Színes tinták 2.

Tintakék

„A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látható, amelyről nem beszélünk, és amit nem is lehet elmondani.” (Chamfort)

Általában a sötét színek komorak, ugyanakkor sugároznak valami ünnepélyességet, magabiztosságot is, amitől egyáltalán nem lehangolóak.

Itt van például a sötétkék. Elemző munkákból tudjuk, hogy ez a szín olyan tulajdonságokra utal, mint a hűség, bizalom, bölcsesség, intelligencia, becsület, és az igazság. Kék a színe az égnek, és a tengernek is.

Tapasztalatunkban mindkettő tud sötét és világos is lenni.

A mediterrán tengerek színét látva tényleg az az érzésünk támad, hogy egy gigantikus tintásüveget öntött bele valaki, ki tudja, milyen megfontolásból. Már-már a görög istenekre gyanakszunk, mert ők többször is követtek el ilyes játszi ármányokat. A látvány, az érzés, a gondolatok végtelen hosszú sora, amit képes kiváltani belőlünk, az valójában semmihez nem fogható.

A sötétkék égbolt, a viharok előtti csend. A mindent elmosó eső, a villámlás, égzengés, néha félelmetes, néha igazán pazar érzése. Megfúj a változás szele. Sejtelmes az egész, olyan nagyszabású, beláthatatlan. Valami mindent elsöprő összepréselt energia, amitől képes megváltozni minden.

Én még mártogatós tollal, később töltőtollal tanultam meg írni. Igen, volt tintásüveg az iskolatáskámban, sose tört össze, mint a vándorszínész Megyerinek a zsebében, és soha egyszer sem lett foltos semmi. Mert ha leültünk az asztalhoz, akár enni, akár tanulni, onnan nem ugrált fel senki, még készen nem lett minden, jól nem lakott mindenki. Azt gondolom, hogy golyóstollal sokkal könnyebb írni, de úgy tűnik, a technika hiánya miatt senki nem maradt analfabéta. Inkább akadályozott a látásom, mert nem láttam a világoskék vonalakat a füzetben… de valahogy addig gyakoroltuk drága nagyapámmal, míg mégis egyenesek lettek a sorok. És sose sírtunk. Minden reggel elkísért az iskolába, és délben várt a kapuban. 300 méterre volt az iskola, de ő hozta a táskámat, mert kicsi voltam és nehéz volt, és húztam a földön. Meg mert nagyon szeretett. Az ő szeretete és bölcsessége átsegített és máig átsegít nehéz helyzeteken, máig képes átívelni az éveken.

Igen, én még sötétkék köpenyben jártam iskolába, mint a szövőnők a gyárba. Kék tornagatyánk volt és fehér atléta hozzá, kék dorkóval, kék zsákban, egységesen mindenkinek. Rajta a monogramunk, elsőben a szamóca, az ovis  jelem. Az ünneplős is sötétkék-fehér, kisdobos, majd úttörő nyakkendővel. A felnőttek ünneplős ruhája is sötétkék öltöny és kosztüm volt. A gyárakban is sötétkék munkaruhát hordtak, a bolti eladók is sötétkék köpenyt húztak minden nap. A nagyapám is sötétkék schurzot (kötény) kötött, ha a ház körül dolgozott. Valószínűleg a kovácsságából mentette át öregségére is. Nagyanyám mindig pörölt vele, ha kiment benne az utcára, mert megszólják az emberek. És most mondja valaki, hogy a kommunizmus színe a vörös volt és nem az „egyensötétkék”!

Azért van sztorim a tintapacáról is, ezekből a jeles időkből.

Nagyapámnak valami dologban nem sikerült velem dűlőre jutnia, és igyekezett nem engedni egy jottányit se az elhatározásából, ami nekem gyereknek valamiért nem tetszett.

- Tudod, kicsi, ez az én házam, itt az van, amit én mondok. Ha nem tetszik, lehet világgá menni. -mondta.

Azután megbékéltem a helyzettel, mást nem tehettem, a tekintély az parancsol. Néhány hét múlva átmentünk a nagyapám testvéréékhez, s a nagy asztalon egy szerintem nagyon szép, apró csillag-mintás fehér horgolt terítő volt, rajta egy hatalmas tintapaca. Az benne volt a levegőben, hogy valaki rossz fát tett a tűzre.

- Hogy került ide a terítőre ez a tintapaca? -kérdeztem rá bátran a dologra.

- A Béla papád kipancsolta a tintát (ő is mártogatós tollal, tintásüvegből dolgozott). Mondtam is neki, hogy most már legjobb ha világgá megy. -válaszolta a felesége.

Elgondolkodtam, és persze meg is volt a naprakész válaszom:

- Ez nagyon jó hír, akkor nem kell egyedül világgá mennem, jön velem ő is. Nem unatkozunk majd legalább útközben.

Azután volt még egy történetem egy folttal ötödikes koromban. Volt valami nagy népi hurrá az iskolában, és ünnepélyes fogadalmat tettünk az iskola udvarán, hogy egy hétig minden nap úttörőnyakkendőben jövünk iskolába. Hát persze hogy egyszer otthon hagytam. Ez a beírás került be az ellenőrzőmbe a saját kézírásommal:

„A 'Csapatzászló előtted' -fogadalmamat megszegtem, ezzel úttörő becsületemen foltot ejtettem. Ezért saját magamra kell kiszabnom a büntetést, ami elég fájdalmasan érint. Dátum, osztályfőnök aláírása, meg az én kis nemecsekes nevem.”

