Egyensúly 4.

Milyen érzés szépként élni?

„Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti a fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.” (Fekete István)

Az idő és a távolság lelassul, elhajlik, és nincs befolyással az igazán fontos dolgainkra. Vannak pillanatok, amit nem képes semmi elhalványítani, sem elfeledtetni, mert egyszerűen minden ezt juttatja eszünkbe… s ez jól van így, még akkor is, ha külsőleg tele van lemondással, megalkuvással. Máskülönben meg belülről amúgy is kopásálló. És ez a legfontosabb. Ki tudja?- lehet, az álmok nem hazudnak… ezt már Petőfi is megjövendölte. Fura egy ember volt. Szerette az őszt. Hogy szép volt-e?… valószínűleg Júliának a legszebb…

Az emberek tele vannak kérdésekkel, kételyekkel önmagukkal kapcsolatban. Szép vagyok? Okos vagyok? Jobb vagyok másoknál? Jó nő vagyok? Jó pasi vagyok? Kellek én egyáltalán valakinek?

Olyan ez, mint mikor kifordítjuk a kérdést és az „esetünkről” beszélünk. Barna, kék szemű, sármos, legalább 190 cm magas, és jó háta van, formás feneke… A mintát persze Richard Gere, David Bowie és Richard Chamberlain szolgáltatják. Később rájövünk, hogy a szépség nem itt kezdődik. Akit szeretünk, azt szépnek látjuk, vonzónak, mert az egyéniségét, a lelkét is szeretjük, és ezt valamiféle egyensúlyban észleljük a testtel, a fizikai szépséggel, korral, és még sok mindennel együtt. A világnak a számunkra oly fontos szeletét értékeljük, amit rajta keresztül élvezhetünk. Az élet együtt töltött pillanatait szeretjük általa. Egymás szemében valóban képesek vagyunk szépnek látni magunkat és a másikat is. Miért is? Mert aki szeretve van, az szép… valamint okos, sármos, barna, kék szemű… Hát röviden ennyi a recept. Valakinek a lelke nem fejezhető ki kilóban, centiben, színben, arányban. Az magáért beszél, bármilyen is a külső. A csomagolóanyag bármi szép is volt, általában a kukában végzi. A test is elhasználódik, a lélek nem, vele együtt az egyéniség sem.

Egy idő után felnövünk a feladathoz, megtanulunk szépként élni. Ez azt is jelenti, hogy reálisan látjuk a magunk és mások értékeit, szépségét. Lassan azzá leszünk, amiért megszülettünk, merjük vállalni önmagunkat, és ez a felismerés vezet el a boldogsághoz, az összes eddigi csak illúzió volt, vagy a tanösvény része, ami maga az út a felismerésig.

Ez a folyamat lehetne akár önéletírásunk vezérfonala is, ebben a fikcióban valóban tökéletes a címválasztás is: „Milyen érzés szépként élni?”

Azt azért nem árt észben tartani, hogy nem azért szeretünk valakit, mert az tökéletes, hanem annak ellenére szeretjük, hogy jól tudjuk, hogy nem az.

A visszatérő gondolataink mindig megoldásra váró feladatot, vágyaink megvalósításának igényét jelzik. Érdemes rájuk odafigyelni.

Akit szeretünk, arra sokat gondolunk. Ez persze oda-vissza működik. Ha valakire gondolsz, akaratlanul is hívod, olyankor neki is eszébe jutsz. Ez egészen jól működik távolságtól és időtől függetlenül.

„Nem kell azt mondani, hogy szeretlek, nem kell az ágyban feküdni, hogy viszonyunk legyen valakivel, nem kell hozzá fiatalnak lenni, és nem baj, ha az ember öreg… Sokféle bók lehetséges emberek között, sokféle viszony.” (Márai Sándor)

Egyensúly 3.

A bölcsesség értelmezése

„Senki sem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, amit tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességből ad át nekik, hanem hitéből és szeretetéből. Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket.” (Kahil Gibran)

A bölcsesség sem más mint a saját kiegyensúlyozottságod, nyugalmad, békéd, a világhoz való – a szituációkat magukért elfogadó – hozzáállásod. Hangsúlyos a hozzáállás szó. A bölcsesség ugyanis a cselekedeteidben, tetteidben, minden lépésedben nyilvánul meg. Enélkül csak üres szócsépléssé: bölcselkedéssé szürkül. Ettől kezdve hiteltelenné és értéktelenné válik, és azzá teszi a bölcselkedőt is. Istenem, milyen szépen fejezi ki a nyelv!

