2025. október 31., péntek

Emerencia Wittelsbach: Ötven szavas novellák 1.0




A szeretet próbálkozik az ész-érvek megkerülésével. Zseniálisan settenkedik, s a szíven áthaladva mutatja meg magát. Erre egyedül a szeretet képes.
Valójában neki is négy lába van, mégis olykor megbotlik.



Kedvességünket anyós meny kapcsolattá érlelte az idő. Igazad van. A legnagyobb hibám: nem tudok nemet mondani. Ezért kihasználtak sokszor sokan. Egyszer beálltál te is a sorba. Malackáim és magam jóllétét bebiztosítván zárat cseréltem a lakásajtón.
Fölszereltem egy tálca billenős tojást a bejárat fölé, s kiírtam hatalmas betűkkel: Nem! Nem! Nem!



Ridegtartásra ítéltél. Rossz anya voltam. Közben megértettem: miért. A felmenőim is voltak rossz anyák. Én meg tudatlanul, görnyedezve cipeltem a hozott mintáimat a hátamon. Csendes egyedüllétem, kutatásaim, tematikus utazásaim, meditálás, ásás, írás – elkísértek a megértés útján.
Igen, mi mindannyian vagyunk, voltunk, leszünk jó és rossz anyák.
Ürítsd ki a zsákod, s megtelik a boldogságkosarad.



Nem lehet mindig bűnbakot keresni. Ha lenne sok egyforma dobozunk, és mindegyikbe beletennénk egy embert, azt tapasztalnánk, hogy mindegyikből kilóg valami: kéz, láb, fül, orr, lélek, gondolatok, stb. Ezt nem vághatja le egyetlen boszorkányüldöző, diktátor sem. A megoldások: tűzpróba, vízpróba, pallos, kötél, ólomgolyó, gázkamra, mosógép.
Egyszer minden elmúlik. Mindenki homokórája lepereg. Csak a vámpírok halhatatlanok.



A megbocsátást csak a keresztények kapták parancsba. Persze amnéziát ők sem fogadtak. Törekedjünk megérteni mások magasságait és mélységeit, jó esetben elfogadni! Nem megy? Engedjük el! Bármelyiket is választjuk, mindnek lesznek további mellékhatásai a jövőben. A választás abszolút szabad. Ellenben a döntés súlya a te válladat nyomja.
Az igazság az, hogy magadért teszed.







– Engem szeressenek úgy, ahogy vagyok! Én már nem tudok megváltozni.– mondod.

– Te hallod, amit mondasz?

– Szeress, ahogy kinézek, háborgok, amikor erőszakos vagyok, hangoskodok. Ha nem tetszik, el lehet menni. – mondod.

– Szóval nem akarsz megváltozni magad és szeretteid örömére? Akkor barátom jobban teszed, ha szeptemberben beiratkozol az óvodába. Ott lesz még elég időd átgondolni. Addig sem szívod a vérüket.




Egész életemben jutalomfalatok formájában adagolták nekem a szeretetet. Feltételekhez volt kötve, például ha valamit túlteljesítettem. Mindez ritkán, csepegtetve, kis időre érkezett egy ölelés vagy dicséret formájában. Végül árveréseken nyomott áron eladtam a lelkem az ördögnek egy kevéske szeretetért. Többször is.
Mire megvénülök, megtanulom lassan, döcögve, feltétel nélkül osztogatni a szeretetemet. Még nagyobb vargabetűk által tanulom elfogadni mások szeretetét. Már nem konzultálok az ördöggel.




Ma ismét eleget tettem állampolgári kötelességemnek. Elmentem holland parlamentet választani. Valójában ez nekem természetes, hiszen még az egypárt-rendszerben is elmentünk "választani". Mert így neveltek. Még soha nem szavaztam OV-ra. Most már tuti nem is fogok. Foszladoznak el a szálak. A kemény szavak úgy kopognak, mint tetőkőn az  októberi  amszterdami eső. Így döntöttem.
Zo waarlijk helpe mij God almachtig! (Isten engem úgy segéljen!)













2025. október 24., péntek

Emerencia Wittelsbach: Hazafelé



Amszterdam  2024. október 21. 


