A boldogság ezer arca

„A szeretet és a békesség, fiam, a legkisebb kunyhóban is elfér. Nem mindég a nagy házakban élnek boldog emberek.”  (Wass Albert)

Az első kulcsszó a „nem mindég” -azaz élnek fényűzésben és szegénységben egyaránt boldog és boldogtalan emberek. Az anyagi jólét valóban nem meghatározója a boldogságnak, bár a komfortérzésünk kielégítése egy bizonyos szintig azt gondolom, teljesen egészséges és helyénvaló dolog. A környezet akármennyire nem akarod, meghatároz. Akkor kezdtem komolyan gondolkodni rajta, amikor az első határátkelős posztom kommentelői több oldalról is nekem szegezték a kérdést: Miért nem tudtál így „pozitívkodni” Magyarországon? Miért kellett ehhez otthagynod mindent? Akkor még csak éreztem, most meg már tudom, hogy miért. A kérdést így feltenni lehet, de nem több értelmetlen rugózásnál.

Ugyanis ha megérted, hogy nem a forma a lényeges, és nem a cél konkrét elérése, hanem az érte megtett út, amelyen végighaladsz, számtalanszor újragondolva, újratervezve, kitérőkkel… nem megélve, hanem átélve, megalkotva, örömmel, az maga a boldogság. Amikor a boldogságkeresésed elhatározásával szabad akaratodból elindulsz valamerre, akkor nyilván mérlegelsz, hallgatsz a szívedre, az eszedre, a megérzéseidre, irányít a belső hang, megszólal egy csengő, megjelenik előtted egy kép, forog a fejedben egy mondat, egy dallam… eleinte tudat alatt, azután ahogy megtanulod ezeket a jelzéseket meghallani, már egyre rendszeresebben és magasabb szinten, mindennapjaid részeként.

Közben rájössz, hogy bármit csinálsz, ha kellő alázattal és szenvedéllyel teszed, az boldoggá tesz. Közben rájössz, hogy mindig csak egy embernél kell jobbnak lenned… annál, aki tegnap voltál. Közben rájössz, hogy a problémáidat nem mások viselkedése, nem is a külső környezeted okozza, hanem az, ahogy megéled. És ez mindenre igaz.

Ebből a nézőpontból pedig valóban nincs jelentősége annak, hogy melyik országban teszed. Ott, ahol neked jobb, mindegy, hogy miért, hiszen a te egyedüli választásod.

A második kulcsszó a „békesség”. A világon minden harmóniára törekszik. A test, a lélek, a szellem ugyanezt teszi. Ha magadban békét teremtesz, meg tudod fogalmazni világosan céljaidat, és jelen vagy a pillanatokban, megérzed a boldogságot, amitől feltöltődsz. A tested megerősödik, az elméd lelassul, a szellemed repül. Ilyenkor újra és újra teremted számodra az érzést, a boldogság csodálatos érzését.

A boldogság nem az, aminek látszik.

A boldogság színes és érdekes, van sok arca, megfoghatatlan, elmondhatatlan, olykor csak egy pillanat, máskor meg regények születnek a lábnyomában. Laza, játékos, könnyed, természetes és egyszerre euforikus is tud lenni. Ilyenkor képes ledöntögetni az összes bábut a sakktábládon. Nem törődik a játékszabályokkal, a másik térfelén is tarol. Néha kicsit csal is, ilyenkor rád kacsint, mosolyog, és lép tovább. Mindegy neki, hogy a fehér vagy a fekete figura van soron.

Keresed egy életen keresztül, és sosem adod fel. Aztán egyszer rájössz, hogy mindig is ott volt a legkézenfekvőbb helyen... Benned. A leglehetetlenebb pillanatokban. Hosszú idő kell, még a sok arcát megtanulod felismerni. Néha csak egy mozdulatban vagy egy gondolatban, vagy épp a mozdulatlanságban és a csöndben bújik meg. Máskor egy érintés, egy ölelés, egy mosoly, egy szó, egy dallam mögül figyel. Képes könnyeket csalni a szemedbe, fájdalmat a szívedbe, és nagy hosszú várakozássá tenni az időt. Rajtad múlik, hogy éled meg.

A boldogság nem azt jelenti, hogy tiéd a világ összes jó dolga, nem kell hozzá a lottó ötös, elég, ha ami már a tiéd, abból ki tudod hozni a számodra legjobbat, miközben megtanulsz elengedni mindent, ami ezen törekvésedet nem támogatja. Megtanulod, hogy mindent nem tudsz irányítani, hogy ha lassítasz, akkor is helyükre kerülnek a dolgok. Ami meg akar történni, az meg is fog.

A harmadik kulcsszó a „szeretet” amely elvezet a harmóniához. Az eszköz, a kulcs, ami közelebb hoz önmagadhoz, a családodhoz, a barátaidhoz, a szerelmedhez, a természethez, a napjaidhoz, a terveidhez, a tanuláshoz… felesleges a felsorolás, hiszen mindenhez.

Mielőtt megszülettünk, gondosan felmálháztuk a tevéinket. Pontosan tudtuk, hogy mi került a málhába, hogy mit vállaltunk be… tulajdonképpen mi állítottuk össze a feladatsort, ami helyes megoldása révén közelebb kerülünk a boldogsághoz, mert a világon minden megtanulható.

„A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.” (Bohumil Hrabal)

Az én feladatom csak annyi, hogy sose szűnjek meg szeretni

Vannak történetek az életünkben, amik egy verssel kezdődnek, regénnyé lesznek, majd életformánkká válnak, eltörnek párszor, és végtelen szeretetté csendesülnek.

