Kendője alól kicsúsztak kócos, hosszú tincsei. Zaklatottnak tűnt. Sírt. Gréta belülről érezte, hogy valami nem egészen normális dolog terjeng a levegőben. S ez a szorító érzés mintha ránehezedett volna az egész világra, mint egy titokzatos szürke köd. Gyorsabban vert a szíve. Élete legsötétebb időszakában a kapucsengő csippanására rándult mindig így össze. De mikor volt ez már? Maga is azt hitte, hogy sikerült elfelejteni. Mégsem.
– Talán segítségre van szüksége a lánynak. De hogyan szólítsam meg?– hezitált.
Közben befutott a szerelvény a végállomásra. A lány nehezen állt fel, majd megindult a mozgólépcső felé. A lefele menő éppen nem üzemelt. Így elindult gyalog a lépcsőkön. Egyesével lépdelt. Görcsösen kapaszkodott a korlátba. Láthatóan minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Grétát rossz érzés öntötte el. Valami rég elfelejtett kép vágott az agyába. Ennyi épp elég volt, hogy összeszedje magát. Odalépett a lányhoz.
– Szia, Gréta vagyok. Szomorúnak látszol. Figyeltelek. Látom, fájdalmaid vannak. Tudok segíteni? Ne ijedj meg tőlem. Akarsz beszélni a dologról, ami bánt? Itt lakom a közelben. Megiszunk egy kávét, beszélgetünk, s meglátjuk hogyan tovább.
A lány megölelte Grétát, és könnyeit nyelve a fülébe súgta:
– Köszönöm. Elfogadom.
Mindkettőjükön úrrá lett az érzés, hogy éppen az imént ment át rajtuk egy úthenger.
Hazafelé Grétát elfogta a félsz, hogy most akkor egy ismeretlen lányt felvisz az ő lakásába, amit egy idő óta mindenkitől óv, mint egy titkos szentélyt. Ahol végre sok idő után nagy erőfeszítések árán rend, nyugalom és béke van. A lány meg borzalmasan érezte magát, hogy képes egy idegen életébe belépni. Ami a mai napon történtek fényében persze egyáltalán nem volt elítélendő. Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötétben a parkon át, be a házba, fel a lépcsőn, végig a folyosón.
– Megérkeztünk. – mondta Gréta, miközben kinyitotta a lakásajtót.
– Tedd le a kabátod, cipőd, találsz az előszobában papucsot. Mosdó jobbra van, ha felfrissítenéd magad.
Közben felakasztotta a kabátját, hátizsákját a fogasra, papucsba bújt, megsimogatta a kedvesen csipogó két malackát, szénát szórt be nekik, a tányérkájukba sárgarépát szeletelt, miközben beszélt hozzájuk. Ez szertartás. Közben életet lehelt a kávégépbe, csészéket vett elő, egy kis tányérra mézes kekszet rakott ki. Az asztalon meggyújtott egy fehér mécsest. Megérkezett a lány is a mosdóból. Láthatóan megnyugodott kicsit.
– Bocsásson meg, kérem, hogy így beestem ismeretlenül az estéjébe. Anna vagyok.
– Tegeződünk. Rendben? Kész a kávé. Gyere, ülj le, érezd otthon magad!
– Köszönöm. – mondta a lány, miközben ismét könnycseppek gördültek le az arcán.
– Mesélj valamit magadról! – szólalt meg Gréta.
– Mi bánt ennyire? Tudsz róla beszélni?
– Valójában egész úton idefele azon járt az agyam, hogy egy ismeretlen hölgy vállán sírtam ki magam. Majd feljövök még a lakására is. Milyen morbid ez? Sosem gondoltam, hogy ilyesmire képes leszek. Nem tanítottak nekem ilyet a szüleim.
– Mint ahogy én sem tudhatom, hogy rendes lánynak neveltek-e vagy nem. Ettől függetlenül, ha már így történt, beszélgethetünk kicsit ismeretlenül is. – mosolyodott el.
– Mesélj valamit magadról!
A lány arcán ülő fájdalmat is legyőzte egy futó mosoly. Megnyugodott. Érezte, hogy biztonságban van végre. Mesélni kezdett.
– Egyetemista vagyok. Négy éve élek ebben a városban. Nagyon nehezen viselem a távollétet szüleimtől, családomtól, barátaimtól. Mindent nulláról kezdtem itt. A tanulás jól megy, azzal nincs gond. A haverokkal néha el-elmegyek bulizni, koncertre, kocsmába. Lassan szoktam meg az itteni életet. Amúgy meg tudom, hogy itt sokkal több lehetőségem van, mintha otthon maradtam volna. A szüleim nagyon büszkék rám. Ez nagyon jó érzés.
A lány miközben beszélt, melengette kezeit a kávés bögrén. Csak úgy megszokásból tette, hiszen nem volt hideg. Kortyolgatta a kávét.
Gréta figyelmesen hallgatta őt, s az volt az érzése, hogy a szép történet mögül majd előbújik még valami, amiért az előbb még annyira sírt a lány. S az se hagyta nyugodni, hogy mi miatt vannak fájdalmai.
– Ez eddig csupa pozitív dolog volt, ami megtörtént veled egy idegen országban. Tudnál nekem mesélni a mai napodról? – kérdezte.
– Azt kicsit előbbről kell kezdenem, hogy megértsd, valójában mi is történt.