    Péntek délután Gréta hazafelé ment a munkából. Valójában kellemes fáradtság vett erőt rajta. Őrömmel nyugtázta, hogy a metróállomáson nincs tömeg, nem kell sokat várni. Hamarosan otthon lesz, és átadhatja magát a jól megérdemelt hétvégi otthon levés örömének. A lakást reggel már kitakarította. Házi kedvencei is friss alomban szundikáltak, még várták, hogy hazaér. A mosógép meg majd teszi a dolgát éjfélig. Érezte az olvasó fotel hívogató kényelmét. Alig várta, hogy beszippanthassa végre a megkezdett regény. El is határozta, hogy reggelig olvasni fog. A metró megérkezett, le is huppant az első szabad helyre. Még két megálló volt a végállomásig. Megszokásból azonnal nyomkodni kezdte a telefonját. Vette az üzeneteket, e-maileket, lehallgatta a hangpostát. A metró lassított. Felnézett a telefonból. Tekintete egyenesen a szemben ülő lányra tévedt. A szép arcú, jól öltözött lány láthatólag maga alatt volt. Kendője alól kicsúsztak kócos, hosszú tincsei. Zaklatottnak tűnt. Sírt. Gréta belülről érezte, hogy valami nem egészen normális dolog terjeng a levegőben. S ez a szorító érzés mintha ránehezedett volna az egész világra, mint egy titokzatos szürke köd. Gyorsabban vert a szíve. Élete legsötétebb időszakában a kapucsengő csippanására rándult mindig így össze. De mikor volt ez már? Maga is azt hitte, hogy sikerült elfelejteni. Mégsem.




– Talán segítségre van szüksége a lánynak. De hogyan szólítsam meg?– hezitált.


    Közben befutott a szerelvény a végállomásra. A lány nehezen állt fel, majd megindult a mozgólépcső felé. A lefele menő éppen nem üzemelt. Így elindult gyalog a lépcsőkön. Egyesével lépdelt. Görcsösen kapaszkodott a korlátba. Láthatóan minden mozdulat fájdalmat okozott neki. Grétát rossz érzés öntötte el. Valami rég elfelejtett kép vágott az agyába. Ennyi épp elég volt, hogy összeszedje magát. Odalépett a lányhoz.


– Szia, Gréta vagyok. Szomorúnak látszol. Figyeltelek. Látom, fájdalmaid vannak. Tudok segíteni? Ne ijedj meg tőlem. Akarsz beszélni a dologról, ami bánt? Itt lakom a közelben. Megiszunk egy kávét, beszélgetünk, s meglátjuk hogyan tovább.

A lány megölelte Grétát, és könnyeit nyelve a fülébe súgta:

– Köszönöm. Elfogadom.

Mindkettőjükön úrrá lett az érzés, hogy éppen az imént ment át rajtuk egy úthenger.

    Hazafelé Grétát elfogta a félsz, hogy most akkor egy ismeretlen lányt felvisz az ő lakásába, amit egy idő óta mindenkitől óv, mint egy titkos szentélyt. Ahol végre sok idő után nagy erőfeszítések árán rend, nyugalom és béke van. A lány meg borzalmasan érezte magát, hogy képes egy idegen életébe belépni. Ami a mai napon történtek fényében persze egyáltalán nem volt elítélendő. Szótlanul ballagtak egymás mellett a sötétben a parkon át, be a házba, fel a lépcsőn, végig a folyosón.

– Megérkeztünk. – mondta Gréta, miközben kinyitotta a lakásajtót.

– Tedd le a kabátod, cipőd, találsz az előszobában papucsot. Mosdó jobbra van, ha felfrissítenéd magad.

Közben felakasztotta a kabátját, hátizsákját a fogasra, papucsba bújt, megsimogatta a kedvesen csipogó két malackát, szénát szórt be nekik, a tányérkájukba sárgarépát szeletelt, miközben beszélt hozzájuk. Ez szertartás. Közben életet lehelt a kávégépbe, csészéket vett elő, egy kis tányérra mézes kekszet rakott ki. Az asztalon meggyújtott egy fehér mécsest. Megérkezett a lány is a mosdóból. Láthatóan megnyugodott kicsit.

– Bocsásson meg, kérem, hogy így beestem ismeretlenül az estéjébe. Anna vagyok.

– Tegeződünk. Rendben? Kész a kávé. Gyere, ülj le, érezd otthon magad!

– Köszönöm. – mondta a lány, miközben ismét könnycseppek gördültek le az arcán.

– Mesélj valamit magadról! – szólalt meg Gréta.

– Mi bánt ennyire? Tudsz róla beszélni?

– Valójában egész úton idefele azon járt az agyam, hogy egy ismeretlen hölgy vállán sírtam ki magam. Majd feljövök még a lakására is. Milyen morbid ez? Sosem gondoltam, hogy ilyesmire képes leszek. Nem tanítottak nekem ilyet a szüleim.