Amit egy évig nem használsz, nyugodtan kidobhatod, mert úgysem veszed elő többet. Ez a tárgyak, ruhák, kacatok tekintetében tényleg kiváló módszer. Egy költözés, a szüleink házának felszámolása kapcsán és más egyéb alkalmakkor rá is jövünk, mennyire igaz. Hajlamosak vagyunk a „jó lesz az még semmire” gyűjtögetésre. Az idősek azért, mert kényszeressé válnak e tekintetben, meg mert megszokták a régi időkben a dolgok újrahasznosítását. Mindent meg lehetett javítani a Rakéta porszívót, a panelbontó Hajdú-energomat mosógépet, a Trabantot házilag, a Kotyogóban szelepet és gumit cseréltek, a szigeteletlen házban a régi szőnyeg ott maradt az új alatt, és még ki tudja mennyi mindenféle praktikus helyet találtak mindennek. A cserépkályhában hasznos meleggé váltak a deszkák, a nyáron összegyűjtött újságok, rongyok, és még sok egyéb. Az üvegek évről évre megteltek befőttel, savanyúsággal, paradicsomlével. A nylonharisnyákat tejeszacskókat felvagdosták és lábtörlőt horgoltak belőle, a használt ruhákból szatyor, párna készült, a ruhákat átalakították, mert ugye volt varrógép is, ami már arra sem volt jó, azt hosszú téli estéken gondosan csíkokra vágták és rongyszőnyeggé vált. A tejfölös dobozokban nevelték a palántákat tavasszal a veranda ablakban.

A mi korunkban azonban erre sem alkalom, sem idő, sem lehetőség nincs. Bár engem még megtanítottak ezekre a fogásokra, valószínű, sosem fogok ilyesmivel foglalatoskodni.

A fogyasztói társadalomban mindent bonyolultra terveznek, javíthatatlanra. Ha elromlik a Daewoo típusú intelligens mosógépünk, szerelő Gábor kijön és 3000 Ft-ért (3 évvel ezelőtti áron) szétszedi és megállapítja, hogy kuka. Nincs befőzés, palántázás, idő, nem tudunk varrni, horgolni, kötni, meg már nem is trendi. Mégis értelmetlenül ragaszkodunk a tárgyainkhoz. Talán mert a mai ember beteg: megalomániás, depressziós, képtelen maga körül rendet tartani, schopaholictól szenved, ami ugyanolyan impulzuskontroll-zavar, mint a drogozás, az alkohol, a szerencsejáték… és közben halmoz és halmoz egy nagyszerű szeméttelepet maga körül, amin kapirgálhat kedvére kiváló pótcselekvést találva a valódi megoldandó problémák elől menekülvén (ld.: Life Network Gyűjtögetők című sorozata).

Ha már a tárgyaink kezelésében is betegesek vagyunk, mit várhatunk el az emberi kapcsolatainkban?

Kevés „holtomiglan-holtodiglan” relációt látunk a mai világban. Néha eltűnődünk, hogy mi erre is képtelenek vagyunk. Kérdezősködünk, hogy mi a titka. Szüleink, nagyszüleink generációjában kutakodunk utána. Mi az amit ők tudtak, mi meg nem? Képesek voltak összecsiszolódni a házasságban, a barátságban, a szülő-gyerek viszonyban. Ők ezt gyakran a toleranciával magyarázzák, hogy bennünk ez főleg fiatalon nincs meg, meg türelmetlenek vagyunk egymáshoz, elbeszélünk egymás mellett, nincs rend körülöttünk és bennünk. Fellazultak a szabályrendszerek, és a tekintély.

Képzeljük csak el, hogy az élet egy nagy udvar, ahol nőnek virágok, bokrok, fű, és nőnek egyre gazak is a fű és a térkövek között. Ezeket gyomláljuk. Amíg kicsi a probléma, pár centisek a gazak, lehajolunk, kiszedegetjük. Az eredmény tökéletes. Azután nem csináljuk lustaságból, vagy fáradtságból, vagy mert elfelejtettük, vagy mert nem tartjuk fontosnak… megnőnek a problémák vitákká, a gazak 30 cm magasra. Elő kell venni a kerti kapát, kicsivel tovább is tart, fáradságosabb a küzdés, de működik. Ilyenkor még meg tudunk békélni egymással. Azután eljön a méteres csikófarkak és paréjok korszaka. Na ezt már fájdalmas kihúzgálni, időigényes, fárasztó, és nem lesz tökéletes. Nagyjából innentől kezdjük szadizni a másikat, ekkor lép félre az egyik, innentől nevelhetetlen a gyerek… Kezelhetetlenné válik az udvar, mert a hatalmas gazak, miután beleszakadnak a földbe, mindjárt kétfelé is ágaznak, a problémákat napi szinten esszük a kenyerünkön. Azután feladjuk, nem harcolunk, az udvart belepi a méteres gaz, elszórja a magját, és reménytelen szélmalomharccá válik minden. Ez az a pont, amikor bármelyik fél mond valamit, még ha az egyébként jó irány, akkor is ellent mondunk, a gyerekek nevelésében sem vagyunk következetesek, amit ők persze remekül kihasználnak. Mindenkinek elege van, mindenki mindenkinek beszól, holott egykor szeretetből terveztünk és vállaltunk be mindent. Persze sosincs későn, mert van rotátor, földcsere, a térkövet újra lehet rakni, de általában ilyenkor már nem hiszünk benne, becsukjuk magunk után a kaput, bedobjuk a kulcsot a postaládába. A „holtomiglan-holtodiglan” pedig éppen arról szól, hogy ha kell kézzel ássuk fel az udvart, kitalicskázzuk a földet, majd vissza az újat, és ha valahol elvétjük, akkor egy élet alatt többször is földet cserélünk. Együtt. Újra és újra. Közben megállunk, letöröljük az izzadságot és megöleljük egymást. A gyerekeinket is megtanítjuk erre. Lehet, hogy néha gyötrelmes, fájdalmas, de a harcainkat megvívjuk… együtt... talán ezt hívják összecsiszolódásnak. Na, erre vagyunk képtelenek.

Senki se gondolja, hogy a kapun kilépni könnyű, és utána is meg kell küzdeni magunkkal. Meg az egyedülléttel. Azután persze újra próbálkozunk egyszer, kétszer, háromszor. Mert sok a tanulni való. Vagy elkezdünk falakat húzni magunk köré. Nagy vastag kétméteres falakat, hogy nehogy átjusson rajta valaki. Lehetőleg a nap se süssön be. Nézünk kifele rajta, és ha valaki feltűnik, gyorsan felcímkézzük valami hülyeséggel, hogy ne kelljen szóba állni vele. Bent tiszta az udvar, rendes a ház, a mi házunk, a mi várunk. Nem nő benne a gaz, mert egyedül kigyomláljuk még pár centisen, nincs kivel megküzdeni naponként. Elhitetjük magunkkal, hogy ez így jól van, pedig nagyon nincs jól, mert társas lénynek, kapcsolatokra, gondolkodásra, ölelésre, simogatásra, szeretetre születtünk.