A bölcsesség tapasztalat. Nem feltétlen kell öregnek lenni, hogy bölcs legyen az ember, mégis a megélt dolgok, a megtapasztalás időbe telik. Ezért kötődik a fogalomhoz az eltöltött idő, amúgy pedig az öreg emberek nem mind bölcsek. Valójában analfabétán is meg lehet halni. S mint ahogy az írni-olvasni tudás is tanulható, a bölcsesség is az. Tanulás és gyakorlás útján szerezhető meg. Lényeges különbség a kettő között, hogy míg az előbbi konkrét tananyag elsajátításával működik, utóbbi esetében az élet maga a tananyag. A tanítók szerepe is más. Míg az írás-olvasás tanításnak megvan a maga metodikája, a bölcsesség nem tanítható, legfeljebb a bölcs ember elvezet néhány felismerésig másokat. Nem akar egycsapásra bölcs emberré tenni, nem akar megváltoztatni. Érdeklődést, kívánságot, vágyat ébreszt benned önmagad megismerésére, a változásra, rámutat a hibáidra, hagy küzdeni, időt ad, toleranciára, megismerésre és megértésre tanít. Szeretetét és hitét adja neked, az erőt, amivel képes vagy tovább lépni. A bizalmát helyezi beléd. Megtisztel a tiszteletével. Szeretetének nem feltétele az elért eredmény.

„Néhány ember akkor jelenik meg az életedben, amikor a legnagyobb szükséged van rájuk. Szeretnek és felemelnek téged, emlékeztetnek a legjobb dolgokra, akkor is, ha a legrosszabbakon mész keresztül.” (Anna Taylor)

Ülsz a parton, nézed a vizet. Rádöbbensz, hogy többé nem tudsz úgy élni, mint eddig, mert az utóbbi idők történései mély nyomokat hagytak a lelkedben. Minden más, mint eddig volt. Pillanatokra képes vagy kívülről szemlélni a saját életed. A mélységeidet kontra a magasságaidat, a földhözragadtságaidat kontra vágyaidat… és közben változol egyre. Belülről.

Az igazit kerested, de közben ráleltél az igazra, miközben legalább annyi fájdalmat tapasztalsz meg, mint örömöt. Idővel tudod kezelni a könnyeket, a semmihez nem fogható érzés azonban nem múlik el. Valami végérvényesen megváltozott, s éppen ezzel lettél bölcsebb.

Mosolyogsz a kacsákra, dobsz nekik morzsát, és élvezed, ahogy versenyt úsznak minden falatért. Lógatod a lábad a kanális fölött, mintha egy felhőn ülnél.

Bölcs döntések nincsenek! Ezt tudomásul kell venni. Mint ahogy nincsen vegytiszta jó vagy rossz döntés. Minden rosszban van valami kivételes. Ugyanakkor a legjobb elgondolás is magában hordja a bukás lehetőségét. A bölcsesség sokkal inkább ahhoz szükségeltetik, hogy mások első olvasatra köcsög döntései mögött meglássuk az okot, az indítékot, az értelmet, a szándékot. Ha nem találjuk, akkor meg képesek legyünk elfogadni olyannak amilyen.

Az „én megmondtam” sem létezik, mint ahogyan a bölcs tanító sem osztályoz. Nem fontos a mérőszámok értéke. A bölcs ember is úgy szereti a másikat, amilyen az lenni akar, amivé az válni akar. Egyedül a szeretet nem köt ki feltételeket. A szeretet a legnagyobb bölcsesség. A szeretetben a mérleg tökéletes egyensúlyban van. A te kiegyensúlyozottságod nem engedi kibillenni.

„Légy csak önmagad, a többi hely már úgyis foglalt.” (Oscar Wilde)

Egyensúly 2.

Vonzalom a művészetek nyelvén

„Nem kell hinni, hogy aki könyvekbe menekül, okvetlen az élet elől akar szökni. Sokszor inkább tágítani akarja életét, több életre szomjas, mint amennyit kora és végzete kiosztott.” (Babits Mihály)

Tulajdonképpen nagyon is vonzódunk az élethez. Időnként szerfelett prózainak és stílustalannak tűnik, pedig igazán rajtunk múlik a megfogalmazás. És előbb-utóbb ráeszmélünk, hogy mi vagyunk a költészet maga. Azt gondolnánk, hogy a legrettenetesebb dolgok menetét csak az író tudja úgy fordítani, hogy az élvezhetővé válik a sorok között. Azontúl a valóság meg egészen más. Nem is feladat sosem egyetlen regény vagy film valóságtartalmát kutatni. Az érzés az, ami elkísér, ami példát mutat, és eszünkbe jut sokszor évekkel később egy-egy szituációban. Csak egy sor, egy idézet, ami elindítja a gondolatainkat, kimozdít a mélységekből, ráhangol, elterel valami egészen más irányba. 

