Csak egy fázós, kicsit fáradt Halleluja

„Akit szeretsz, nemesíted, szépíted, segítsz neki méltóvá válni önmagához. Így vagy a gyerekeddel, de így kell, hogy legyen a pároddal is. Ha szereted, az egyetlen ember vagy, aki megmondhatja neki, hogy "elhagytad magadat, tessék följebb élni!" Ha szereted, tudod, hogy csak kívül gyenge, belül mégis erős, és csak kívül gyáva - belül bátor. Te vagy az egyedüli, aki megmondhatja neki, ha önmagához méltatlanul él, mert a szeretet: jogosítvány az őszinteséghez.” (Müller Péter)

Az ember mindig a szeretet perceiben talál magára egészen. Az összes többi időben csak a szélmalmaival küzd. Ha szeretsz valakit, akkor magukkal ragadnak a vágyaid, az alkotás szenvedélye, az együttlét pillanatainak öröme, a boldoggá tevés katarzisa, a közös tervek és azok megvalósítása, a közös játék, és a hála mindezért. A másikért való rezdülés, egy egyszerű, de hangsúlyos mély lélegzet, egy futó sóhaj, s az állandó érzés, hogy itt van. Pedig nincs is itt. Egy mozdulat, egy gondolat, egy kívánság, egy gyenge próbálkozás, egy emlék… Ha jól akarsz szeretni ne hagyd el magad, tessék följebb élni!

Egyszer leültünk egymással szemben, megszelídítettük egymást, pont úgy, mint a kis herceg a rókával. Ebben a kontextusban a megszelídítés szinonimái: megszerettelek, felelős vagyok érted, 100%-ban megbízok benned, nem vagyok rád irigy, féltékeny, nem feltételezek rólad rosszat, sosem bántanálak, fáj ha megaláznak, de az is ha te teszed ezt bárkivel. Minden negatív érzelmi kitörésed mögött tudom, hogy ott bujkál a sebzett másik éned is, aki elrejti holmi vicces álarc mögé a lelke fájdalmát. A szélmalomharc lassan őröl fel. Mély ráncokat rajzol az arcodra, megduplázza az ősz hajszálaid számát. Azonban létezik az a ritka most, amiben csakis egy pillanatra mindent elfelejtesz és nevetsz önfeledten. Ilyenkor megcsillantod a valódi éned. Megcsillantod az érzelmeidet, amiket annyira féltesz kimutatni, pedig olyan szépek, tiszták és őszinték. S amikről sosem beszélsz.

A pillanat

Három eset lehetséges
(egyik lehetségesebb, mint a másik):
a pillanat
1. késik
2. épp pillan
3. lekéstük
(nem vettük észre).
Már, persze, föltéve, hogy
van pillanat.
De ez talán nem is olyan lényeges:
folyékonyan tudjuk
taglalni nem-létezők 
tulajdonságait,
becsülni képzelt
lovak esélyeit.
Pillanat!
Valaki csenget. (Petri György)

Adj hálát minden jó pillanatért! Élvezd a virág illatát, a tücsökciripelést, a madárcsicsergést, a tűz ropogását a kandallóban! Élvezd, mikor büszke vagy a gyerekeidre, mikor beszélgetsz egy nagyot a szüleiddel, mikor megöleled a kedvesed, mikor a barátaiddal időzöl el! Légy hálás a szeretetért, minden ölelésért.

Adj hálát azért a pillanatért, amikor készen állsz megmutatni magad másoknak is, azt a belső eltitkolt, álarc mögé rejtett énedet is, amikor tudsz beszélni az érzelmeidről, amikor tudsz beszélni tanulságként a múltadról, a hibáidról, a vágyaidról. Amikor egészen, meztelenül őszinte vagy. Ez az a pillanat, amikor elfogadod saját magad, nem vagy többé szélmalma önmagadnak. Nincs kivel harcolnod, nincs kit takargatnod, és nincs mit titkolnod. Az vagy, és olyan, aki vagy. Bármilyen is, egy biztos: különleges és szerethető...