Falakra nincs szükségünk, de határokra igen. Nem szabad a kettőt összekeverni.

Jó esetben a saját falainkat végül megtanuljuk lerombolni földig, és már nem építünk újakat, legalábbis magunk köré nem. Más falait nem tudjuk lebontani. Mindenki mindig csak a sajátját. Van akinek elég hosszú az élet, hogy sikerüljön, van akinek nem.

Mégis érdemes feltennem a kérdést, hogy a te építkezésedet mennyiben befolyásoltam.

„Lehet, fel se fogtam még,

hogy ez az én kudarcom,

én engedtem, hogy falakat húzz közénk.” (Anti Fitness Club, Molnár Tamás)

Az én házam körül jó holland szokás szerint nincsen kerítés, nincsen bezárt kapu, az ablakaimon sosem lesz rács, függöny. Igen, belátsz hozzám, de ez nem azt jelenti, hogy átjáróház vagyok, akin át lehet suhanni, ki-be járkálni rajta. Én is az állandóságra törekszem, szeretettel élek, és szórom mindenfele, ahol valakinek szüksége van rá, szeretek megnevettetni, mosolyt csalni más arcára, meghallgatni, megvigasztalni, letörölni a könnyeid, példát mutatni, de tanácsokat nem adhatok. Tudok napról napra változni, hogy egyre jobb legyek. Megváltoztatni téged nem az én tisztem, megváltoznod neked kell, magadtól, belső elhatározásból.

Az én feladatom csak annyi, hogy türelmesen várjak, még átrugdosod a csökönyös tevéidet a tű fokán, elfogadjam a helyzetet, legyek teljesen biztos benne, hogy neked is sikerülni fog. Addig is éljem az életem jól, boldog legyek, álmodjak nagyokat, és sose szűnjek meg szeretni.

Valami eltörött Magyarországon

Ez az írásom 2016. 03. 29-én a Határátkelő blogon jelent meg, és nagy örömömre 20000 felett az olvasottsági napi számláló állása. Ajánlom mindannyiotoknak az ott megjelenő sok jó bejegyzést is!

http://hataratkelo.blog.hu/2016/03/29/valami_eltorott_magyarorszagon#more8533746

Határátkelés, migráció, disszidálás, politikai, háborús- és gazdasági menekült státusz. Megannyi szavunk van már rá, mindegyik hordoz valamit a lényegből, más jelentésbeli árnyalással. Egyre jobban értjük, érezzük már ezeket a nüanszokat.

Leszögezhetjük kiindulásképpen, hogy migráció mindig is volt, van, és lesz is.

A migrációkutatás sem most lett önálló kutatási terület. Elevenen élő tárgya a szociológiának és a néprajznak egyaránt.

Az elvándorlás napjainkban hatalmas mértékű, és hajlamosak vagyunk rosszul megélni, mivel ami tömegméreteket ölt, az mindjárt hordozza magában a félelmetes jelzőt is.

Ha az okokat keressük a magam részéről három fő okot látok.

Egyrészt a felgyorsult világunkban, a technika adta kiváló kommunikációs és információs lehetőségeket kihasználván az ember sokkal jobban informálttá és lényegesen mobilabbá vált. Másrészt az infrastruktúra rohamos fejlődésével eltűntek a távolságok, az EU létével pedig a kontinensen a határok is. Ez a két dolog pozitív történés, vegyük úgy, bár ismeretesek a hátrányai is. Harmadrészt szembe kell néznünk egy nagyon negatív tendenciával is. Az emberiség mára eljutott az önfeledt pusztítás korszakába, túlnépesedett, eszetlenül kihasználja a földet, idióta vezetőket tűr meg a feje fölött, tonnaszámra dobál ki élelmiszert miközben egy földrésznyi éhezőt számlál, képtelen jól sáfárkodni azzal a kiváló tudással és eszközarzenállal, ami a kezében van, mindent a pénz ural, és még sorolhatnám. Összefoglalva: elkezdte szisztematikusan kiirtani magát. Felerősödött az „ember embernek farkasa” szindróma.

A tudósok, művészek, környezetvédők, békeharcosok, spirituálisok egyre kongatják minden irányból a harangokat, de nem akarjuk meghallani.

Mi a helyzet Magyarországon?

A nagy mértékű migrációnak természetesen van sokféle oka. Lehet abszolút egyéni: házasság, tanulás, szerelmi bánat… Van azonban két egyéntől független (ezen is lehet vitatkozni) ok: a megélhetés bizonytalansága és a politika. Mindkettő megnyomorítja az embert. Csöndben belülről, alattomosan, lassan elemésztve. A társadalom egyharmada depresszióssá és/vagy alkoholistává vált. A migráció eddig nem látott méreteket öltött. Az ország valljuk be, élhetetlenné lett. Ez a szomorú valóság. A legnagyobb zsákutca pedig ami a megnyomorított fejekben s lelkekben van, vagy már nincs. A menjek vagy maradjak kérdés nehéz döntés, és mindkét opció egyformán tiszta fejet és egész embert követel. Életképesnek maradni egy negatív környezetben, vagy új életet kezdeni egy sokkal inkább konszolidált de idegen közegben… egyik sem egyszerű mutatvány.

A baj csak azzal van, ha elkezdjük felcímkézni egymást. Legyünk már annyira toleránsak, hogy tiszteletben tartjuk a másik döntését! Aki marad, bizonyára oka van rá, aki megy, annak hasonlóképp. Fogadjuk már el végre, hogy a helyzet adott, mi emberek meg nem vagyunk egyformák, az egyéniségünk, a vérmérsékletünk, a képzettségünk, a nyelvtudásunk, a kockázatviselési hajlandóságunk, kitartásunk, ingerküszöbünk, alkalmazkodó képességünk, mind sok-sok szempont. A megoldásokat, a döntéseinket éppen ezek a tulajdonságaink teszik vagy nem teszik sikeressé. De ettől egyikünk se lesz több, se kevesebb. Köpködni meg jó magyar szokás szerint végképp nem kell egymásra. Éppúgy helytelen a „Te nem vagy igazi magyar, mert elmentél!”- melldöngetés a maradóktól, mint a „Hazajöttem nyaralni, megtehetem, megmutatom az új autót.”- hűha, (nem nagy teljesítmény itteni viszonyok között pár hónap alatt megvenni) magamutogatás a határátkelőktől. Azt gondolom ezt is tanulni kell, legalábbis megpróbálni megérteni a másik helyzetét, miértjeit. Egy kis empátia megteszi jótékony hatását. Elsősorban saját magunkban kell rendet tenni, minden itt kezdődik, és itt is ér véget. Ha ezt sikerül elérni, már egyszerű kérdéssé válik a „Menjek vagy maradjak?” is.