– Mint ahogy én sem tudhatom, hogy rendes lánynak neveltek-e vagy nem. Ettől függetlenül, ha már így történt, beszélgethetünk kicsit ismeretlenül is. – mosolyodott el.

– Mesélj valamit magadról!

A lány arcán ülő fájdalmat is legyőzte egy futó mosoly. Megnyugodott. Érezte, hogy biztonságban van végre. Mesélni kezdett.

– Egyetemista vagyok. Négy éve élek ebben a városban. Nagyon nehezen viselem a távollétet szüleimtől, családomtól, barátaimtól. Mindent nulláról kezdtem itt. A tanulás jól megy, azzal nincs gond. A haverokkal néha el-elmegyek bulizni, koncertre, kocsmába. Lassan szoktam meg az itteni életet. Amúgy meg tudom, hogy itt sokkal több lehetőségem van, mintha otthon maradtam volna. A szüleim nagyon büszkék rám. Ez nagyon jó érzés.

A lány miközben beszélt, melengette kezeit a kávés bögrén. Csak úgy megszokásból tette, hiszen nem volt hideg. Kortyolgatta a kávét.

Gréta figyelmesen hallgatta őt, s az volt az érzése, hogy a szép történet mögül majd előbújik még valami, amiért az előbb még annyira sírt a lány. S az se hagyta nyugodni, hogy mi miatt vannak fájdalmai.


– Ez eddig csupa pozitív dolog volt, ami megtörtént veled egy idegen országban. Tudnál nekem mesélni a mai napodról? – kérdezte.

– Azt kicsit előbbről kell kezdenem, hogy megértsd, valójában mi is történt.

– Hallgatlak.

Anna arcára megint valami meghatározhatatlan szürkeség borult.

– Három éve ismertem meg Dexet. Tizennégy évvel idősebb nálam, PHD vizsgáira készült az egyetemen. Kedves, okos, sármos, humoros pasi. Karrierje sínen van. Sebész. Nagyszerű ember. Társasági lény. Egymásba szerettünk. Eleinte minden jól ment, bár amikor beszélgettünk sokszor éreztem úgy, hogy hazudik. Azután még párszor lebukott, igyekezte kibeszélni magát, s egyre több lett a nyilvánvaló hazugság, olyankor is, amikor semmi szükség nem lett volna rá. Egyre rosszabb lett a helyzet. Fenyegetőzött, igyekezett megfélemlíteni, s ezzel az érzéssel magához láncolni. Ma reggel is megkaptam a magamét. Valami apróságon robbant be, azután megütött, a másik oldalon a konyhaszekrény adta a következő ütést. Belenyilallt a fájdalom a gerincembe, nem kaptam levegőt, lecsúsztam a földre, ütött még egy darabig, kiabált, őrjöngött, majd egyszer csak csend lett. Elment.

A lány zokogni kezdett.

– Csak ennyire emlékszem:

– Nem bírom elviselni a hisztit. Érted? Mindent elcseszel. Mindig mindent túlagyalsz. Nélkülem még mindig senki lennél ebben a városban.

– Hát ez történt ma velem.


Gréta fölállt, levette a zsebkendős dobozt a polcról, letette a lány elé. Megölelte, miközben a sírás egyre fojtogatta a torkát. Elöntötte testének minden szegletét a tehetetlen düh, rázni kezdte a hideg. A lány is felszisszent. Minden porcikájában tombolt a fizikai fájdalom.

– Hogy lehettem ilyen vak? Hogy nem vettem észre, mi folyik körülöttem? Hogy nem éreztem meg minden drága ajándék mögött a palástolni kívánt hazugságot?

– Nyugodj meg, kedves! – vigasztalta könnyeivel küzdve Gréta.

– Még lenne pár kérdésem. Voltál orvosnál?

– Igen, nagyon rendesek voltak a kórházban. Csináltak röntgent és CT-t. Nincs eltörve semmim, a fejemen a púp is felszívódik néhány hét alatt magától. Sok zúzódás van csak. A doktornő láthatóan nem hitte el, hogy otthoni baleset volt. Finoman megkért, hogy tegyek feljelentést. Kihívja a rendőrt. Mondtam, hogy felesleges. Így van esélyem hogy ha nem talál meg, akkor nem áll bosszút rajtam. Amúgy sincs nagy szükségem rá, hogy még húsz év múlva is mutogassanak rám. Nem tudnám elviselni, hogy még a parkban a fák mögül is azt kiabálják, hogy egy pszichopata kurvája voltam.


– Rendben, ez a te döntésed. Kell-e valakit értesíteni a történtekről?