Olykor hagyja el a szádat egy csendes „fázós, kicsit fáradt: Halleluja”!

A szó héber eredetű, az öröm és a hála kifejezését jelenti. Ebben az értelemben került be a keresztény vallásos irodalomba, liturgiába egyszerű hagyomány tiszteletből. Szó szerinti fordítása: Dicsérd az Istent!

Karácsony táján elkezdtem hallgatni Leonard Cohent. Régebben is ismertem sok zenéjét, versét. Most, így újra elővéve, elmerülve a gondolataiban, a kellemes lágy néhol szentimentális, néhol puritán egyszerűséggel bíró szinte csak a gondolatmenetet kísérő akkordokba, néhol meg átadni magad a vad érzelmekkel rohanó széles futamoknak, és rágódni a szövegeken, a gondolatokon- nagyszerű. Lehet, hogy csak hozzájuk nőttem. De meglehet, hogy hozzájuk öregedtem.

Érdekes magyarázatot ad arra a kérdésre, hogy vajon miért is nem tud a mai ember hálát adni, miért nem képes egy őszinte Halleluját elsuttogni, kimondani.

Szerinte a modern ember állandóan tipródik, keres, keresi önmagát, az Istent, a szerelmet, a boldogságot. Létét ez határozza meg.

Nem mindennapi párhuzamot von a szerelem és a hit között. Az ember az eredendő bűn elkövetése óta nem tudja megszólítani többé őszintén az Istent. Helyette marad neki társnak a nő a botorkálásban az Isten fele vezető úton. A szerelmet megtartani azonban éppoly nehéz neki, mint a hitet. Hiszen a szerelem is mulandó, és ily módon nem tudja a párját sem jól megszólítani. Konklúzió: törött szerelemből csakis egy törött „Hallelujah” születhet, ami nem érhet nyomába se a szó eredeti nagyszerűségének. Ismerjük be tehát tökéletlenségünket! Ha oly rosszul is mennek a dolgok, ki kell tudjuk mondani naponként a társunkért is azt az akármilyen erőtlen, de őszinte szót. Van még mit tanulnunk.

„Tudod, jártam már régen itt,
Ismerem szobádnak sarkait,
Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.
A díszkapun láttam a címeredet,
De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,
Csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.” (Leonard Cohen)

Amikor visszanő a bögre füle

A fületlen bögre


Ma elmosogattam éppen este nyolcra,
Rakosgatom fel a bögréket a polcra.
Kettő van fületlen, de elölről szépek,
Egészen olyanok, mint a többi épek.
Csak a fületlen részt hátulra kell tenni,
S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni!
Mert hiszen töretlen használhatóságuk,
És csak szépséghiba ez a kis hibájuk.


Most az jut eszembe: sok felebarátom,
Hogyha képletesen fületleneknek látom,
Úgy teszem-e őket életem polcára,
Hogy ne lássak mindig arra a hibára?
Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra,
Mert csak ha így térek egykor nyugovóra,
Akkor tesz el úgy az igazságos Isten,
Ahogy a bögréket rakosgattam itten:
A mennyei polcra nagyirgalmú szemmel,
Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Először is leszögezném, hogy annyi szerző és idézőjel nélkül keringő álidézet között is körbejár ez a kis vers a neten. Ha már olvassuk, hát akkor ne gazdátlanul tegyük. Persze vannak nem egyszerű kirándulások a keresésben, mert a katolikus forrásokban Máriássyné Szemere Katinka, a protestáns forrásokban pedig Túrmezei Erzsébet a szerző. E tekintetben legalább szerettem volna autentikus lenni. Nem sikerült…

Mindenesetre nekem mosolyt csalt az arcomra, annyira bájosan és egyszerűen áll hozzá a nagy kérdéshez: Hogyan álljunk magunk és mások hibáihoz?