Levezetésképpen néhány személyes példával is megvilágítanám a fentebb vázolt gondolatmenetet.

Mióta néhány éve megszületett bennem a döntés, hogy határátkelő leszek, a legnagyobb nehézséget az okozta számomra, mikor elkezdtek címkézni. Először is többen is őrültnek tartottak, hogy az ő szóhasználatukkal fogalmazva képes vagyok fejjel a falnak menni így 50 évesen… mert a fiatalok, az még rendben, de hogy én, aki megélt Magyarországon is... Mi bajom is van nekem?- hiszen nálam sokkal rosszabb a fél országnak… Ez igaz, de én mindig nyertem, mert amikor nem, abból meg tanultam. Az akkori gyűrődést már nehezen viseltem, most meg jól vagyok. Jól döntöttem a magam szempontjából. Mára már csak ez az egyedüli fontos dolog számomra.

Azután meg 2014. februárjában derék miniszterelnökünk címkézett fel, szerinte „kalandorok” vagyunk mi határátkelők. Igaz ő mindig csak a fiatalokról beszél, de ez most mindegy is. Akkor nagyon rosszul esett. Örömmel olvastam pár héttel ezelőtti eszmefuttatását, melyben már mint „bátrakról” beszél rólunk, akik merik kipróbálni magukat idegenben is, helyre is állt a lelkem mindjárt. Én nem gondolok mást most sem, mint akkor, ő meg átcímkézett, vicces. Ezt is kipipáltuk.

Első évben még ötször voltam Magyarországon, most szeptemberben utoljára, és nem is vágyok menni. A barátaimmal, családommal, napi szinten tudunk egymásról. Már ők jönnek inkább ide. Megfertőzte őket is az amszterdami levegő. Többen közülük komolyan tervezik a határátkelést. Furcsa megélni velük a reptéri búcsúzkodást, amikor sírnak férfiember létükre, mint a gyerekek, hogy nem akarnak hazamenni. Mert valami eltörött. Nem akarják, nem tudják leélni a hátralévő életüket a kilátástalanságban. Mert élhetetlenné vált az ország számukra is, és mennek. Ami pedig a hosszúra nyúló éjszakai beszélgetéseinkből egyre világosabban körvonalazódik számomra, az a legmegdöbbentőbb. Már nem a megélhetés a legfontosabb motivációs tényező, hanem sokkal inkább az élhető élet, a nyugodtabb környezet, a toleráns közeg, az elérhetőbb célok. Röviden ennyi.

Szokásos hétköznapi nyelvészkedésemhez most a „Fekete gyémántok” (1870) lesz a mankó. Az irodalom az irodalom. 150 év sem homályosítja el a gondolatok fényét, az író stílusát. A téma a kereset, amiből megélünk, vagy nem. Hogyan fejezik ki mindezt a különböző nyelvek, és hogyan interpretálja az író?

"A magyar pénzt "keres", a német pénzt "érdemel" (geld verdienen), a francia pénzt "nyer" (gagner d`argent), az amerikai pénzt "csinál" (to make money). Tökéletesen jellemző kifejezések. A szegény magyart mintha látná az ember, hogyan keresi a pénzt, melyik bokorban találhatná meg; a jámbor németet, ahogy izzad, dolgozik kézzel-lábbal, míg megérdemli azt a pénzdarabot; a könnyűvérű franciát, ahogy kockáztat és nyer, ha akad egy másikra, aki veszít; míg a nehézvérű jenki ül egyhelyben, s a körmét faragva csinálja a pénzt." (Jókai Mór)

A holland is a geld verdienen-nel fejezi ki ugyanezt. Hozzá tartozik, hogy számára a legnagyobb tabu a megkeresett pénz mennyiségéről beszélni, kérdezni. Lehet, ez is csak azért van, mert itt mindenki megél, és ez nem téma. Mi meg magyarok mindig erről beszélünk. Mert belénk égett jó mélyen, mert ez nálunk nem természetes, hogy megélünk. Mint minden, ez is csak mentalitás kérdése.

Legvégül, ha már így visszamentünk az időben, következzen egy kis történelmi, inkább családtörténeti kalandozás. Nevemből még mindig lekövethető, hogy sváb vér csörgedez az ereimben. Igen, őseim, lévén evangélikus vallású népek a vallásüldözések elől menekülvén úgy 200 éve otthagyták Württemberget. Élhetetlenné vált számukra az ország, és mentek. Akkor már a Bécsi Udvar felhívásokat tett közzé ezen a vidéken is, földművelő és mesteremberek számára, hogy birodalmának a török idők alatt elnéptelenedett vidékeit telepesekkel népesítse be. Ez a történet teljesen szervezetten zajlott. Ulm volt a kitelepülők központja. Ott kellett kifizetni az utazás és az engedélyek árát, valamint aki nem volt házas, azok akár ismeretlenül is megejthették a házasságkötést az ulmi templomban, mert a kitelepülés egyik feltétele a családos státusz volt. Majd hajóra szálltak és lesodródtak az árral a Dunán. A hajó neve Ulmer Schachtel (ulmi skatulya), és valami olyasmi ez a sváboknak, mint az amerikai telepeseknek az ekhós szekér. A hajó ára 200 gulden, maga az utazás 20 gulden volt. Érdekessége a történetnek, hogy a durván tákolt hajót sodrással felfele már nem vitték vissza, hanem a célállomáson szétszedték, és a faanyagból készültek el az első telepes házak, hiszen az Alföld leginkább pusztaság volt ekkor, és az építkezéshez nagy szükség volt megfelelő faanyagra. A szükség és az emberi találékonyság jól kiegészítette egymást. Reményekkel érkeztek, beilleszkedtek, új életet kezdtek a nagy semmin. Azután 1946. január 15-én egy belügyminisztériumi rendelettel ugyanezen telepesek leszármazottait a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották állampolgárságuktól, és marhavagonokban internálták. Kb. 10%-uk tudott maradni. Drága nagyapám ezt a korszakot így írta le: „Először a kereszténységemet kellett igazolnom, hogy ne deportáljanak a zsidókkal, utána a svábságomat megtagadnom, nevemet megmagyarosítanom, hogy maradhassak, majd 51 évesen az államosítások kapcsán egy tollvonással kihúzták a talajt a lábam alól, a házam, a vállalkozásom, a megélhetésem, a gyerekeim számára a tanulás lehetősége, minden köddé vált egy perc alatt.” Élhetetlenné vált számára az ország, de maradt. Azután persze talpra állt sok év alatt. Mindent újra kezdett 50-en túl.