Mondanom sem kell, hogy mindenki csak mosolygott, mikor elolvasta. 

Igen, én az iskolában még intravénásan kaptam minden nap a mozgalmi nevelést.

Azután az autóm, hát az is sötétkék volt, nagyon szerettem. Ő totálkárosan végezte, én meg túléltem. Ez egy csodálatos közös repülés volt. Meg a lehetőség egy másik életre.

Most a sötétkék-fehér delfti csempék jutnak még eszembe. Van gyerekjátékos, konyhai, és hajós. Nekem a hajósok a kedvenceim. Aprólékosan kimunkáltak minden részletükben, mint egy festmény. Nemrég lett készen az amszterdami vasútállomás alatt a biciklis és gyalogos alagút, hát ott is ilyen csempék vannak végig a falon, hatalmas hajókkal, meg a tengerrel. Nagyon érdekes.

Manapság inkább átváltottam vidámabb színekre, nem kell már a sok ünnepélyes sötétkék, vagy munkáskék. A farmerek és azok a kedvenc hálópólók azért még mindig sötétkékek. Mert azok úgy részei az életnek, mint ahogy a tintás élményeink, mert bár nem beszélünk róluk, velünk vannak boldogságunknak vagy boldogtalanságunknak megélt pillérei. Lehet, hogy a múltunk nem számít, de a jó dolgokat magunkkal visszük. Már az is jó érzés, ha csak elmosolyodunk rajtuk, vagy jó hangulatunk lesz tőlük. Mindig mindenben van valami szeretni való.

Ha szereted az életet, akkor előbb utóbb az élet is megszeret téged.

Színes tinták 1.

„És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.” (Kosztolányi Dezső)

Meríts erőt a színekből! - Ezt a tanácsot kaptam a minap, és nagyon begondolkodtam rajta. Bevallom, elsőre nem tudtam vele mit kezdeni. Azután lassan előbújt a gondolatok közül a következő fejezet gerince.

A színek varázslatossága valóban csodálatos dolog. A színek kifejeznek gondolatokat, kiváltanak érzelmeket, érzéseket, egyenként is szimbolikus jelentéssel bírnak. Képesek vagyunk hosszú történetekre visszaemlékezni egy-egy szín felidézésével. Így „mostan színes tintákról álmodom” bevezetésképpen. Az álmok amúgy sem hagynak nyugodni. Elsőre pont ez a vers jutott eszembe a színekről, mert annyira szeretem. Annyira játékos a nyelvezete, és annyira tarka, képies, könnyed, lelkes és boldog. Az ember tényleg kiszínezi önmaga életét és persze másokét is, mint ahogy a költő is teszi. Lelkesedik, alkot, boldog… csodálatos árnyalatokat kever ki a szavakból, a gondolatokból.

Mint a kisgyerek a kifestőkkel, ahogy el tudja varázsolni magát, belefeledkezik a rajzolásba, mindenütt festékes lesz, nem hall, nem lát, nem szól órákon át. Lerajzolja anyut, aput, a tesót, mamát, papát, cicust, kutyust, házat, napot, felhőt, füvet, virágot. Azután a pszichológusok jól kielemzik belőle a család apró vagy hatalmas problémáit, mert nem mindegy, hogy ki mekkora, milyen színű ruhában van, milyen távol vannak egymástól az emberek, sarokban van-e a nap, füstöl-e a kémény, van-e kerítés, és az milyen magas.

Ezt az örömteli belefeledkezősdit felnőttként is megéljük mindenfelé. Gondoljunk csak egy tervezőre, míg megálmodik egy épületet, egy hidat, vagy egy matematikusra, aki megfejt egy bonyolult egyenletet, vagy az orvosra, aki épp most mentett meg egy embert, vagy egy lakatosra, amikor elkészít egy szép kaput, vagy akár egy programozóra, ahogy megoldásra talál. Ők is mind értik ezt az érzést. Bár vannak emberek, akikben a napi rutin teljesen képes kiölni az örömöt is. Ez nem jó.

Ha jól csináljuk, akkor a mindennapjainkban apróságokban mindannyian megéljük. Tavasszal, mikor elkészül a kert, virágos minden, rácsodálkozunk. Élvezzük munkánk gyümölcsét. De épp oly fenséges ottfelejteni magunkat egy romantikus regény lapjain. Vagy esetleg egy ezüsttálca látványa, rajta friss, színes, illatos gyümölcsökkel. És még sorolhatnám.

S mint ahogy a pszichológus a gyerekrajzokat, valahogy úgy elemezgetjük napról napra magunkat, s ettől időközönként úgy érezzük, hogy egyre bölcsebbek leszünk. A valóság azonban az, hogy bölcselet ide vagy oda, vannak helyzetek, amikor az élet kitöröl egy sort, és beír egy másikat helyette a regényünkbe, mert ő a legnagyobb játékos. Olykor leborogatja az összes bábut, vagy ráhúz a 19-re, és nem kérdez, csak tarol és mindent visz. Ettől persze hallatlanul izgalmassá és színessé válik. Más dolgunk sincs, mint örömmel fogadni.

