Bali ereje

2026.augusztus 23. Amszterdam

    Emerencia Wittelsbach vasárnap reggeli rutinját élvezte. Magától ébredt, vagy talán malackái kérték már hangos csipogással a reggelit, nem ismeretes. Mindenesetre nyújtózott egyet az ágyban, kiballagott a konyhába, megnyomta a gombot imádott kávéfőzőjén, elkészítette kis kosztosainak a répa-reggelit. Amíg lecsurgott az elixír, megetette a türelmetlen csapatot, a hatás kedvéért illatos réti csenkeszt és müzlit is kaptak. A vasárnap az vasárnap náluk is. A táncrend-szerinti simogatás, beszélgetés, tányérborogatás után megnyugodtak.

    Emi fogta a bögrét és visszament az ágyba szertartásosan kávézni. A kellemes relaxálás közben eszébe jutott Bali. Több, mit egy év telt el azóta, hogy a sziget felejthetetlen esszenciáját magába szívta. Melegség öntötte el minden porcikáját, s valami elmondhatatlan nyugalom a lelkét.

    Bali után tulajdonképpen hetekig nem érzett semmit. Minden kiüresedett körülötte és benne. Nem érzett és nem akart igazán semmit. Tette a dolgát a munkahelyen, de ez is leginkább csak lehangolta a maga melankolikus egyhangúságával. A hétvégék olvasással, filmezéssel teltek, a munkanapok meg munkával. Hagyta, hogy a napok csak úgy maguktól elmúljanak felette. Hasonlított ez azokra az időkre, amikor még munkaterápiára ítélte magát. Valójában meg tudatalattijában jó mélyen egy fájdalmasan lassú megértés zajlott. Olykor értette is, máskor meg csak érezte, végül tudta, hogy a nagy kövek a helyükre kerültek.

    A sziget valóban egy határvonal volt. Lassan telt az idő, miközben a megértés is ólomlábakon járt. Idő kellett annak is, hogy ezt képes legyen átlátni és elfogadni. Tudta, hogy ezt az életet ő választotta magának. Tudta, hogy akármilyen veszteségeket is élt át, egyszer lehetséges lesz megbékélni a múlttal. Hatalmába kerítette a titokzatos ”már semmi sem lesz olyan, mint volt”- feeling.

    Nem is lett. Valójában csak leült a járda szélére. Miközben ott elücsörgött, érezte, hogy megöleli valaki. Az Univerzum ölelte jó erősen magához. Páratlan érzés volt forrongó érzelmekkel, szeretettel, bizalommal. Egész életében valami ilyenre vágyott. Nem is sejtette, hogy itt az idő a jó dolgok elfogadására. Valójában nem is tudta hogyan kell.

    Ahogy ott átadta magát a gondolatoknak, a távoli ködben meglátott egy alakot. Beérte a lelke. Mosolygott.

    Valóban, a következő évben hullott az áldás. Minden sarokban ült egy meglepetés, kacsintott és előbújt rejtekéből. Sokan voltak. Emi egyik ámulatból a másik örömbe pottyant. Nagyon boldog és tartalmas volt az élet. Ezzel a pörgéssel persze olykor lemerült az akkumulátora párszor. Ilyenkor vagy elrendelt két hét önkívületi pihenést magának, vagy elutazott pár napra óceánt, pálmafát, mindenféle sivatagokat látni.

Sokat olvasott, filmezett, jegyzetelt. Gyűltek a képek s a videók a telefonján távoli vidékekről, szeretett otthonáról. Sokszor eszébe jutottak múltja hiánypótló sztorijai . Ezek mindig egy lépéssel közelebb hozták a lezáráshoz. Csak utólag fogta fel, hogy minden egy irányba mutat, s ha a megértés, az elfogadás és a lezárás megtörténik, akkor majd fog tudni erről többet is írni. Ebben az egyben teljesen biztos volt.

Mindeközben történtek, – mert történniük kellett – a dolgok.

    Boldogan várta, izgulta és készülte végig a családdal a kilenc hónapot míg a kis medúza-lányka beúszott a mindennapjaikba. Végre nagyi lett. Ez persze így is lesz a világ végezetéig. Nagyszerű beszélgetéseket élt át hetente apává váló elsőszülöttjével. Látta maga előtt azokat az időket, mikor ő várta kisfiát. A sokkoló boldogság, a millió kétely, az elhatározás öröme.

    A mai modern mingliség értelmezése új feladat elé állította ugyan, de pontosan értette és elfogadta az életben efféle módon való berendezkedést. Valójában elkacérkodott azzal a lehetőséggel is, hogy mennyi kellemetlenségtől megóvta volna magát, ha így éli le az életét. Akkor még ez az opció nem volt ismeretes. Elfogadható meg még inkább nem lett volna. Most azonban világosan látta az elgondolás nagyszerűségét természetesen a megvalósítás nehézségeivel együtt. Szóval elindult imigyen két lakás felújítása, babaszoba kialakítása, festés, tapétázás, takarítás...megpihenés. Közben beszélgetések, sebek gyógyítása, ilyesmik. Nagyon szép időszak volt.