Mindig is a példaképem marad. 1994-ben visszavettem a család eredeti nevét, amit azóta is büszkén viselek. A néprajz szakdolgozatom témája a család története volt, némi genealógiával. Közben határátkelő lettem én is, újra kezdtem, élhetetlenné vált számomra is az ország, és mentem. Magammal hoztam Hollandiába az őseim céhlevelét, a dédnagyapám kovácsműhelyének emléktábláját, a festett sváb pad támláját, amin a jellegzetes motívumok mellett a mi kis nevünk is rajta van, meg a búcsúajándékomat, a festett menyasszony-ládát, ami ugyan már csak másolat, de a feeling tökéletes.

Ilyen ez. Nincs benne semmi szokatlan. A történelem gyakran ismétli önmagát.

Hogyan lesz tiéd a mai napod?

Minden reggel egy küszöb, egy lépcső, egy ajtó, egy ablak, vagy egy kanális az életünkben. Rajtunk múlik, hogy átlépünk-e a küszöbön, fellépünk-e a lépcsőn, bemegyünk-e azon az ajtón, kinyitjuk-e azt az ablakot, átmegyünk-e azon a hídon. Rajtunk múlik, hogy mekkorát lépünk, hány lépcsőt vállalunk be, becsukjuk magunk mögött az ajtót vagy nyitva hagyjuk, mekkorára tárjuk ki az ablakot, és meddig merészkedünk a hídon túl. Minden reggel egy új nap, egy új kezdet, egy új most, egy új ajándék, függetlenül attól, hogy ünnep, vagy munkával telik. Azzá lesz, amivé tesszük. Persze egy kalandpálya is egyben. Az  a nem mindegy, hogy hogy megyünk rajta végig. Lehet csukott és nyitott óriáskígyóként, mint a kis herceg rajzán, lehet szomorúan vagy vidáman, félelemmel vagy bátran, üresen vagy tele elhatározásokkal, vágyakkal és álmokkal. Ez mind rajtunk múlik, mint ahogy a megvalósulás is.

Ahogy kinyitod a szemed, az a nem mindegy. Indifferens, hogy téli vagy nyári időszámítás van, hogy Húsvét van, s most épp nem tudsz mit kezdeni vele. Mindenesetre megiszod a reggeli kávét, miközben az ikonikus márványasztal melletti kávézásokra gondolsz, átlendülsz a reggeli rutinon, mérleg, tükör, csendesség, zene, ima, meditáció, rápillantasz egy fényképre, levetíted a mai napot, sorra veszed a teendőket, az embereket, akikkel ma különböző szituációkban találkozol… egy telefon, egy email, egy chat, egy beszélgetés, egy találkozás. Jó reggelt kívánsz azoknak, akik ugyan messze vannak, de ez szertartás. A lényeg itt következik. Kilépsz az ajtón jókedvűen, bizalommal, magabiztosan, nagyra nyitva a lelkeden azt az ablakot, ahogy Rózsi is énekli, pont úgy, ahogy a zenében is kinyílik az az ablak, ha meghallod. Megint egy snitt. Indul a napod…

Vannak lazább és vannak nehezebb napok. Az egész egy pálya, tele helyzetekkel, amik mind a legkisebbtől a legnagyobbig a kiképzés részét képezik. Ez a legfontosabb, mert értünk van. Mert minden jól, vagy rosszul elvégzett vagy megélt feladat a lelkünk épülését szolgálja. Amíg ezt az egyszerű tényt nem vagyunk képesek megérteni, addig ülünk le egy számunkra megoldhatatlannak tűnő szituációban, és sírunk, hogy ez sok. Pedig nem sok, mert a megoldás is ott van bennünk, egy pár nap után mindent kitalálunk, megfejtünk, megoldunk.

Azután vannak dolgok, amiket évek alatt sem vagyunk képesek feldolgozni. Valami mindig hiányzik a végkifejletből… sokszor lehet, pont az elengedés a jó irány.

Nem úgy születtünk, hogy tudtuk a szorzótáblát. Az ember majdnem mindent újra tanul a születése után, és működik. Minden új napunk 24 óra kredit a boldogságra, a megértésre, a tanulásra, a fejlődésre, a szeretetre. Lehet, hogy szomorúság, nehézség, fáradság, fájdalom árán.

Ha változatlan vagy a boldogságban és a boldogtalanságban, a sikerben és a sikertelenségben, türelmes vagy, okosan mérlegelsz, tervezel, tanulsz, nem adod fel, nem félsz, nem ijedsz meg, ha túl magas a léc, mert tudod, neki lehet futni többször is, nem dühöngsz, nem bántasz meg senkit, nem szomorkodsz, mindig magaddal foglalkozol, nem keresed mások hibáit, akkor jó úton vagy saját jólléted felé. A belső egyensúly az ami meghozza a külső körülmények megváltozását.

Minden nap egy új lehetőség a tanulásra, a változásra, a boldogságra. Lehet vele élni vagy nem élni, ez rajtunk múlik. Az életünk milyensége is ennek a függvénye, tehát azért sem felelős senki, csak ki-ki a magáért.