Azután jó tudni, hogy bármely törött bögre, csésze, tányér balszerencsét hoz a házba. Ha nem dobjuk ki, hanem tovább használjuk, töréseket fog okozni az életünkben. Ezek az edények a gazdagságot, a családot szimbolizálják. Így legjobb, ha az első repedésnél, csorbulásnál kihajítjuk őket. Mint ahogy az elromlott órát is, mert az halált hoz; a lejárt naptárt is, mert az meg megrövidíti az életünket; a kiszáradt növényeket, mert azok meg rossz szerencsét hoznak. A nagy tükörrel is vigyázzunk, mert azon által meg ellopják a lelkünket! Ennyit a hiedelmekről/babonákról mára dióhéjban, mindannyiunk hasznos okulására.

Térjünk csak vissza a vers tanításaihoz!

Először is: a törött bögre génhibás. Az tök mindegy, hogy az én fülem tört le, vagy a felebarátomé. Eszembe jutott egy gyerekkori családi mondás: „A fületlen bögre Alsógödön és a Büdös-tón is fületlen.” A mondás háttere az, hogy a csorba/fületlen dolgok kivándoroltak a hétvégi házakba, amit "ó azokban a 60-as években" szinte minden család birtokolt, Balatonon, Duna parton, Szelidi- vagy Büdös- tónál, hogy hol is pontosan, az egyedül attól függött, hogy mennyire volt tulajdonosa jó gazda vagy jó elvtárs. Mi gyerekek itt éltük meg a nyári iskolaszüneteket. És erősen kritikus szemmel néztünk a csorba tábori étkészletre. Valahogy így született a mondás, amit azután egyéb szituációkban is használtunk, ha bármit cserére ítéltünk a háztartásban. Azután divatba jött a szocreál csoda. Műanyag, ami nem tört, nem repedt, és ebből készült a bögre is, a pohár is, a tányér is. A gyerek soha nem tanulta meg, hogy ha leesik, eltörik. Sosem felejtem el anyukám háztartásában a sok műanyag tálat, amitől heroltom volt, mert akárhogy mosogattunk, az mindig zsíros maradt és áradt belőle a menzaszag. Mostanára ezért igyekszem egy darab műanyagot sem megtűrni a konyhámban.

Másodszor: mi emberek is töröttfülű génhibásak vagyunk. Én is, te is, mindenki… Csak az nem mindegy, hogy nézünk egymásra. Ha szeretlek, szeretsz, akkor felpakolhatók vagyunk egymás polcára fordítva, az ép felünkkel kifele, s így csak a jó dolgok látszanak. Tudjuk, hogy a túlsó oldalon vigyorog ránk a hiba, de ez cseppet sem fontos, mert megelégszünk a ténnyel, hogy a bögre fordítva is jól néz ki a polcon. Ezt hívják toleranciának, egótlanságnak, feltétel nélküli szeretetnek.

Harmadszor: az Istennek nagy köténye van, és nincs vallása. Tehát látja földi bűvészkedésemet a bögrék polcra rakosgatása közben. Ahogyan látja azt is, hogy fületlen vagyok. De ez nem fontos. Egyedül egy dolog számít, a szeretet. Nem azért számít, mert ettől elviselhetőbb leszek mások számára. Nem azért fontos, hogy a mennyországba vagy a pokolra jutok. Ez az én belső békém miatt fontos. Amitől élhetővé válik számomra az élet, s amitől a többiek is nyugalmat lelnek mellettem.

Istennek mindegy, ő egyformán szereti a hívőt, az eretneket és az ateistát.

Ezért ne is fárasszátok magatokat újévi fogadalmakkal! Egyszerűen változzatok hozzá törött fülű önmagatokhoz és törött fülű felebarátaitokhoz! Lássatok mindenkit szépnek, ha máshogy nem megy, hát fordítsátok meg a polcon!