A lényeg, hogy ezek a percek felráznak, feldobnak, átszíneznek, boldoggá tesznek, belülről mozgatnak át bennünket. Hozzá a maguk jóságával egyre több jót hoznak az életünkbe. Mindig egyre több, vidámabb, élénkebb színt keverünk belőlük a palettánkon, szinte észrevétlenül. Közben fokozatosan gyógyulnak be a kráterek a lelkünkön. Kevesebb a szomorúság, a düh, a meg nem értettség, felszívódnak a félelmek, leépül az egó. Megoldások születnek minden feladatra (szándékosan nem problémát írok) rekord idő alatt a fejünkben.

Persze nem vagyunk egyformák. A szűz csillagjegyűekről például azt mondják, hogy különleges képességük van környezetük sokkal szebbé, boldogabbá varázslásához. Ők amolyan „színezd újra” típusok. Valószínűleg azért, mert nagyon racionálisak és nagyon nagy szívük van egyszerre. Jó esetben 50-50 %. Ez nem jelenti azt, hogy nem torpannak meg olykor.

Az életet elvárások nélkül képesek élni, határtalan szabadságot kölcsönöznek ezáltal maguknak. Számukra nem fontos, hogy minek hogy kellene történnie, képesek elfogadni a jót, ilyenkor hajlamosak persze azt hinni, hogy az örökké tart, pedig általában nem. Igen, az elvárások egészen alattomos gyilkosok, boldogtalanná teszik az életet, megfojtják a kapcsolatokat. Zombi-lelkeket hagynak maguk után. Fölélnek mindent. Azzal, hogy elveszik a lelkünk szabadságát, képtelenné válunk megragadni a pillanatot, szemfényvesztésnek tűnik a csoda, hamisnak a legszebb dallam, hazugnak a legszenvedélyesebb mondat. Mert állandó hiányérzetet, frusztráltságot, kielégületlenséget, örök elégedetlenséget vált ki belőlünk.

Néha nem árt kiülni a virágos búzamezőre, helyet csinálni magunkban a csöndnek, hogy életre keljenek a természet színei a maguk levegős, impresszionista vibrálásával, hagyni magunkat megcsodálni a részleteket. Figyelni, ahogy a szelek ringatják a szőke búzatáblát, ahogy zizegnek közben a kalászok. Örülni a sok pipacsnak, búzavirágnak, aminek mint tudjuk a gazda nem örül annyira. Felfedezni a pipacsok izzó pirosát, a búzavirág nyugodt kékjét, engedni elkalandozni gondolatainkat az álmaink, a vágyaink, a szerelmeink felé. Engedni, hogy a szürke hétköznapi pillanatnak álcázott csodák észrevétlenül beosonjanak az életünkbe. Azután másnap arra ébredünk, hogy az ég sokkal kékebb, a fű sokkal zöldebb, a nap melegebben süt, a szél simogatja az arcunk, és egyáltalán minden tisztább, kontrasztosabb, színesebb. Ezzel az érzéssel megyünk tovább.

Mert már magunk is ilyenek vagyunk, és ez a művészet. Az élet maga. Ahogy hagyja, hogy kedvünkre színezzük magunkat és őt is.

Az író háza 8.

„A stílus mögött egy ember van, az ember mögött egy élet van.”

(Kosztolányi Dezső)

Lassan kortyolta a második reggeli kávét a kerti asztalnál. Szemlélődött.

Hajnalban megint esett a szitáló mindennapos óceáni eső. Lemosta a bodzafáról a port. Már napok óta figyelte a kertet. Ahogy virágba borult a rózsa, virágba borult a bodzafa is. A fehér ernyők tenyérnyire nyíltak, szinte körbefogták az egész fát, a levelek nem is nagyon látszottak ki közülük. Olyan volt, mint egy gigantikus virágcsokor, amit stílusosan, nagy gonddal és határtalan szeretettel formázott a természet, hogy ismét megmutasson egy csodát magából, mosolyt csaljon az arcra, melengesse a szívet, és megindítsa a lelket. Csak itt, csak most. Az apró fehér virágoknak hamvas bevonatot adott a sárga virágpor. És az az illat… a mézes-virágporos-bodzavirágos illat! Emlékeztette az eltűnt időre, amikor minden nyárelőn készítette a gyerekeknek a hűs, citromos bodzaszörpöt. Gondosan meghagyott benne néhány virágot. Kellemes volt látni, ahogy ott úszik a pohárban a szörp tetején, mint egy kis csónak, még sokáig helyezkedik, majd lelassul és megáll. Vagy kiül egy citromkarika tetejére, mintha csak megpihenni vágyna, csendesen nézelődni, és nem gondolni semmire. Megannyi hangsúlyos apró részlet. A virágnak vannak igazán szép mostjai, hiszen nem parázik, mint az emberek. Tudatában szépségének és csábító illatának, mindig a fény felé fordul, szívja magába a napot… nyújtózik az esőben… minden nap egyre szebb lesz… naponta egyre izgatóbb, kihívóbb az illata. A sárga virágpor sejtelmesen sugározza magából a friss erotikát. Minden az érzékek tavaszi zsongása, a színek, illatok, gondolatok véget nem érő kavalkádja. A természet ismét minden részletében kimunkált csodája.