Ez az első lépcső. Azután ott van még néhány dolog: a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás, az elengedés, az alázat, a nagyrabecsülés. Ezek lényegének megértése is olykor nehéz és sok idő, nemhogy eljutni odáig, hogy a napi gyakorlatban is jól éljünk velük. Gyakorolni kell. Mindig annyi és olyan szituációt kapunk az élettől, amennyi árán megtanuljuk mindezt.

Pontosan annyi kört fut le mindenki, amennyire szüksége van. Ezt nem lehet megúszni, mert az élet az út maga. Úgy kell rajta végig menni, hogy örömöd legyen benne, hogy boldogan éld meg minden percét.

Azután este lenulláz a kredited. A kihasználatlan idő elveszik, azt elvesztegetted. Ami reggel még a megélhető mostod volt, az már a múltaddá vált. Értékelj, mérlegelj, tanulj a mai napod hibáiból, mert holnap újra kapsz 24 órát, s a feladatod az, hogy minden nap egyre jobban és jobban csináld.

Holnap reggel vidáman lépd át a küszöböt, merj elindulni fölfele a lépcsőn, ne félj kinyitni az ajtót, tárd nagyra az ablakot, szaladj át a hídon, mert ott vannak a vágyaid, az álmaid, a boldogságod!

Nincs semmi baj

Egyszer megérkezel oda, ahol mindig is lenni szerettél volna.

Lehet, hogy nem most, majd… A nyitott végű mondatokra is úton vannak a válaszok. Most még csak a lelkedben, majd egyszer váratlanul megérkezik a racionális végkifejlet is. Most legyen ennyi elég! Az üresség is elégséges megoldás ebben a pillanatban. Jön a helyére más teljesség, ha van hova. Talán most, talán máskor.

Tenger, napsütés, homok, kávé, mézes süti, mint az eltűnt idő nyomában. Ugyanaz a nap, ugyanaz az idő. És a végtelen víz… párnák közül, fotelból szemlélve az első tavaszi napon. Minden körülölel, a tenger önmagáért hullámzik, a nap is magáért süt, melletted a fotelban egy szarka ugrál… szemez a mézes sütivel… -Vidd, ha mered!… mókás. Minden élvezi a napot, még a természet is gyönyörködik magában. Mint egy festmény… a csend maga… nyugalom. Olyan lassú, kellemes, üres, magáért levő, várakozó… mint a lélek maga. Semmi Vivaldi… csak csend. És néhány mondat, ami a füledben cseng.

„Ha már voltam oly bátor kimondani, voltam önző, egoista, megátalkodott, vigyázd azt a pillanatot, mi egyszer csak a semmiből eléd pattant, robbant… mert Téged is kötelez valamire, arra édes, arra utasít, hogy élj vele, éld át, éld meg és éld tovább!”

Igen, vannak dolgok, amire percre pontosan emlékszünk. Vigyázzuk azt a pillanatot, mert mindent csak egyszer mondunk ki először… és arra utasít, hogy megéljük és éljük tovább… már az sem számít, hogy a körülmények megváltoznak, mert az idő az ott megállt… sikerült megállítani. Azóta sok minden elmúlt, sok öröm jött és ment, történtek hihetetlen dolgok újra és újra, de a pillanat fénye bevilágít egyre mindent, kötelez, utasít hogy éld tovább, hogy éld jól az életet, de vigyázd azt a pillanatot.

Amikor bátorságból, önzőségből, egoistán vagy megátalkodottságból, kis öniróniával, de boldogan teszünk, vagy mondunk valamit, az örök érvényű egészen addig, még az ellenkezőjét ki nem mondjuk egy másik szituációban. Akkor is legalább ugyanilyen bátornak, önzőnek, egoistának és megátalkodottnak kell lenni.

Sokat gondolkodok rajta, hogy miért nem merjük kimondani a szavakat egyenesen, úgy, ahogy érezzük… miért is oly nehéz felvállalni magunkat, a helyzeteket? Köszönöm… kérlek… szeretlek… bocsáss meg... vége. Miért dugjuk homokba a fejünket?

Az az egy szó.... édesen veszélyes, kimondani határtalan félelem és határtalan boldogság, és mikor jön el a pillanat, amikor tényleg felemel, kiemel, repít, és már ki lehet, ki mered mondani. De közben egy örökkévalóság súlyát teszi bele az agyadba, a lelkedbe, amit óvsz nagyon, hogy ne bánja meg, mert törékeny szegény. S talán törékeny a másik lélek is, aki hallja alatta a zenét, érti a gondolatot, vezeti a táncot.

Milyen nehéz kimondani, ha valaminek vége. Milyen nehezünkre esik megválaszolni kérdéseket. Helyette nem válaszolunk… nem vesszük fel a telefont… igyekszünk nem emlékezni azokra a szavakra amiket pedig kimondtunk, leírtunk, hogy azok ott vannak kimondva, leírva. Azt gondoljuk, ha nem veszünk róla tudomást, akkor könnyebb. Csak azt felejtjük el, hogy a kommunikáció mindig két embert érint. Ott velünk szemben is van valaki. Mitől félünk? Hogy nem hallja... hogy nem érti meg… hogy visszaél vele… hogy megbántjuk vele... vagy magunktól, az átléphetetlennek tűnő hosszú árnyékunktól… az emlékeinktől... vagy ebben a sorrendben mindentől. 

Így öli meg lassan bennünk a félelem a szeretetet.

Nem kell félni kimondani egymás után három negatív szót sem, mert egymás mellé téve pozitív mondattá válik akár, de a költészet már csak ilyen. Melegíti a lelket, megdobogtatja a szívet, olykor bátorít, olykor vigasztal, segít letörölni a könnyed.

„Nincs semmi baj.” (Fodor Ákos: Három negatív szó)

A szétfolyó idő...