Egy rím, vagy egy dallam tisztaságát, egy hasonlat nagyszerűségét nem lehet megkérdőjelezni. Azt érezni kell. A tisztasághoz, egyszerűséghez való vonzalmunk pedig a lelkünk mélyéről figyel. Csöndben van, nem kiabál, nem csap lármát, nem ír szappanoperát. S ha az egónknak nem engedjük, hogy túlharsogja, hát akkor tényleg költészet az egész. Főleg, ha a „nem engedjük” az egyfajta sorokba, rímekbe, ritmusba, képekbe, színekbe rendezés által történik. Hiszen a legrosszabb dolgok is idővel képesek értelmet nyerni. Ahogy a szünet is a zene része. A pillanatnyi állapotában nyeri el nem ritkán egészen hangsúlyos jelentését.

Mindazonáltal mi emberek vonzódunk egymáshoz. Bármely kapcsolatunkra jellemző, bár mindig igyekszünk a párkapcsolatainkra leszűkíteni a kérdést. Vagy a mágnessel példálózunk, pedig pont az ellenkezője történik. Mi ugyanis sosem az ellentétest vonzzuk, hanem a hasonlót. Minden gondolatunkkal. Ez olykor egészen horrorisztikus tud lenni. Persze csak addig, még meg nem tanuljuk, hogy a sebzett lelkű a sebzett lelkűt vonzza, az önbizalom-hiányos az önbizalom-hiányost, okos az okost, megfontolt a megfontoltat, magabiztos a magabiztost… Félelmeink a bevonzott ember félelmei. S ha nem tudunk jól szeretni, akkor sosem fognak jól szeretni minket. 

Az idő, ami eljuttat a felismerésig, ami alatt képesek vagyunk ízeire szedni életünk megannyi szituációját, számtalan jó és rossz élethelyzetet, kapcsolatot, elmúlt barátságokat, kihűlt nagy szerelmeket, családunkat… Azután valahogy csak sikerül olyanná válni, amire hosszú évekig vártunk, hogy megkapjuk más valakiben vagy valamiben. Akit vagy amit vonzónak találunk. Egyszer mindennek eljön az ideje. Azután úgy érezzük, hogy minket már Leonardo da Vinci utolsó vacsoráján is egymás mellé festett. A két megrögzött földjegyűt, a sötét oldalon. Talán akkor még nem voltunk készen rá. Jung valahogy így fogalmaz: a megjelent fényt eddig még nem fogtuk fel. S miként az említett festmény varázslatos mértani egyensúlyban van, úgy szükséges egyensúlyba hoznunk magunkat a vágyainkkal. Akkor pontosan úgy lesz minden, ahogy szeretnénk.

„A tisztelet az alapozás, a vonzalom az első emelet, és a mély érzés maga a ház.” (Charlotte Bronte)

Egyensúly 1.

Minden dolgok eredője

„Az életben nem a halál a legnagyobb veszteség. A legnagyobb veszteség az, ami meghal bennünk, miközben élünk.” (Norman Cousins)

Igen, a kőangyalok a sírokon is a szerelemről mesélnek, vagy a szeretetről, ahogy tetszik. Csak a magyar nyelv képes a kettő között határt vonni. Talán, mert így több, így szebb. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy ez legalább megmaradt nekem, miközben küzdök egy másik nyelv elsajátításával, és annyi de annyi félreértés, értetlenkedés, bénázás átélője vagyok. És persze olykor butának és kicsinek érzem magam. Majd elmúlik. Lehet, hogy lassú vagyok, de ha valaki türelmetlen hozzám, az az „ődóga”. Ha túl nagyok az elvárások, akkor jön a „Leszarom.” Ha váratlan dolgok történnek, akkor az a „Nem számít.” Ha az egóm duruzsol, az övé meg a: „Kussolj!” Ki ne tudná, hogy ezzel a négy ősi mantrával bármely szituációban visszabillenthető egyensúlyába a lelkünk. Nem árt jól begyakorolni. Néha rémesen egyszerűek a receptek az élethez.

S mert mindig van egy ok és egy találkozás arra vonatkozólag, hogy megtapasztaljunk valamit, ezért kerülünk kapcsolatba valakivel vagy valamivel. Az életünk sok ponton összefügg: a múltunk, a jelenünk, a jövőnk. A véletlen ezért csak illúzió. A bosszantó csak az, hogy ezt nem mindig értjük. Általában egy későbbi időpontban mindig minden nyilvánvalóvá válik. Ezt írja le a szinkronicitás- elmélet.