Nézte ahogy hintáztak az ágak, ahogy az apró virágok egyre sűrűbben beleptek a fa alatt mindent, friss szőnyeget terítettek le a kertben. Bár a természet évente eltáncolja ezt a keringőt, mégis mindig van benne valami egyszeri, megismételhetetlenül egyedi… Valami most... Valami esszenciális… Valami megvalósult álom…

Mindig csodálattal hallgatta mások beszámolóit az álmaikról, mert klasszikusan sosem álmodott. Nem igazán tudta, milyen érzés reggel arra ébredni, hogy egy történet hatalmába keríti, hogy az álom elkíséri a napját. Néha sajnálta, hogy kimarad ebből az élvezetből. Izgalmasnak, inspirálónak képzelte el.

Azután meg azzal nyugtatta magát, hogy ő ébren is tud álmodni… ezt némi iróniával vetítésnek keresztelte el. Tisztában volt vele, hogy vizuális gondolkodása legalább akkora ajándék, mintha rendszeresen álmodna minden éjjel. Valójában meg tele volt álmokkal, a szó második jelentését tekintve. Irodalmon, költészeten, képzőművészeten, zenén kinevelt egyénisége által az idők folyamán nagyszerű képzelőerőt fejlesztett ki magában, s ettől fantasztikus tervek épültek fel naponta a fejében, szívében, mert a kettő már nagy egyensúlyban működött. A megvalósuláshoz meg -tekintettel a dolgok mentén befektetett energiáira és biztos hitére- nem fért kétség. Egy percig sem tamáskodott magában, és az ébren megálmodott történetek megvalósulásában. Ez persze nem jelentette azt, hogy néha nem fáradt bele, és kevés volt a pillanatnyi késztetés. Olykor türelmetlen volt magához, olykor az időt kevesellte. Sosem tagadta, hogy elsősorban ember, érzésekkel, érzelmekkel, hibákkal. Távol állt mindig is tőle a szentté válás, mint olyan.

Szerette tehetséget, és egyre inkább képesnek bizonyult  elfogadni önmagában is azt. Hálás volt érte.

Pazar érzésként élte meg, hogy miközben leírta, újra és újra belakta a számára fontos helyeket. Ugyanígy beleíródott maga is a történeteibe. Sokszor újra élte közben élete nagy pillanatait. A valóság és a képzelet néha szoros szimbiózisban működtek, máskor meg éppen messzire elkalandoztak egymástól.

Saját örömeiből, saját szomorúságából születtek a leírt szavak. Azután eljött az idő, hogy döntenie kellett az élete és a képzelet között. Az egyik mindig ott kerülgette a másikat. Egy kötélen egyensúlyoztak. Néha meg is ölelték, meg is csókolták egymást, ha a történet úgy kívánta. Így van ez, mihelyt a képzelet és a valóság egymásba szeret. Olyanok ők egymás számára, mint a tavaszi eső, amelyben azután mindketten virágba borulnak.

Ahogy a természet összerakja évenként a maga csodás keringőjét, éppen úgy bontakozik ki évről évre az ember egyénisége, lelke is. Egyszer egy romantikus valcert táncolsz, majd egy vidám francia négyest, vagy egy szenvedélyes tangót, vagy egy discoban nosztalgiázol, vagy belekeveredsz egy fergeteges csárdásba... A tánc mindig reggelig tart. Van, akivel csak egyet táncolsz, egy életre szólót. Van, akinek a nevére se emlékszel már. Azután ott vannak a barátaiddal áttáncolt boldog-szomorú éjszakák. És van, akivel sokszor táncolsz. Az ünnepélyes pillanatok. A nehéz percek, döntések. A szemrehányó tekintetek, hogy kivel táncolsz. Az irigy nézések, mert boldog vagy. Az elmarasztaló pillantások, mert felrúgtad az etikettet. De ez mind nem számít, mert minden tánc egy csodálatos most, ahol megszűnik létezni a külvilág.

Egy biztos, a táncrendet te írod. Te döntöd el, kivel és mikor táncolsz. A kihívás is a tiéd… egy pillantás, egy mozdulat, egy jól megfogalmazott mondat, hogy elfogadod vagy nem a felkérést, hogy felveszed-e a ritmust, hogy a pulzusszámod megegyezik-e a táncpartneredével, hogy tudsz-e mosolyogni rá, hogy tudsz -e a cinkosa lenni, hogy tudod-e viselni a csodálatos ruhát...

Megannyi fontos részlet, amitől keringővé válik a pillanat.

Az író háza 7.

„Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete.” (Oscar Wilde)

Forgatta a költő szavait, ízlelgette, értelmezte szavanként, majd a hangulatot, amelyet sugároz. Ott benne motoszkál az a nyilvánvaló paradoxon, mert a románc a légies kaland, ami lábujjhegyen jár, talán meg se szólít, csak átlibben gyorsan az életen, nem hagyja ott maga után csak a lábnyomát, vagy talán az illatát. De milyen az, ha egy életre szól? Valószínűleg ugyanilyen könnyed, csak holtomiglan-holtodiglan változatban. Megismerni önmagunkat tehát olyan, mint amikor az esküvőn az egy perce férj felhajtja az egy perce felesége fátylát, és a szemébe néz. Pont azt a lényt látja, akibe beleszeretett, csak most minden eddiginél szebbnek látja, és minden eddiginél légiesebb a pillanat. Majd megöleli, megcsókolja, kizökken a tér és az idő, mert ez egy igazi most. Nem számít, hogy hányan vannak körülöttük, ledőlnek a korlátok, mert elindul egy út, amin négyzetre emelődik minden. Jelen esetben mindkét szereplő mi vagyunk (önmagam és én), valahogy úgy lehet jól elképzelni, mintha két kameraállásból rögzítenénk a filmet.

Nem kell törődni többé másokkal, hiszen innen nézve ez a világ rólam szól. Ettől fogva az és úgy a jó, ahogy és ami nekem jó. Azt meg elég nekem tudni, hogy miért olyan. Ez a boldogság egyik titka. Van sok. És a boldogságnak ezer arca is van.

Az emberek irigyek, ha valakit boldognak látnak, de ez az ő problémájuk. Ha keresztbe tesznek, kicsit az enyém is, de csak mosolyogni kell, és eltakarítani a szemetet utánuk.

Ha megszeretted önmagad...

Te csak menj a saját utadon, és ne nézz se jobbra, se balra, ne törődj senkivel, legyél boldog, és tedd azzá akiket szeretsz, és akkor mindent megtettél.

Ne nézz hátra, le kell tenni a múltat, mert aki ezt nem teszi, az örökre bennragad az abszurd valóságban. Menj, kockáztass, csináld! Légy boldog, és tégy boldoggá!

Ha szerelmes vagy, tudnod kell, hogy ez bizonyos vidékeken nem divat! Sokan leélnek egy egész életet úgy, hogy nem ismerik ezt az érzést, mert azt gondolják nincs is, aztán mikor látják a másikon a jeleit, hát úgy állnak hozzá, mint valami pestiseshez.

Ha boldog vagy, tudnod kell, hogy ezeken a vidékeken szintén nem divat!

Kilógsz vele a sorból, mert mások egyáltalán nem boldogok. Ha kilógsz a sorból, és nem vágod le méretre a lábad, a kezed, a lelked, ami kilóg, akkor nem vagy a barátjuk. De te ne vágj le magadból egy centit se!

Megszerette magát…

És hát nem vágott le magából egy centit sem, pedig mindig is erősen kilógott a sorból, kampányolt azért, amiben hitt. Szeretett, és bár nehéz volt kimondani az igazságot, tudta, helyénvaló kimondani mégis. Mert mindig többet tudott, mint amit tudnia szabad. Lassan két éve járt azzal a kis fekete hátizsákkal minden nap, de élte tovább az életet, mert így volt élhető.

Tudta, hogy múlt az múlt, és boldog csak a mostban lehet, mert a jövőt még csak megálmodta, és törekszik rá, hogy az is tele legyen kiváló boldog mostokkal.

Ez a filozófia jó, mert működik, és ha hibázik, akkor mindig lesz javítási lehetőség.

Bizonyára mindig fog porviharokat kavarni maga körül, ami majd baromira nem fog tetszeni másoknak, de ő ilyen, ettől boldog, ettől marad fiatal.

Tudta, hogy azon a vidéken semmi sem változott.

Most így egy év után bizonyára hülye turistának, vagy kevély határátkelőnek fogja érezni magát, de lehet, még szórakoztató is lesz az egész.

A városban, ahol él, megszokta, hogy az emberek belügyei nagyon nem tartoznak másokra. És lehet itt ettől is más minden, mert a fejekben erről is más van... elfogadás, tolerancia, ilyesmik a meghatározó attitűdök az emberi kapcsolatokban.

Itt ha kilógsz a sorból, nem kell levágnod méretre a lábad, a kezed, a lelked. Ami kilóg, az úgy jó. Ettől még a barátod marad, aki az volt. Bátran bevállalhatod, hogy határátkelő vagy és/vagy hülye turista.

Csak azok az emberek, akik képesek önmagukat szeretni, válnak képessé egymást is szeretni.

„Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.” (József Attila)

Az író háza 6.

„A fejlődés lehetetlen változás nélkül és azok, akik nem képesek megváltoztatni a gondolataikat, nem tudnak változtatni semmin” (George Bernard Shaw)

Zuhogott az eső, mint mindig. Már megszokta. Nem zavarta. A hidegben fázott. A télikabátja lett az egyik legjobb barátja. Mindig elfelejtette levetni. Ezzel az ikonikus mondattal arra utalt, hogy a bőréből sosem tud kibújni. Mindig is elgondolkoztatták a világ dolgai, a megoldásokon, lehetőségeken hosszasan elidőzött, kimondta, vagy leírta, amit gondolt. Megérezte, hogy mindig azoknak kell harcolni az éppen mély álmukat alvók felébresztéséért, akiknek van merszük, tehetségük, és fegyverük. A művészetek mindig is így működnek, amióta világ a világ, és gondolkodó elmék megoldásokat keresnek annak jobbá, szebbé, élhetőbbé tételére. Mert a művész képes rálehelni csókját betűk, kottafejek vagy ecsetvonások formájában az emberek homlokára, képes gondolkodásra és tettekre bírni az alvó, megfáradt lelket, képes egyetlen csókjával megtörni Csipkerózsika vagy Hófehérke átkát, képes meglátni mindenben a részleteket is, megálmodni a csodát.