    Nem értette az érzést, csak érezte, hogy pont így álmodta meg. Elárasztották a fantasztikus pozitív emóciók, hogy valaha ezt pont így rakta össze lépésről lépésre.

Hatalmukba kerítették mindenféle fantasztikusan jó dolgok. Mégis valamiért ódzkodott tőlük, kapálózott ellenük. Egyik napról a másikra rászakadt az anyagi jólét baleset-biztosításítási kártérítése formájában.

Győzködte magát:

– Kaptam, megszenvedtem, megérdemeltem, az enyém, fogadjam már el, legyek már hálás.

– Kis hülye szeretethiányos, ne gondold, hogy ez neked nem jár!

Megalapozott volt kétkedése, hiszen soha semmi nem hullott az ölébe csak úgy. Mint ahogy hamar megtanulta, hogy „Ingyen ebéd nincsen.”- sosem volt.

Az ismeretlen érzést nehezen fogadta be, nehezen tudta elfogadni.

Remegést, zsibbadást, idegességet, pánikot produkált. Nem kapott napokig levegőt.

– Most hol vagy, Ego? Miért hagytál magamra? Ha ellopni akartam volna mindezt, azonnal csiviteltél volna a fülembe:

– Vedd el, lopd el! A tiéd lesz. – most meg sunyin magamra hagysz.

– Miért nem érted a dalt, amit hallasz, attól, hogy nem akarod érteni a nyelvet, amin énekelnek?

    Végül is Emi megadta magát. Lett egy okos autója , ami már magában is nagy falat volt számára, tekintve, hogy a mindentudó telefonja is olykor problémákat tudott okozni a mindennapokban. Azonkívül visszapótolta a magyar nyugdíjából 2011-ben elsikkasztott összeget, csak így egyszerűen, minden fájdalom és rossz érzések nélkül.

Közben becsúszott kis lakásfelújítás is, mert azt szeretjük, ugye, főként mester nélkül, egyedül csinálni.

Igaz a mondás: „Az élet olyan, mint a tenger, ha úszol benne, elfáradsz. De ha szörfözöl, élvezed.”

    Emi derűsen szemlélte a világot. Örömét lelte az egyedüllétben. Szerette és értékelte azt a miliőt, amiben élt, s amit legyünk egészen őszinték: maga teremtett meg. Senki nem tett hozzá, csak néha igyekeztek némelyek s némberek kiharapni falatokat belőle. Ez volt a tanulópénz. Mostanra azonban vidáman lubickolhatott a magának elképzelt és felépített világban. Sokat gondolt Grétára.

    A szeretetről fura elképzelései voltak. Mindenkit kiszolgált, gondoskodott, ápolt, nevelt, sütött, főzött, mosott, takarított, felolvasott, tanított. Sosem voltak hátsó gondolatai. Magát a szót „szeretlek” ritkán mondta ki, még ha úgy is érezte. Ha már nem lehetett tovább elodázni, akkor is csak félve és halkan. Hazugság-szagot érzett ilyenkor, ha más mondta, még inkább. A hazugságot az orrunk érzi meg először. Lefoglalja a teljes szaglóhámot, s duzzog, kötekedik egyre, biztat, hinti az igét. Okosol naphosszat a füledbe, mintha csak Egót hallanád.

Ha büdösnek észleled a hazugságot, az a jobbik eset. Ha ellenben egy hazugság igazán profi akar lenni, akkor fantasztikusan kellemes, bódító virágillata van. Talán itt lehet megfogni. Túl tökéletes. Túltolja magát. Mögötte, az árnyékába burkolózva a „szeretlek” is többnyire csak egy illatorgia halvány emléke marad.

Az őszinte az Bali illata volt, vagy a frissen kaszált szénáé a mezőn.

    Emi lassan megértette, hogy el kell végre engednie az áldozat-mentalitást, és mindent, amibe eddig kétségbeesetten kapaszkodott. Megértette, hogy ehhez elsősorban nem véget nem érő terápiák, tanfolyamok kellenek, hanem egyedül elszántság és elkötelezettség szükséges és egy nagy lépés. Enélkül egyszerű tunyaság az egész.

    Végül egy nem várt utazásra kézen fogta a benne élő gyermeket. A kis Emivel visszamentek abba a faluba, ahol felnőttek. A szeretetben, amit most ott éreztek, végleg begyógyultak a gyerekkori sebek mindkettőjük lelkén. Örökre elbúcsúztak gyermekkoruktól és felmenőiktől. Eljött a hála ideje.

„A szabadság az, hogy mit kezdesz azzal, amit veled tettek”  (Jean-Paul Sartre)

     De mit kezdjek azzal, amit én tettem másokkal?