„A szinkronicitás egy állandóan jelenlévő valóság azok számára, akiknek szemük van rá, hogy lássák.” (Carl Jung)

A másik dimenzió az idő. Minden akkor történik meg velünk, amikor már elég érettek vagyunk hozzá. Bonyolítja a megvalósulást, ha a szituáció több szereplős. Ilyenkor ugyanis, még az sem biztos, hogy a két, vagy több részt vevő egyszerre kész a közös sztori megélésére. Az élet sokszor kitol egy mellékvágányra, ahol azután van időnk gondolkodni, érni, vagy várni, hogy vágyunk tárgya beérik. Nincs ezzel semmi baj, ezeket az időszakokat is lehet hasznosan tölteni. És hozzá ott van a remek belső hangunk, aki sosem ver át, akire ha hallgatunk, előbb-utóbb megtaláljuk, amire vágyunk. Amennyiben elég kitartóak, rámenősek vagyunk, és sosem adjuk fel, akkor minden vágyunk teljesül maradéktalanul. Érdekes ezt magunkon is megfigyelni, de még abszurdabb, mikor más próbálkozásait is sikerül tudatosítani magunkban.

„Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)

Az utadat mindig te magad tervezed. Térkép és iránytű jó szolgálatodra lehet. Így azután módodban áll mindent átgondolni: a megérzéseidet, a belső késztetést, a vágyaidat, a vonzalmad valaki vagy valami iránt. A vágyaid az iránytűk, a megérzéseid, a belső hangod a térkép. Ez az elsődleges feladat: jól végig menni az úton. És bár akármilyen kontrasztosan és tisztán látod is a célt, az csak a hab a tortán, ha sikerül elérned. A lényeg, hogy mivé válsz az úton. Ha jobb leszel minden lépéssel, ha boldoggá teszel közben mást is, akkor az boldoggá fog tenni minden bizonnyal. Ha látod magad előtt a kikötőt, akkor meg is találod azt.

Hogyan? Vannak-e receptek? Vagy saját magunk számára vagyunk kísérleti nyulak? Esetleg jól tesszük, ha kivándorlunk puzzle-földre, ott legalábbis összeillenek a dolgok? A puzzle-föld jó ötletnek tűnik, de van azért itt még sok más is.

Szeress minden nap! Ne félj kimondani sokszor, hogy szeretsz. Ezzel sok-sok pozitív megerősítést szerzel annak, akit szeretsz, és magadnak is.

Légy türelmes, önmagadhoz és másokhoz is. Mindennek idő kell. Akadályok nincsenek. Azokat te építed magadnak. A falakat is. A sorompóidat is.

Rugdosd ki magad a megszokás-kátyúidból! A biztos rossz csak kényelmesebb a bizonytalan jónál. Mind a kettőben fogy az energiád, de míg az előbbi sehova sem visz, az utóbbival legalább esélyt adsz magadnak, hogy történjenek veled jó dolgok. S ha történnek, gyorsan visszatöltik az akkumulátoraidat. Ha a környezeted lehúz, leveszi az energiáidat. A semmittevés pedig jó út a szenilitás felé. A mindennapi robot is egyszerű lélekrombolás, ha nem kompenzálsz valamivel. Minden elviselhető azonban egy szerető környezetben, mert a részt vevők azonos céljai naponként óriási közös erőforrást képeznek, megerősítik egymást. Megteremtik az egyensúlyt.

Folytass állandó diskurzust az egóddal! Tanulj meg vele élni! Ne félj tőle! Tedd a barátoddá!

Ne félj, elsősorban magadtól, akkor másoktól sem fogsz, leginkább az élettől nem. A paradox helyzeteket is lehet kezelni.

Nem fogsz kimaradni semmiből. Ha mégis, ne sajnáld! Később megérted mindennek az értelmét. Semmi sem lesz későn, ami fontos a további életed szempontjából.

Kérd, amire szükséged van, mert mindig mindent megkapsz, persze csak azt, amire tényleg szükséged van.

Realizáld az álmaid, tégy a megvalósulásukért, minden nap boldog legyél!

Tanulj meg beszélni az érzéseidről, mondd ki, írd le, amit gondolsz, hiszen a narráció gyógyír az összes pszichés betegségre. Mindamellett az egészséges embernek is jól esik, ha meghallgatják. Öntsd szavakba az örömödet, a fájdalmadat, a vágyaidat!

„A probléma Isten ajándéka, egy isteni kihívás. Nézz szembe vele, találd meg a módját, hogy juthatnál túl rajta, hogy kerekedhetnél felül rajta, és meglátod meglesz az eredménye.” (Osho)

Az életben minden és mindenki vagy ajándék, vagy büntetés, vagy egy teszt. S ha felismered, akkor kerül a helyére minden puzzle. A lényeg az, hogy felismered-e?

A „Nem tudom.”- válaszod mögött ott van az összes tudásod és a zárkózottságod.

A „Nem érdekel.”- mögött ezer érzelmed húzódik meg.

A „Jól vagyok.”- olykor elfojtott fájdalmakkal van teli.

A „ Csak vicceltem.” - a te vélt igazságodat rejti.