A művészet nem direktben dolgozik, ezáltal nem erőszakol meg. Az alkotáson keresztül készteti a világ általa fontos szeleteinek újragondolására a befogadót. A színek, formák, rímek, dallamok aktív megélése hasonlatos az elvetett maghoz, előbb-utóbb kivirágzik a szívekben. A befogadó maga is végighalad azon az úton, amin a művész haladt. Más tempóban, más gondolatokkal talán, de az utat bejárja aktívan, úgy, ahogy rá legjobban illik… s közben változik és változik… mélyen belülről. Ebben rejlik a lényege, nem átéljük, hanem megéljük általa az életet, mégpedig aktívan, miközben változunk.

Most is az esőt nézte. Igyekezett megszokni a sok esőt, alkalmazkodott hozzá, mint oly sok mindenhez az életben. Megint egy dolog, ami csak hozzáállás kérdése. Lehet, hogy borús, lehet, hogy elázol, de mindent elmos, a porral együtt a rossz gondolatokat is. Eszébe jutott az „Ének az esőben”. Dúdolta a dallamot és mosolygott.

Itt vannak például az évszakok. Van, ahol négy, van, ahol kettő. Annyira egyértelmű, hogy az időjárásnak megfelelően öltözünk, minden évszak-váltás meglátszik rajtunk, öltözetünkön, hajviseletünkön, kedélyállapotunkon is akár. Hozzáváltozunk az időhöz. Így változunk hozzá az élethez is. Előbb-utóbb képesek leszünk rá.

Az eső sűrű függönyt képezett az ablak előtt. Azon tűnődött, hogy éppen azok akarták mindig erőszakkal megváltoztatni, akik legközelebb álltak hozzá. Egy valakinek sikerült, mert akkor erősebb volt nála, vagy ő gyenge… De amit legalább egyszer nem élünk meg, az olyan számunkra, mintha nem is létezne. Meg kell, hogy erőszakoljanak ahhoz, hogy te soha ne kövess el erőszakot másokon. Meg kell élned a megalázottság fájdalmát, hogy ne akarj megalázni másokat. Meg kell üssenek, hogy soha ne tudj megütni senkit. Meg kell járnod saját mélységeidet, hogy tudd, mindenhonnan vezet út felfele. Félned kell, hogy tudd legyőzni a félelmeid. Szeretned kell, hogy tudd, mekkora ajándék, ha szeretnek. Ölelned kell, hogy megöleljenek. Meg kell fognod valaki kezét, hogy tudd milyen érzés, ha megfogják a kezed. Meg kell mentened magad önmagadtól, hogy újra te lehess. Meg kell változnod, hogy megváltozzon körülötted a világ.

Tudni fogod, hogy merre kell elindulni. Nem fog számítani, hogy mások mást gondolnak, mert már te sem gondolsz róluk semmit.

Ismét elképzelte a kis házat, a fát, és akit szeret. A ház valójában nem is volt oly kicsi, átjárta a szeretet és ettől hallatlanul tágasnak tűnt. A fa a kertben maga volt az örökkévalóság. Bár ketten laktak a házban, mégsem volt gazos a kert. Nem volt kerítés és nem volt függöny az ablakokon.

Az író háza 5.

„Megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam „boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmezem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.” (John Lennon)

Ismét egy újabb hamvas rózsaszín rózsa a kertben. Kalandozó gondolatok a kávé mellett. Mint Meggie Cleary, pont úgy rakta össze élete nagy puzzle-ját.

A mai nap első felismerése, hogy fantasztikus tempóban töröl az agyunk. Persze ez egyfajta önvédelem tőle, mert nagyon valószínű, hogy meg is őrülnénk, ha minden megmaradna a fejünkben, amit felhalmoztunk benne az idők folyamán. A rossz dolgok egy idő után nem jutnak eszünkbe. Valójában a jók sem, maguktól legalábbis nem.

Elmosolyodott, hogy az emberi agy is ismeri az „egyéves szabályt”. Amit egy évig nem használsz, azt dobd ki bátran, mert sosem fogod elővenni többet!

Többször előfordult már, hogy válaszokat keresvén a jelen kérdéseire, múltjában kezdett el kutakodni. Előhívott szituációkat, hátha segítenek. Többször is arra a kellemes következtetésre jutott, hogy az értékelésen átesett, elengedett múltbéli dolgok csak egy-egy érzésként vannak már jelen, és az átélt legrosszabb élmények is egyszerűen békén hagyják. Persze néhány jelentőségteljes részlet kivételével, amit talán sose fog tudni vagy akarni elengedni. Képtelenség, vagy azért, mert olyan borzalom volt, vagy azért, mert olyan boldogságos.