Ki ne ismerné Salvador Dali képét. Ez is egyszeri, megismételhetetlen, azt akkor, ott, abban a pillanatban, abban a lelki állapotban, abból a szemszögből odatette elénk a festő. És mint minden valódi, a világ nagy dolgairól diskuráló műalkotást csak egyszer kell létrehozni, az örök érvényű marad számunkra. A lecsorgó torz óra azt mutatja, hogy az idő nem szétfolyik, hanem elmúlik, elmegy, elfogy. De ez az élet rendje. Amit gondolunk róla, ahogy megéljük rosszul az idő múlását, az a torz. Az ember ugyanis kitalált maga számára egy számolható, észben tartható rendszert, azért, hogy a mindennapjait élni tudja, ez hasznos, de egy mesterségesen legyártott korlát, amely a valóságot egyáltalán nem tükrözi. Az idő ugyanis relatív, nem egyformán telik. Néha szalad, néha meg ólomlábakon jár. Milyen csodás pillanatok azok, amikor sikerül megállítani! Adalék hozzá, hogy nem azonos az emberek biológiai órája sem. Vannak, akik lassabban élnek, vannak, akik őrült tempóban… Azt már tudjuk, hogy mindkettővel nehéz együtt élni.

Akik ismernek, tudják, hogy a tempósak közé tartozok. Képes vagyok egy év alatt megélni annyi mindent, mint más több év alatt… s már felismertem, hogy tudatosan lassítanom kell, mert egészen egyszerűen kihullanak az emberek mellőlem. Mert másnak sokkal több az alvásigénye, mert más egyszerre csak egy dolgot csinál, egy dolgon gondolkodik, egy laptopon dolgozik és persze úgy is remekül működik, csak lassabban. Meg kell tanulni tolerálni, hiszen az alma ettől kerek. Nálam meg a hatékonyság az alapvető. Ez sokszor praktikus, de nem mindig helyes. Az „évek meg a rutin”, a tudatalatti, a készség szintre kifejlesztett dolgok birtokában tényleg hegyeket mozgathatunk el pillanatok alatt, akár párhuzamosan több dologban is multitasking üzemmódban. Élvezet számomra a száguldás, a repülés minden pillanata és formája. Élvezem a kihívásokat, az őrültségeket, amikor magasan van a léc, amikor pörgök egy projekten, kell az adrenalin szint. Talán ez okozza azt is, hogy szeretek írni, mert ezt is egyfajta száguldásként néha őrültségként élem meg… és ettől boldog vagyok. Ez egyben félelmetes is, főleg a környezetünkben élő embereknek, sokszor a családunknak, a barátainknak is, de nem tesz jót egyetlen kapcsolatunknak sem. Pedig jó mélyen belénk van kódolva. Minden nap meg kell küzdeni, és tudni kell együtt élni vele. Hozzá még kaptam grátiszba a nagyon racionális gondolkodásmódot, amivel megint nem könnyű, mert az embernek a lelke a fontos, meg a megfelelő alázat, és a magamfajtában az bizony sok réteg máz alatt húzódik. Egy idő után persze kezelhetővé válunk saját magunk számára, innentől fogva pedig elviselhetővé mások számára is, de ez egy elég hosszú tanösvény, tele buktatókkal és zsákutcákkal. Racionális magyarázat meg ugye nincs mindenre, de erről majd máskor. Ennyit az egyéniségről…

Az idő múlását hajlamosak vagyunk a jeles napokhoz is kötni. Persze ezeket sem egyformán éljük meg. Ott vannak a születésnapok. Az ötvenediken megtiltjuk mindenkinek, hogy ne merészeljen felköszönteni senki, azután meg a többi annyira időtlen lesz, hogy észre sem vesszük. A névnapok talán kötetlenebbek ennél, viselhetők bármely életkorban. Vannak még a nagy ünnepek, az Ádvent, a Karácsony, a Húsvét, ezeket is lehet szeretni is meg nem is, attól is függ nagyban, hogy épp milyen közeget teremtünk magunknak köré, hogy van-e üzenete számunkra vagy nincs. Azután ott vannak a Nőnapok, Valentin-napok, Halloween, Apák napja, Anyák napja, Halottak napja. Néhányukat szeretjük, van amelyikhez rossz beidegződések kötnek. És ott a derék Facebook, ami naponta feldobja, hogy mi volt 1-2-3-4-5 éve. Ez is egy érdekes dolog eljátszani a gondolattal, hogy hol is voltam, hol is tartottam, mi járt a fejemben ekkor és akkor. Használhatjuk akár az önismereti tréningünk részeként. Annyi mindent felszínre hoz, megdöbbentő, hogy ugyanazokkal a kérdésekkel sok évvel ezelőtt is foglalkoztunk, azóta mennyi minden a helyére került, vagy nem került.

Vannak még a nagy találkozásaink, amiknek napjait, perceit borzalmas számmemóriánk dacára is fejben tartjuk, egyszerűen csak azért, mert akkora barázdát húztak a lelkünkbe, hogy bár elengedtük, de el nem felejtjük őket soha, nem is fakul meg azon pillanatok tarkasága. Velük kapcsolatban nincs már létjogosultsága az időnek, mert az ott megállt, és vár, még ha nem is történik semmi. Múlt... talán jövő. Egyszerűen próbáljuk megélni a mostban: elmegyünk pont azon a napon abban az órában évente ugyanarra a helyre. Mert megnyugtat, mert romantikus, mert ott „állni látszik az idő”, újra és újra átéljük azokat a pillanatokat. Pótcselekvés, de gyógyítja a lelkünket.

Azok a kedves tengerparti szelek, amik mentén vihart lehet aratni! Azok a verssorok!

”Ha mennél hideg szélben

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

rémségesen, rémségesen:

szívemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!” (Robert Burns)

Azok a sinusgörbék soha nem egyenesednek ki. Az az érzés egyszerűen átjön az éteren is, megáll, nem köszön udvariasan csak odajön hozzád, megölel, és pörög a film… final cut. Átrepül a falakon is, mint a zene. Hát ezekre az együtt töltött percekre kell tudni emlékezni mindig! Ami jó volt, azt nem kell elengedni egészen. Hadd jöjjön velünk!

Az idő harmadik dimenziója a jelenben élésünk. Hogyan is lobbizunk a múltunk és a jövőnk között, hogy szenteljük meg a jelent az emberekkel és Istennel avagy az Univerzummal való kapcsolatunkban. A következő idézetet először Domján Lászlótól hallottam. Nagyon megfogott.