Amikor vizsgáztatsz, bizalmatlan vagy, és ez elszomorít.

Szereted hallani, hogy „Szeretlek.”- mert ilyenkor nem érzed úgy, hogy senki se szeret…

„Hibát elkövetni nem bűn- hibázz, amennyit csak lehet, mert így fogsz csak többet érteni a világból. Csak ne kövesd el ugyanazt a hibát újra meg újra, mert az már tényleg ostobaság.” (Osho)

A bocsánatkérés néha hasznos lehet, de nem túl sokszor. Legjobb, ha nincs miért kérni, mert az azt jelenti, hogy közös nevezőn vagyunk, és fel se merül a megbántás szándéka. Ilyenkor egyensúly van. Bizonyosság van, és nincsenek kérdések.

Akkor is tiszteld a másikat, amikor megbánt, vagy csak épp nem érted. Így talán képes leszel a körülötted lévő világot szebbé tenni.

A fárasztó munkában ne keresd a rosszat. Helyette feledkezz bele valami alkotó, pihentető dologba. Van, ami bár fáraszt, mégis élvezetet nyújt. Ilyesmivel kiválóan kompenzálható a sok robot.

Valahányszor megvalósul a vágyad, kárpótol a hozzá vezető véráldozatokért. Tekints a gyalogsor elhullására úgy, hogy megérte áldozatot hozni. Ez is egyfajta természetes kiegyenlítődés.

Mindig azt kapod vissza, amit adsz. Ha nem vagy kevély, féltékeny, nem áskálódsz, nyomozol, bántasz, nem teszel megjegyzést, nem ítélkezel, csak szeretsz, elfogadsz mindenkit olyannak, amilyen, akkor az azért van, mert benned van meg az egyensúly. Ahogyan el tudod fogadni a saját csetléseid, úgy elfogadod a másik botlásait is.

A jóság nem más, mint kiegyensúlyozottság. Innentől kezdve mindenkiben éppen annyi jóság lesz, mint amennyi benned van. Hiszen a napnál világosabb, hogy az elveszett kapcsolataidban te is el voltál veszve.

Ami fáj, az éppúgy épít, mint amitől boldog vagy. Csak nem kell túl sokat időzni vele. Engedni kell, hadd menjen. Vagy megkeresni benne a jót, és ennek mentén újrakezdeni a történetet. Persze csak ha képes vagy rá.

A romlottság de facto nem a világban létezik, hanem az emberben. Valószínűleg nem is fog egyszerűen csak úgy elfogyni belőle. A világban tehát az egyensúlyt csak a jó emberek képesek megteremteni. Ők tisztában vannak ezzel, tudatosan „művelik a jóság kertjét”. A gonoszságot is képesek a krisztusi tanítás nyomán értelmezni, mint a tudatlanság termését.

„Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23:34)

Az életet megannyi ellentétes dolog mentén éljük meg. A pozitív és negatív dolgoknak azonban nem az a rendeltetésük, hogy kioltsák egymást, hanem hogy megmutassák a köztük lévő kontrasztot. Mert egyszerűen csak összetartoznak. Nincs is velük semmi baj, míg a mérleg nyelve semerre se mutat nagyobb eltérést. Tehát sosem az a kérdés, hogy megtegyünk-e, vagy ne bármit is, hanem az, hogy ettől, legyen az jó vagy rossz dolog, egyensúlyba kerülünk-e.

„Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” (Wass Albert) 

Nem várt csodák Amszterdamban

Ez a posztom 2017. 02.13-án jelent meg a Határátkelő blogon, 5800 olvasóval. Azt gondolom, sikerült megfognom egy olyan témát, amiről senkinek nem jut eszébe írni. Így legalább is biztosan nem. Ezért azután nagyon örültem is a pozitív fogadtatásnak és a sok jó kommentnek. Mégsem olyan magányos dolog ez az írás.

http://hataratkelo.blog.hu/2017/02/13/nem_vart_csodak_amszterdamban

Ki volt Aletta van de Maet?

„De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

...

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.”

(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)

Egy kis magyar kultúrtörténet, holland szálakkal: a versben szereplő professzor, aki beleszerelmesedett a holland polgárlányba, nem más, mint Apáczai Csere János. 1648-ban tehetséges ifjú lévén, a református egyház ösztöndíjával Franeker, Leiden, Utrecht, Harderwijk egyetemein tanult, miközben volt ideje a helyi szellemi élettel is megismerkedni. Itt szerzett teológiából doktori címet. Ő lett a frissen alapított hardewijki egyetem első doktora. Majd feleségül vette a versben szereplő dallamos nevű lányt, és hazavitte. Azután még sok mindent írt, tanított, és elszántan harcolt az erdélyi iskolák ügyéért. 1656-os kolozsvári iskolai székfoglalójában mondta az alábbi „nem véletlenül választottam tőle” mondatot:

„Ha olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik -semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot-, akkor essünk kétségbe? Hagyjuk faképnél az iskolát? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk! A jelenkori gyalázatért kétszeresen megfizet majd gyalázóinknak az utókor, csak lankadatlanul igyekezzünk azt megérdemelni." (De summa scholarum necessitate earumque inter Hungarorus barbariei causis. »Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól«)

A történetet persze azért is mentettem ide, mert ez tulajdonképpen egy tipikus határátkelős, menjek-maradjak sztori 360 évvel ezelőttről, bájos helyzetrajzzal oktatásunk akkori állapotáról. Nil novi sub sole. (Nincs új a nap alatt.)

Végül még annyit, hogy a holland hölggyel együtt a házsongárdi temetőben lettek eltemetve. (Innen a vers címe, és erről jutott eszembe.)

Kiemelném még az Áprily vers holland hagyományt idéző sorait is a tenger sötétség ellen ragyogó gátat építő szellemiségről.

Tavasz az amszterdami Szent Barbara temetőben

A tavasz, itt az óceáni éghajlaton nem korai február elején. Amúgy is ez az évszak hozza a jó kedvet, a vitalitást, a pozitív hozzáállást, kinyílunk, vesszük az adást, magunkhoz térünk a hidegből, a ködből, a kevés ruha alatt előbújnak a másik nem gyönyörű idomai, hosszabbak a napok, hosszabbak a szeretkezések. Nagyokat sétálunk a ragyogó időben, megmetsszük a rózsabokrot, és naponta figyeljük, ahogy kizöldül a természet, virágba borulnak a tulipánmezők. Ilyenkor minden szebb. Felpattanunk a biciklire, csak úgy, élvezzük a tavasz melegét és illatát. Napozunk még télikabátban, ahogy az itteniektől eltanultuk. Eszünkbe se jut az elmúlás.

Kedvesség, vidámság

Mindig izgatott, hogy megnézzek egy holland temetőt, akár többet is. Nem is tudom megmondani, hogy miért. Talán, mert kvázi régen itt vagyok, és valahogy nem került rá sor. Azután egy öncélú biciklizés apropóján bejártam a hozzánk legközelebb eső temetőt. Bevallom, nem várt csodákban volt részem. A sugárzó nyugalom, csend, rendezettség mellett, egy egészen más feelingje volt a megszokott temetői hangulatnak. Kedvesség, vidámság. Mindenki hordozza az egyéniségét halála után is az élők gondolataiban, és hordozza azok szeretetét is, akikkel eddig is együtt volt. Errefelé nem klasszikusan vallásosak az emberek. Az mégis egyértelmű, hogy van élet a halál után, és a halál legalább olyan természetes dolog, mint az élet. Ezt az életet valójában az itt maradottak élik tovább, s az ő szeretetük és emlékeik tartják életben azt, aki elment.

Sok képet is készítettem mindjárt, mert annyira magával ragadott az élmény. Megjelentek sírversek is, és megannyi szokatlan, kedves, önmagáért ötletes megoldás. Mellettük nyilván a hagyományos is, és számtalan kifejezetten holland mentalitást tükröző adalék. Hogy mennyire általános dolog ez errefelé azt nem tudom, mivel ezen kívül csak egy második világháborús temetőben jártam a tengerparti dűnék között, az értelemszerűen más volt.

Szerelem és kőangyalok

Lépjünk be a kapun, tegyük le a bringát, és kalandozzuk egyet!

Ravatalozó. Szent Barbara szobra a kertben, aki azonos a magyar Szent Borbálával. Egy sor tüzes és robbantós foglalkozású ember: kohászok, bányászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje.

A kis területű parcellákat magasra nyírt örökzöld sövény választja el, olyan, mintha egy nagy terembe lépnél be. 

A sírok közt nincsen kihagyott hely, szorosan egymás mellé építik azokat. Nem titok, hogy a temetőkben tetten érhetők a települési szokások is. Itt kevés a föld, úgy a házak, mint a sírhelyek számára. 

A régebbi részen amúgy hagyományosnak mondható fehér, többnyire álló kövek, elvétve gránit. Külön sorban a nyitóképen látható gyerek sírok. A vegyes-házasságok-lábnyoma-sírkő, melyen keresztény szokás szerint rajta a kereszt, és a síron kavicsok a zsidó hagyománynak megfelelően. Ők a hősök, akik átéltek számtalan családi szappanoperát. A szerelem sok mindenre képes.