Az élet olyan, mint az a hamvas-rózsaszín rózsa. Csak egy szálat kapsz belőle. Ahogy a kezedbe adják -az se mindegy, hogy ki- máris megszúrod magad vele. Azután megtanulod úgy fogni, hogy ne szúrjon. Majd folyamatosan a tövisek miatt aggódsz. Később elkezdesz gyönyörködni benne. Értékeled a hamvasságát, üdeségét, rózsaszínségét, megismételhetetlenségét és múlandóságát. Végül megtanulod élvezni az illatát és értékelni azokat a szúrásokat, amik ugyan fájtak, de neked nem lévén töviseid, egy idő után már nem akartál soha visszaadni. Eleinte még foglalkoztat a tövisnövesztés, mint lehetséges és szükséges opció, azután belátod, hogy nem ettől leszel boldog. Már a kibuggyant vércseppekért sem akarsz bosszút állni. Inkább csodálod a szépséget, és élvezed az illatot. Néha emlékeztet arra, akitől kaptad, néha meg azokra, akik megtanítottak élvezni az illatát, és az útra, amin végre megtanultad csodálni a szépségét. Végül beteszed a breviáriumod lapjai közé, és magaddal viszed örökre. Mert egy pillanat sem tökéletes, te teszed azzá, ha benne vagy.

Mostanában onnan tudta minden kétséget kizárva eldönteni, hogy jó úton halad, mert nem érzett állandó késztetést, nem volt miért visszamenjen gondolatban a múltba. Élt a mostokban, egyre több pillanatban jelen volt. Ez a gondolkodásmód meghatározóvá vált a mindennapjaiban. Eleinte tudatosan, egy idő után rutinból.

Azon tűnődött, hogy ez a folyamat milyen ívet járt be. A mostok felfedezésének stádiumai voltak az életében. Valószínűnek tartotta, hogy mások hasonlóan élik meg, bár azzal is tisztában volt, hogy nyilván nincsen két egyforma ember. Gyerekkorából nagyon hiányosak az emlékei, ennek is megvan a maga oka, de valószínű, hogy pont azok a pillanatok, azok a mondatok, azok a tanítások, azok a szeretteivel megélt jelentőségteljes, bár hétköznapi helyzetek, amikre ma is pontosan emlékszik, azok voltak az apró mostjai.

Azután a kamaszkor minden kétséget kizáró elhatározása, hogy akkor ő aztán boldog lesz, nem ragad be, és a tudatosan elkészített térkép és haditerv az életéhez, ahogyan az egyre megvalósulni látszott, na ezek mind nagyszerű mostok voltak, mert ifjonti lelkesedésében, és tisztaságában tudattalanul is mindig benne volt a szíve minden projektben. Azután mindenben jelen volt a lelkesedés, amivel viszonyulni tudott mindenféle dolgokhoz. Mindig szeretett tanulni, a világ megismerése jó érzéssel töltötte el. Csodálattal falta a művészeteket, a tudományt. Egy könyv, egy zene, egy kép, egy jó film egy másik világot teremtett számára. Ezek voltak az ő mostjai. Hát ezért is lett belőle az, aki.

Azután a felnőttkor felelősségteljes hullámvasutazása közben el is felejtette értékelni a mostokat, pedig voltak szép számmal. Ide értendőek a nagy szerelmek, a család, elsősorban a gyerekek, és utána a barátok, a nagy beszélgetések, kirándulások, kiadós kacagások. Bár az egész olyan arctalanra sikerült, az értelmetlenségnek tűnő végjáték miatt valószínűleg. Végül teljesen elvesztette azon képességét, hogy ha ritkán is de részese legyen a pillanatnak. Mert engedte, hogy az agresszív, szomorú, dühös, megalázó környezet meghatározza, hogy egója eluralkodjon rajta, és maga is bizonyos dolgokban agresszívvé, szomorúvá, dühössé, megalázottá és megalázóvá váljon. Mert engedte, hogy azok a dolgok, amik eddig boldogsággal töltötték el, amikért lelkesedett, lassan kiíródjanak az életéből, a mindennapjaiból. Fel sem merült már benne, hogy ez így nincs jól.

Azután kapott néhány század másodpercet, amikor is találkozott a halállal. Ez egy hatalmas, életre szóló és fölöttébb meghatározó most volt, aminek jelentőségét tudatosítani is hosszú hónapok kellettek.

Megdolgozott ismét önmagáért, de ahogy eleinte nehezen, később egyre tudatosabban és könnyebben kezdte visszakapni énjét, ezek kétségtelenül nagy pillanatok voltak. Közben persze egyre csak változott és változott. A romokon kezdett ujjáépülni az elképzelt világ, a megálmodott ház a maga képletességében. Ott voltak a mostok szerte az út mentén, barátságban, szerelemben, alkotásban, egy kézfogásban, egy ölelésben, egy forró szeretkezésben, munkában, tanulásban, tervekben, megvalósulásban, sokszor csak szemlélődés formájában, de legjobban azokban a pillanatokban, amikor olyan dolgokat kapott, amik egész további életét alapjaiban megváltoztatták. Egyszóval mindenben.