„Ha szépülni szeretnél, a lelkeddel és a szíveddel kell kezdened, mert addig egyetlen kozmetikum sem fog hatni!” (Gabrielle „Coco” Chanel)

Karácsonyi kávé

„Karácsonykor az ember mindig hisz egy kicsit a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen azért van az ünnep, mert nem lehet csoda nélkül élni.” (Márai Sándor)

Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt.

Migráns létünk 6 karácsonnyal ezelőtt kezdődött, mikor az első gyerekem bőröndjét bepakoltuk, majd elbúcsúztunk a repülőtéren. A következő két karácsony estén,  a reptéren vártam a hazatérő gyerekeket, s rádöbbentem a körülöttem álló szülőtársak számát látva, hogy mekkora baj van az országban. A következő karácsonyt már az eladott, bedobozolt lakásban töltöttük, karácsonyfa nélkül. Az egész család költözött. Az első itt töltött karácsonyunkon még tudatosan nem kerültek elő a dobozokból a „nosztalgia díszek”. Nem bírta el a levegő az emlékek súlyát. A következő ünnepen túl voltunk egy lakásfelújításon, és elkezdtem megvalósítani a gyerekektől való külön költözésemet. Most túl a második lakásfelújításon, előbújtak lassan a dobozokból azok a dolgok is, amiket még valaha magammal hoztam. Már egészen más jelentést hordoznak. Ez is egy jelentőségteljes karácsony volt imigyen.

Mindvégig hiszünk a csodákban és tudjuk, hogy melyik a  jó döntés és melyik nem az. Mégis olykor futunk pár felesleges kört. S bár lassan, de beteljesülnek az álmaik. Persze helyettük egyre teremnek újak és újabbak, hogy sose legyen idő megállni, ne adjunk okot visszanézni... Mert az veszélyes.

Van sok nehéz pillanat is. A kérdés csak az, hogy van-e  melletted, aki szeret, akinek fontos, hogy jól érezd magad.

Kapsz magad mellé valakit, vagy elveszítesz mást.
Van, akit boldoggá tesz a gondolat, hogy vidáman ébredsz minden reggel, és jó kávét iszol. Miközben rá gondolsz.

A mostani karácsonynak is voltak nagyszerű pillanatai. Tanúi lehettünk ittlétünk talán legmeghatóbb migráns-perceinek. Amikor egy anyuka két év külföldi tartózkodás után végre magához vehette a nyolcéves kislányát. Ismervén az ő konkrét sztorijukat, az erőfeszítéseket, a kínokat, a projektet, aminek során megvalósult az álom, sokunknak könnyeket csalt a szemébe.

Ezúton is tudatnám mindenkivel, aki még kételkedik, hogy a határátkelés pedig nem fenékig tejföl. Legalább is eleinte nem az. Azt persze tudjuk, hogy hosszútávra valóban jó megoldás. 

Karácsony reggel... Az utóbbi napok eléggé összefolytak. Valójában meg nagy pillanatokkal voltak tele... Igazi boldog most-illat jár át mindent.

Kinyitod a szemed, kimégy a konyhába, megnyomod a gombot azon a bizonyos kávégépen. Hallod, ahogy elkezd dolgozni, fűti a vizet, darálja a kávét, majd lassan kicsurog a bögrébe. A lakást belengi a friss kávé kellemes aromája.

Belekortyolsz, és közben tényleg rá gondolsz, boldog vagy. Elmosolyodsz. Visszabújsz az ágyba, kortyolgatod a kávét, nézed az ablakon át az esőt, a szürke téli reggelt bámulod. Tudod, hogy mekkora mázlista vagy. Mert neked mindig minden sikerül. Mert van kit szeretned, és van, aki szeret. Tudod, hogy honnan jössz, hová mész, és ezt miért teszed. Ebben a perspektívában már az sem számít, hogy elmúltak az ünnepek. Mert ünneppé lesznek a hétköznapok egy telefonhívástól,  egy öleléstől, az együttléttől, a nagy beszélgetésektől, a nevetéstől, a szeretéstől...