– Felhívtam a bátyámat meg a barátnőjét. Ahogy tudnak, jönnek. Ez persze beletelik pár napba, még iderepülnek.

–Tudsz addig hova menni?

– Igen, arra gondoltam, szállodába megyek. Nagyon félek, hogy megtalál.

– Ennek csak egy esetben nincs realitása, ha elfogadod, hogy itt maradsz nálam.

Megágyazhatok neked a kanapén?

Anna megint zokogni kezdett.

– Ne sírj! Menj, egy forró zuhany jót fog tenni. Viszek mindjárt tiszta törölközőt, pizsamát. Ennél valamit?

– Jaj,egy falat sem menne le a torkomon. Esetleg ha egy teát kaphatnék.

Gréta feltette a teavizet, elkészítette az ágyat, majd vitte a törölközőt és a pizsamát Annának. Bekopogott a fürdőszobába.

– Gyere be! – szólt ki Anna.

Háttal kifele állt a zuhanyzóban. Mosta a hajába beleszáradt vért. A gerincén, hátán két nagy csíkban piros folt, és sok-sok lila és sötétkék zúzódás teljes hosszában és széltében. S a jobb combján hasonlóan. Ezért volt olyan nehéz a lépcsőzés.

Gréta letette a tiszta kupacot a szennyeskosár tetejére. Sírva kihátrált a fürdőszobából. A konyhában elkészítette a teát, és bevitte a szobába. Megállíthatatlanul hömpölygött felfele a múltja. Azt hitte, hogy már soha nem látja viszont ezeket az érzéseket. Most döbbent rá, hogy vannak dolgok az életben, amit nem tudunk elég mélyre temetni. Hallotta, ahogy jön be Anna. Befészkelődött a paplan alá csak úgy keresztben. Gréta odaadta neki az ágyba a teát, majd mellé ült az olvasó fotelba. Maga alá húzta a lábait, és nézte a lányt, ahogy kortyolta a teát. Közben nem tudta kiverni a fejéből a lány hátát, és a saját múltja szörnyű emlékeit. Rázta a zokogás.

– Mi a baj? – kérdezte Anna, miközben letette az üres bögrét az asztalra. Lefeküdt. Megfogta Gréta kezét.

– Hosszú ideig éltem három gyerekkel és egy pszichopatával egy fedél alatt.



Még fogták így egymás kezét ki tudja meddig, de megszólalni egyikük sem tudott.










2025. október 19., vasárnap

Emerencia Wittelsbach: Így kerek a világ

 Amszterdam 2024. október 12. 


Amióta világ a világ, a nők helyzete csak kicsit sem megnyugtató benne. Olykor csak örülni tudok, hogy a hóvirág védetté nyilvánításával eggyel kevesebb szimbólum létezik, ami a nőnapra emlékeztet még sokakat. Ifjonti lelkesedésemben persze volt idő, amit szinte kékharisnyás korszakomnak is nevezhetnénk. Erősen ragaszkodom hozzá, hogy nekem 365 nőies napom kell legyen. Minden évben. Ez alap. Meg se hallom azokat az érveléseket, hogy minek verik magukat a nők, hogy fáradtak, kiégnek, hogy sokkal többet dolgoznak, mint a férfiak, hogy ott a láthatatlan munka, tanulás, meg karrier. Családon belüli erőszak? Mintha nem is akarnánk a létezéséről se tudomást venni. Van helyette áldozathibáztatás. Hát tessék, megkaptátok, ti akartátok, harcoltatok érte. Ki mit főzött, egye meg!


Kezdjük az elejéről. A nagyanyám háztartásbeli volt. A nyugdíját is mindenféle machinációkkal lehetett csak kieszközölni. Őrizte otthon a családi tűzhelyt. Csak akkor pihent, ha olvasott. Igaz, akkor intenzíven. Imádott olvasni. Anyám végig dolgozta az életét „felelős” munkakörben. Ellenben az elvált asszony státusz akkor még maga után vonta a megkülönböztetést. Nem mindig ő volt a befutó. Nekem nem lehet egy szavam sem, hiszen tanulhattam, amennyit csak akartam, építhettem karriert, miközben azért lett három gyerekem is, akiket nagyrészt egyedül neveltem. Tele volt az életem buktatókkal. Megtanultam erős nőnek tűnni, akitől elijedtek a férfiak, mert láthatóan nem volt szükségem semmire, mert mindent megoldottam magam. Mindent előteremtettem magam. Mindezek az állandó teljesítmény-kényszer és bizonyítási vágy lélekromboló mókuskerekében keltek életre. Miközben sok hibát is elkövettem. Nem mindig voltam jó anya. Egyben folyamatosan bátorítottam a bennem lakozó másik énem: a törékeny, romantikus, ölelésre vágyó lányt. Amire – ha szánt a máz kapargatásra némi időt – rátalált néhány férfi. Csak kevesen. Volt, aki rájött még arra is, hogy az írás az, ami bennem lakozik, s tennem kell, mert kiaknázhatatlan örömforrás lesz számomra. Tehát nincs veszve mindig minden. Azután persze volt, aki sarlatánságnak tartotta. Aki mellett egy sort sem tudtam leírni évek alatt. S volt, aki inspirált, aki megérezte, hogy valahol a jobb agyféltekémben is van egy erogén zónám. Rajzolta láthatatlanul elém a fekvő nyolcasokat. Ilyenkor volt 365 nap nőnapom.