Boldog volt, mert megtanult a jelenben élni. Az úton összegyűjtötte a kavicsokat, gondosan kiválogatta azokat a göröngyök közül. Tudta, ha a megérzéseire hallgat, meglévő intelligenciája és tehetsége pont elég lesz ahhoz, hogy a lehető legjobb jövőt alkossa meg önmaga számára. Hitt benne, hogy a csoda készülőben van.

„Kívánom, hogy boldog légy!” (Richard Gere)

Az író háza 4.

„Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak, s a sebek begyógyulnak a csöndben.” (Kassák Lajos)

Kiment a kertbe. Szokásos reggeli mostjait élte. Az elmúlt hetek kertészkedései meghozták az eredményt. A gondosan megmetszett rózsabokron megjelent az első virág. Hamvas rózsaszín. Olyan tövismadarak feeling. Egy pillanatra mintha Ausztráliában lenne. Benne a kedves regény miliőjében. Egészen romantikus, tele érzésekkel, és sok-sok bimbóval, ami mind csak egy kis napra vár, és mindjárt virágba borul. Arra gondolt, milyen gyötrelmesen élte meg a várakozást többször is élete során. Pedig a várakozás egyáltalán nem gyötrelem… ezt is megtanulta. Ez maga a csend, a nyugalom, a készülődés, a felkészülés, a rendrakás hasznos ideje. Rendrakás a lakásban, a kertben, a fejben, a szívben… hagyva, hogy besüssön a nap és átjárjon mindent a friss levegő. Ahova majd sokkal nagyobb kedvvel tér be a boldogság, valami üde, friss, új szellőben, észrevétlenül, sejtelmesen lopakodva, formátlanul.

Ahogy átnézett a lugas ágai között, a szemközti ház erkélyén egy hamvas lila színű szobrot vett észre. Amolyan istenszobor volt, mint a görög szobrok a szikla tetején. Tógáját fodrozta a szél, pont úgy, ahogy Pheidias kőbe véste. Érezte az Isten közelségét, a gondviselést, érezte lábai alatt a biztos gerendákat, a kezet, ami néha szorít, néha csak megsimogat, de sosem enged el. Sokáig nézte az összecsavart hamvas lila istenszobor- napernyőt.

Majd átsiklott tekintete az égre. Sütött a nap, az ég kékje végre látszott a felhők közül. A holland festők képeiről ismert bárányfelhők. Van bennük valami izgalmas, valami más… a szürke fodrok. Azok bizony errefelé pont ilyenek, mintha piszkos lett volna a menyasszonyi ruha alja. Mintha csak azt mondanák, hogy minden jóban van valami rossz. Esetleg minden rosszban van valami jó. Kinek hogy esik jobban. Szerette nézni a felhőket, meg az eget, mert megnyugtatta. A madarak szokásos köreiket írták az égre. A sirályok méltóságteljes mélyrepülésben, a varjak csapatostul, és a papagájok is ugráltak a fenyőfa ágain. Mindegyikük a maga nyelvén tudatta a világgal, hogy tavasz-illat van. A virágok is egyre illatoztak, igyekeztek megmutatni magukat a teljes, valóságos szépségükben. Mintha csak tudnák, hogy a szépségükért szeretjük őket. A levendulák felvették a lila-ruhás szobor méltóságteljes tartását, mert érezték jelenlétének nem mindennapi jelentőségét.

Tudta, hogy tovább kell lépni. Megbocsátott, elfogadott, elengedett. Megköszönt, hálás volt. Miközben felmerült benne az az eretnek gondolat, hogy a jót nem mástól kapta, az mindvégig ott volt önmagában. Csak ezt az egyszerű tényt eddig képtelen volt elhinni. Néha jól jön egy barát, aki helyére teszi a dolgainkat.

Tudta, hogy az idő repül, néha félelmetesnek tűnt az öregség. Azután egyre jobban érezte, hogy az idő akkor nem fog rajta, ha belátja végre, hogy most is ugyanolyan csodálatos, mint korábban volt, ugyanúgy sugározza a szépséget, az intelligenciát, mint fiatalon. Sőt, megért, mint egy jó Tokaji, és most még tökéletesebb, mint valaha volt. Akár még büszke is lehet magára.

Tudta, hogy bár aktív életet él, hozzászokott az izgalmakhoz, a mozgalmas hétköznapokhoz, keményen harcolt, most itt az ideje, hogy rátaláljon a belső békére.

Tudta, hogy legyen bár akármilyen biztos egy elhatározás, mindig eljön az az idő, amikor úgy érezzük, mégse kellett volna. A döntéseinken túl lenni nehéz, mert mindig vannak rossz pillanatok. Ezeket is meg kell élni, át kell engedni magunkon, és nem időzni velük túl sokat. Éppen általuk csiszolódnak le az éles választó vonalak, általuk válnak érthetővé a történések, élhetővé a napok.

Tudta, hogy a szétcsúszás természetes dolog. Ha a világ kifordul alattad a sarkaiból, mindig kapaszkodókat keresel: egy biztos pontot, társat. Azután rájössz, hogy korai volt, nem kellett volna. Ez a te utad most, nem másé. Ezt neked kell bejárni… egyedül… Szeretett egyedül lenni.

„A magány és az egyedüllét között óriási különbség van. A magány a másik hiánya, az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte.” (Osho)