A számomra legkedvesebb lakók a kőangyalok. Szeretem gyerekes ártatlan, néha kicsit huncut, tiszta, játékos tekintetüket, lendületüket, amit persze a szobrász százféleképpen képes kifaragni. Imádkoznak, olvasnak, könyökölve kémlelik a terepet, vagy csak épp ledőlnek egy sírra pihenni.

Azután, ha az újabb, cseppet sem hagyományos világba pillantunk, ott nagyon sok érdekességet találunk. A fafaragás, a kettétört kő, a hatalmas kavics valószínűsíthetően a művészt, az egyszerűen igényes embert rejti. Persze nem derül ki, hogy aki készítette vagy akinek készült van benne jobban az alkotásban. 

A repülőmodell a pilóta sírján, azután egy talicska muskátlikkal, mint a parasztház udvarán, majd gyerekrajzok, mindenféle állatok, játékok, olykor már a giccs határait súrolják, ahogyan rendszertelenül őrzik az emlékeket. 

De gondolnánk-e, hogy egy színes drazsékkal díszített tábla csoki, vagy egy bárszekrény üveg borral és két pohárral is lehet síremlék?...

A szokásos „Itt nyugszik szeretett nagyanyánk, anyánk...” „x család sírboltja” feliratok itt is szokványosak. Találtam azonban egy nagyon szép sírverset is:

„Ik ben in de wind

in de lach

in de liefde”

( „A szélben vagyok, a nevetésben, és a szerelemben” -fordíthattam volna kevésbé bevállalósan szeretetnek is, de esetünkben egy fiatal fiú sírján helyénvaló szerelemre gondolni.)

Tot Zover Holland Temetkezési Múzeum

Ilyen jellegű múzeum számos helyen található a világon, ahol bemutatják a halotti maszkokat, urnákat, elmondják, hogy mi történik a testtel a föld alatt és a hamvasztó kemencében. Ami itt Amszterdamban helyi történet, lévén multikulti társadalom, a különböző vallású és nemzetiségű népek halottas szokásainak és kellékeinek bemutatása, amely kiemelt helyet kapott. Ezen kívül van itt egy kisautó gyűjtemény is, ami nagyszámú halottas „Matchbox”-ból áll. A múzeum épülete mellett a krematórium, s egy hatalmas park és temető, amit még nem sikerült megnéznem, valamint egy kávézó, ahonnan páratlan kilátás nyílik a parkra és a ravatalozó épületére. Elgondolkodtam ottjártamkor, a forró kávét kortyolgatva, hogy ugyan eszébe jutna-e bárkinek is magától, egy temetőbe kávézót is tervezni. De ez Hollandia.

Madison megye hídjai

A halottkultusznak évezredes hagyományai vannak, amire rárakodott a modern kor csillogása is, ez néha kifejezetten humoros megoldásokat produkál. Lásd: Six Feet Under sorozat díjnyertes jelenetei.

Mindazonáltal leszögezném, hogy neveltetésem ellenére nem vagyok temetőbe járó típus. A milliós, életünkben elkészített síroknál mindinkább a „szórjuk szét” híve vagyok. Eddig a tengerre gondoltam, de nagyon hideg, inkább a kanális, valamelyik szép hídról, ahol történt velem valami jó dolog. Persze a belvárosban a „mézeskalács” házak között, mert azt nagyon szeretem. És ha valaki van olyan romantikus, hogy utánam jön, hát legalább ott is együtt leszünk. Legfeljebb a gyerekei majd értetlenül állnak végakarata felett.

Így ezt a posztot is inkább azért írtam meg, mert úgy gondolom, hogy témától függetlenül beszélhetünk egy ország milyenségéről. Talán épp ezek a kalandozásaink és megfigyeléseink visznek egyre közelebb a megértésben.

„There is a land of the living and a land of the dead and the bridge is love, the only survival the only meaning.” (Thornton Niwen Wilder)

„Van az élet földje és van a halál földje és a híd a szerelem, az egyetlen túlélő az egyedüli értelem.”

(A fordításban a „love” ismét lehet szeretet is, mindenkinek szíve szerint.)

365 nap 8.

A jóság

„Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik a szeretet -nem is a szeretet- a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett, -és szinte megszédülsz… Érezted már?” (Müller Péter)