Az egyik „bestseller-sorozatban” hangzik el a következő anya- lánya párbeszéd:


„ – A nőknek nincsenek álmaik. A nőknek férjük van. Mindenben szolgálnod kell az álmait, minden vágyát, legalább eleinte.

– És az én álmaim?
– Szerencsés esetben megeshet, hogy amit te szeretnél, az is megvalósul.”

Nos, ne felejtsük, hogy ezeket a sorokat is napjainkban vetették papírra, még ha a történet kétszáz évvel visz is vissza. Azt se felejtsük, hogy a regény női szereplői egytől egyig harcolnak ez ellen a maguk hihetetlenül találékony és hatékony módján. Van, aki részt vesz a nők egyenjogúságáért folytatott harcban, és van aki a saját házasságában vívja meg a harcot. Egy közülük titokban író lesz. Helyzetét ő maga imigyen látja:

„Az a mondás járja, hogy minden szukák közül, - legyenek élők vagy holtak – a betűvető nők a legkutyábbak. Amennyiben ez igaz, e sorok írója szeretné kimutatni a foga fehérjét.” No komment. Ars poetica.

Most térjünk vissza ahhoz a gondolatmenethez, hogy mit is értek el a nők, hol is tartunk mi az egyenlő jogainkkal?






Az EU még mindig csak küzd a nők egyenlő elbírálásáért a munkahelyeken, a fizetések, a nők elleni erőszak terén stb.

Van azonban néhány ország, ahol jó nőnek lenni (és persze férfinak is). Ki gondolná, hogy a Világgazdasági Fórum 2023-ban tizennegyedszer a nemek közti egyenlőség tekintetében világelsőnek jelölte Izlandot. Az ország nem csak egy szemünk előtt megelevenedő természeti csoda. Nemrég sikerült személyesen is megtapasztalnom, hogy miről is szól a történet.

Az izlandiak azt mondják, hogy az országuk a nők és a férfiak paradicsoma. Hosszú utat tettek meg idáig.

Most lehetne sorolni, hogy leküzdötték a fizetésbeli különbségeket, 20% -ról 53%-ra emelkedett például a rejkjaviki városi tanácsban dolgozó nők száma, 2009-ben lett Izlandnak női miniszterelnöke, aki egyébként nyíltan felvállalta melegségét is, az kormánya az első a világon, amelyben egyenlő arányban voltak férfiak és nők, a gyereknevelési szabadság például 12 hónap, amit a két szülő egyenlő arányban használhat fel.


Miben áll a titok? Az izlandiak büszkék a témában elért sikereikre. Az egyenlő társadalomra úgy tekintenek, mint állandó feladatra. Sikerük kulcsa az, hogy felismerték azt az egyszerű igazságot: a nemek közti egyenlőség nem csak a nőknek kedvez, hanem az egész társadalomra pozitív hatással van. Ez tehát lehetne is egy modell. Lehetne egy követendő példa. Remélem ennek tudatában mindenkinek egyszerűbb lesz megérteni a következőket.


Nem léteznek tehát külön férfi és női álmok, nők egyenjogúságáért folytatott harcok. Vannak helyette közösen megvalósítandó álmok, az most indifferens, hogy melyikünk fejéből pattant ki. Van ellenben egyenlő társadalom, amely nemcsak egy eszme, hanem a világon mindenütt folyamatos karbantartást igénylő feladat. Olyan, mint a házasság. A csodálatos Izlandnak pedig nemcsak magasztos történelme, fantasztikus természeti csodái, termikus energiával fűtött házai és utcái vannak, hanem létezik ott egy modell, mely átgondolásért kiállt.