“Az én nevem az, hogy vagyok. Megállt. Vártam. Egy idő múlva újra megszólalt.
Tudod, amikor a múltban élsz, annak minden hibájával és bánatával, az bizony nehéz dolog. Ott ugyanis nem vagyok veled. Az én nevem nem az, hogy voltam.
Amikor a jövőben élsz, annak minden gondjával és félelmével, bizony az is nehéz. Ott sem vagyok veled. Az én nevem nem az hogy leszek. Ha viszont a jelen pillanataiban élsz, könnyű a dolgod. Ott veled vagyok mert az én nevem: vagyok.” (Helen Mallicoat, A Föld álma…)

Gyönyörű bibliai gondolat. Azt gondolom, nincs is mit magyarázni rajta. Ami a legfontosabb azonban, hogy éppúgy, ahogy az Isten is csak a jelenedben, a mostodban tud veled lenni, a szeretteiddel is csak a mostokat tudod átélni, a múltat és a jövőt lehetetlen. Egyszerűen azért, mert csak a jelenben vagytok együtt. A többi csak illúzió.

„A legtöbb időt arra vesztegetjük, hogy időt akarunk nyerni.” (Jonathan Swift)

Coda

Egy hiányzó láncszem... egy befejezetlen mondat... egy megválaszolatlan nyitott kérdés… egy hiányzó verssor… egy el nem készült fejezet a regényből… a befejezetlen szimfónia... amikor nem találjuk az aranymetszést… amikor torzó a szobor… amikor nincs szimmetria. Valamennyiszer visszatérünk, valami hiányzik és persze nincs magyarázat. Mint egy átsuhanó érzés, vagy egy kellemes dejavu, újra és újra megtalál, nem hagy nyugodni.

És egyre csak játsszuk a szerepeinket, az egész életünk értelmetlennek tűnő hosszú játszmák sora. Nem akarunk rút kiskacsák lenni, nem vállaljuk be a hattyúságunkat, mert akkor különcök leszünk, kiközösítenek a többiek… inkább leszünk boldogtalan tucatkacsákká csak ne kelljen felvállalni magunkat, csak ne lógjunk ki a sorból, hogy bevegyenek a csapatba. De milyen csapatba? Ahol a többiek is ugyanígy szenvednek értelmetlenül, és meg se próbálják megtalálni magukat.

Hattyúnak lenni egyáltalán nem rossz dolog. Ha átvészeled a gyerekkor tanítással tele időszakát és türelmesen vársz a sorodra, ha soha nem veszítesz, mert vagy nyersz, vagy tanulsz, akkor egyszer csak belőled lesz az a gyönyörű madár, aki lehet, hogy csak önmagát fogadta el, vállalta fel, és ettől lett szép. A víztükörben mindig szépnek látta magát, amikor kicsúfolták, akkor is. Azután ha megértél rá, kapsz valami semmihez sem foghatót. Erős vagy, szép vagy, és átestél a kiképzésen, amin a kacsák nem. Ha látsz egy madarat a vízen járni, véletlen se mondod, hogy ez azért van, mert nem tud úszni. Ezért a tudásért persze kegyetlenül megszenvedtél. Megcsipkedtek, megmardostak, kicsúfoltak, különcnek tartottak, kiközösítettek, ilyesmik… De eljött a te időd. Megtanultál elfogadni, alázattal viseltetni minden iránt, és megtanultál szeretni, lehet, hogy még nem vagy tökéletes, hiszen talán sosem leszel az, és nem is ez a cél, hanem hogy egyre jobb legyél. Mikor egy szinten túl mindezt tudatosan tetted, kezdett a dolog boldogra váltani. Sokszor jól esik a puszta szemlélődés, elég már csak megfigyelni a dolgokat. Egyszer csak az is kiderül, hogy nem vagy egyedül. Vannak itt más madárfélék is.

Azután rádöbbensz, hogy van ebben a világban még egy hattyú, aki ugyanezen az úton van túl, aki olyan, mint te, aki azt érzi, amit te, táncolsz hát egyet vele, olyan hattyúsat, fenségest. Azután eltűnik, mert még a kacsákkal hadakozik egyre. Talán nem nézett a víztükörbe az utóbbi időben, ezért nem is látja, hogy milyen szép. De már ő is halad... lépésről-lépésre, ahogy te is. Már nincs szükség játszmákra, mert önmagad vagy. Már csak néhány megtapasztalás hiányzik, hogy megteljen tartalommal egy hiányzó fejezet, hogy meglegyen a hiányzó verssor. Nem marad el a coda, ott az aranymetszés! Mert mindennek eljön az ideje.

Mint ahogy vannak nyolcadik típusú találkozások, úgy vannak magasabb szintű kapcsolatok is, amik egyszeriek ugyan, de nem megismételhetetlenek. Mint az ikerlelkek találkozása sem egyszeri fellángolás, hanem maga az örökkévalóság. Minden értünk van, minden értünk történik. Néha hihetetlennek, néha meg félelmetesnek tűnik, de így van. Várunk, kérünk, szeretünk és hívunk. Ébren tartjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat. Folyamatosan gondolkodunk és beszélünk róla, leírjuk. Mindig megtaláljuk a megfelelő formát a megfelelő tartalomhoz.

Így alakultak és a mai napig alakulnak a narratív szóbeli vagy írásbeli műfajok a népmesétől az élettörténeteken, az egyszerű „mi volt a tegnapi szappanoperában?”-mesélésen, vagy a csajos pletykákon át az írott irodalomig. Ez mind elbeszélés, az érzések ébren tartása. Mert amiről nem beszélünk, az egy idő után olyan, mintha meg sem történt volna, eltemetjük. A titkokról ezért nem beszélünk. Mert akkor nincs is. Ez a dolog tudományos oldala.

Azután ott a vonzás törvénye, a kimondott szavak teremtő ereje, a gondolataink hatása. Nagyon egyszerű: amit életben akarsz tartani, arról gondolkodni kell, beszélni kell, álmodni kell, arról hosszú filmeket kell vetítened magadnak, dallamokat hallani a füledben. Leírni, lekottázni, lefényképezni, lefesteni, homokba rajzolni, kőbe vésni. Merni messzebbre is merészkedni: az álmaink, a megérzéseink, a látomásaink ködös érthetetlenségéből megérteni azt a sok jelet, amiket tudtunkra adnak.

Ezekről hajlamosak vagyunk nem beszélni, nem merünk, pedig ott van bennük a hiányzó láncszem.

„A látomás a mások számára láthatatlan dolgok látásának művészete.” (Jonathan Swift)