Erre a jóságra tulajdonképpen mindig, mindenki képes. Hogy miért is nem gyakoroljuk? Miért is olyan ritkaság felfedezni másban? Mert nem vagyunk egyformák. Mert a lelkünk különböző korszakainkat éli velünk. A mai világban sok negatív hatás ér. Eltűntek az emberi értékek mindennapjainkból. Nem tudjuk értelmezni az egészséges alázatot, amit akár feltétel nélküli szeretetnek is hívhatunk. Nem tudjuk értelmezni a hálát, amivel viseltetünk a jó dolgokért, szeretteinkért, a jóságért, amit naponta kapunk, ami nem szab feltételeket, nagyrabecsüléssel fogad, őszinte, kiegyensúlyozott, nem keresi a hibát, minek is keresné, hisz tudja… azzal együtt szeret. Aki bár aggódik, sosem mondja. Aki félt, de hagyja, hogy leküzdjük magunk a félelmeinket. Akinek ugyanolyan fontos az idő, mint a magunkfajtának, mégis türelemmel vár. Akinek éppoly nehéz elviselni a távolságot, mégsem beszél róla. Aki annyira segítene, de tudja, hogy ez most a mi harcunk, és tiszteletben tartja. Aki lehet, most nem büszke ránk, de bízik bennünk. Aki a döntést ránk bízza, azután mellénk áll, bármerre is indulunk el. Aki tisztelettel és bölcsességgel van irántunk.

És ezt az év 365 napján teszi, napszaktól, évszaktól és széliránytól, időtől és távolságtól függetlenül. Valahogy így. Talán ezt hívjuk feltétel nélküli szeretetnek.

Ugyanakkor nem hagy lassulni, szüntelenül inspirál, és olyan dolgokat mond, ami nem esik jól. Ellenben naponta százszor mozdulatokba és szavakba önti, hogy mennyire szeret. Nem csak téged szeret, hanem a valós vagy vélt ellenségeidet is. Mert egyszerűen képes magához ölelni az egész világot. Veled együtt mindent.

Nem hisz a népítéletekben, mert nincs szüksége rájuk, hogy megmagyarázza az életet. Mert a jóság természetessé és széppé teszi a mindennapokat mind a sokszor 365-öt.

Nem hisz abban, hogy minden kapcsolatban eljön a hetedik év. Mint ahogy a szerelemnek sem kell múlnia, nem is alakul át, mindig is az marad, ami volt, csak meg kell tanulni napról napra együtt élni vele, hiszen sok arca van, mint ahogyan a boldogságnak is. Az úton jósággal kell végig menni, gondozni kell, éltetni kell 365 napban. Mert az érzés nem ünnep, hanem hétköznap, és ettől válik az élet élhetővé, értelmessé. 
Mint ahogy nem is féltékeny, mert képes önvizsgálatra, tudja, ha hibázott, javít. Nem szégyell bocsánatot kérni. 
Minden nap épít, nem magas falakat, hanem határtalan mezőket, szabadságot önmagának, és azoknak, akit szeret. 
Hűséges, mert nincs szüksége önértékeléséhez mindig újabb pozitív megerősítésre. Mert megkapja 365 napban, különböző formában, és ezt képes felismerni, értékelni. Tudja, hogy azt kapja, amit kisugároz. Semmivel se többet, se kevesebbet.

Hisz a megbocsátásban, hogy az gyógyít, s még közelebb hozza egymáshoz az embereket. 
Képes megköszönni, hálásnak lenni minden napért, mert meglátja annak egyszerű szépségét, amiért érdemes volt megélni. Értékessé tenni a napokat, önmaga és mások számára. Képes kis értékekben, kis csodákban, kis boldogságban létezni.

Egyszerűen alapállapota a jóság.

„A jóság a természet legtisztább, leghatalmasabb gyökérhangja, amely vigasztal, ad, békét teremt, és sohasem rombol. Adtál-e már a benned rejlő jóságból teljesen önzetlenül úgy, hogy semmi viszonzást nem vártál érte?” (Szepes Mária)

Talán eljön az idő, amikor meglátod, hogy ez mennyire fontos, hogy megvalósítsd. Nem egyszerű… de nem is lehetetlen… hiszen önmagunkat legyőzni a létező legnehezebb dolog a világon. Helyesbítek: az egónkat legyőzni… a szívünk, a lelkünk tudja ugyanis a dolgát, és egy idő után mindenki rájön, aki a legerősebbnek gondolja magát az is, hogy a gonoszságban csak tönkremenni lehet. Azután idővel valamire, vagy valakire rácsodálkozván maga is gyakorolni kezdi a jóságot, és meg is erősödik benne. Ideális esetben még ebben az életben. Lassan  megérti, hogy ez mekkora erő. Azután kényelmesen, lazán négyzetre emel mindent, kicsit átrendezi a sorrendet, átmozgat néhány hegyet, és boldogan él, amíg meg nem hal. Rájön, hogy ez nem csak a mesékben lehetséges.

Légy jó

Ne légy gyámoltalanul jó,
Hanem okos, bátor, nyugodt.
Az élet eltapossa a gyöngét,
akár jó, akár rossz.

Légy jó: mert a jóság a legjobb
üzlet: a jóság mindig győz:
de légy erős.
Az erős ember, az erős lélek is
tönkremegy, ha gonosz:
de ha az erős jó:
akkor az övé az élet koronája.

(Móricz Zsigmond)