– Hallgatlak.
Anna arcára megint valami meghatározhatatlan szürkeség borult.
– Három éve ismertem meg Dexet. Tizennégy évvel idősebb nálam, PHD vizsgáira készült az egyetemen. Kedves, okos, sármos, humoros pasi. Karrierje sínen van. Sebész. Nagyszerű ember. Társasági lény. Egymásba szerettünk. Eleinte minden jól ment, bár amikor beszélgettünk sokszor éreztem úgy, hogy hazudik. Azután még párszor lebukott, igyekezte kibeszélni magát, s egyre több lett a nyilvánvaló hazugság, olyankor is, amikor semmi szükség nem lett volna rá. Egyre rosszabb lett a helyzet. Fenyegetőzött, igyekezett megfélemlíteni, s ezzel az érzéssel magához láncolni. Ma reggel is megkaptam a magamét. Valami apróságon robbant be, azután megütött, a másik oldalon a konyhaszekrény adta a következő ütést. Belenyilallt a fájdalom a gerincembe, nem kaptam levegőt, lecsúsztam a földre, ütött még egy darabig, kiabált, őrjöngött, majd egyszer csak csend lett. Elment.
A lány zokogni kezdett.
– Csak ennyire emlékszem:
– Nem bírom elviselni a hisztit. Érted? Mindent elcseszel. Mindig mindent túlagyalsz. Nélkülem még mindig senki lennél ebben a városban.
– Hát ez történt ma velem.
Gréta fölállt, levette a zsebkendős dobozt a polcról, letette a lány elé. Megölelte, miközben a sírás egyre fojtogatta a torkát. Elöntötte testének minden szegletét a tehetetlen düh, rázni kezdte a hideg. A lány is felszisszent. Minden porcikájában tombolt a fizikai fájdalom.
– Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, mi folyik körülöttem? Hogy nem éreztem meg minden drága ajándék mögött a palástolni kívánt hazugságot?
– Nyugodj meg, kedves! – vigasztalta könnyeivel küzdve Gréta.
– Még lenne pár kérdésem. Voltál orvosnál?
– Igen, nagyon rendesek voltak a kórházban. Csináltak röntgent és CT-t. Nincs eltörve semmim, a fejemen a púp is felszívódik néhány hét alatt magától. Sok zúzódás van csak. A doktornő láthatóan nem hitte el, hogy otthoni baleset volt. Finoman megkért, hogy tegyek feljelentést. Kihívja a rendőrt. Mondtam, hogy felesleges. Így van esélyem hogy ha nem talál meg, akkor nem áll bosszút rajtam. Amúgy sincs nagy szükségem rá, hogy még húsz év múlva is mutogassanak rám. Nem tudnám elviselni, hogy még a parkban a fák mögül is azt kiabálják, hogy egy pszichopata kurvája voltam.
– Rendben, ez a te döntésed. Kell-e valakit értesíteni a történtekről?
– Felhívtam a bátyámat meg a barátnőjét. Ahogy tudnak, jönnek. Ez persze beletelik pár napba, még iderepülnek.
–Tudsz addig hova menni?
– Igen, arra gondoltam, szállodába megyek. Nagyon félek, hogy megtalál.
– Ennek csak egy esetben nincs realitása, ha elfogadod, hogy itt maradsz nálam.
Megágyazhatok neked a kanapén?
Anna megint zokogni kezdett.
– Ne sírj! Menj, egy forró zuhany jót fog tenni. Viszek mindjárt tiszta törölközőt, pizsamát. Ennél valamit?
– Jaj,egy falat sem menne le a torkomon. Esetleg ha egy teát kaphatnék.
Gréta feltette a teavizet, elkészítette az ágyat, majd vitte a törölközőt és a pizsamát Annának. Bekopogott a fürdőszobába.
– Gyere be! – szólt ki Anna.
Háttal kifele állt a zuhanyzóban. Mosta a hajába beleszáradt vért. A gerincén, hátán két nagy csíkban piros folt, és sok-sok lila és sötétkék zúzódás teljes hosszában és széltében. S a jobb combján hasonlóan. Ezért volt olyan nehéz a lépcsőzés.
Gréta letette a tiszta kupacot a szennyeskosár tetejére. Sírva kihátrált a fürdőszobából. A konyhában elkészítette a teát, és bevitte a szobába. Megállíthatatlanul hömpölygött felfele a múltja. Azt hitte, hogy már soha nem látja viszont ezeket az érzéseket. Most döbbent rá, hogy vannak dolgok az életben, amit nem tudunk elég mélyre temetni. Hallotta, ahogy jön be Anna. Befészkelődött a paplan alá csak úgy keresztben. Gréta odaadta neki az ágyba a teát, majd mellé ült az olvasó fotelba. Maga alá húzta a lábait, és nézte a lányt, ahogy kortyolta a teát. Közben nem tudta kiverni a fejéből a lány hátát, és a saját múltja szörnyű emlékeit. Rázta a zokogás.
– Mi a baj? – kérdezte Anna, miközben letette az üres bögrét az asztalra. Lefeküdt. Megfogta Gréta kezét.
– Hosszú ideig éltem három gyerekkel és egy pszichopatával egy fedél alatt.
Még fogták így egymás kezét ki tudja meddig, de megszólalni egyikük sem tudott.