Hát, boldogan zökkensz vissza a hétköznapokba, ahol utól is érnek ezek a boldogságos pillanatok. Mert minden reggelt átjár a meleg kávé ize és illata és a szeretet érzése.

„Két isteni tulajdonság van bennünk. A Titok és a Fény. A Titok lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét.” (Müller Péter)

Szeretve szeretni

"Es sagt die alte Heilerin der Seele:
Nicht dein Rücken tut weh, sondern die Last.
Nicht deine Augen schmerzen, sondern die Ungerechtigkeit.
Nicht dein Kopf schmerzt, sondern deine Gedanken.
Nicht die Kehle, sondern das, was du nicht ausdrückst oder mit Wut sagst.
Nicht der Magen tut weh, sondern was die Seele nicht verdaut.
Nicht die Leber schmerzt, sondern die Wut.
Nicht dein Herz tut weh, sondern die Liebe.
Und es ist die Liebe selbst, welche die mächtigste Medizin beinhaltet."
(Ada Luz Marquez)

„Azt mondja az öreg gyógyító asszony:

Nem a hátad fáj, hanem a teher, amit hordoz.
Nem a szemed fáj, hanem az igazságtalanság, amit látnia kell.
Nem a fej fáj, hanem a gondolataid, amelyek benne zsonganak.
Nem a torok, hanem amit nem fejezel ki, vagy amit haraggal mondasz.
Nem a gyomor fáj, hanem az, amit a lélek nem emészt meg.
Nem a máj fáj, hanem a harag.
Nem a szíved fáj, hanem a szeretet hiánya.
És maga a szeretet a leghatalmasabb gyógy-Szer."

(Szabó Andrea fordítása)

Így Karácsony előtt még több időt töltök a munkahelyemen, ami egy hatalmas áruház itt a világ legszebb városának lüktető szívében. Szeretett mammutom tökéletes prezentációja számomra a 21. század reklámtól és marketingtől harsogó, megaprofitot termelő tuti sikeres cégének. Az ide óránként ötezer betérő vásárló, aki tisztelet a kivételnek inkább hasonlatos a sztyeppei csordára, mint holmi jól szituált úriemberre, részét képezi annak az agymosott fogyasztói társadalomnak, aminek akarva akaratlanul is részesei vagyunk. Ebben az „ugyanhovahaladunkmár” elcseszett világunkban, amelyben minden a vádaskodástól, a karaktergyilkosságoktól, zaklatásoktól hangos, elfogyott mindenhonnan az intimitás. A média hangoskodása túlordít minden csenden. Ilyenképp megpróbálja elnyomni a karácsonyt. Azt a karácsonyt, amit pedig mondom néktek, éppen 2017 éve megünnepelünk.

Nagy a baj. A szeretet hiánya lassan megöl mindent. Mert a szeretethiányos ember szomjazza, hogy rá figyeljenek. Mindegy hogy hogyan. Azt gondolja, hogy akkor szeretve lesz, ha írnak róla a bulvárlapok. Vagy gondolkodjunk kicsiben: ha róla beszél mindenki a munkahelyen, ha az ő nyelve nyomán másra hull a záporeső, vagy ahogy régen fogalmaztak: szájára vesz miatta mást a falu. A családnak nevezett platformon is lehet persze büntetlenül köpködni valós vagy vélt igazságainkért a konyhaasztal körül egymásra, vagy a harmadikra, amitől azután még biztosabban kerülünk fényévekre attól az állapottól, amiben még képesek voltunk szeretni.

Tézis: Mindenki egyformán vágyik a szeretetre. Ezt a vágyat nagyon különböző formában éljük meg. A hiányát is különbözőképpen próbáljuk enyhíteni.

Antitézis: nem attól leszünk szeretve, ha hasonlatossá válunk egy tűzokádó sárkányhoz, ami átkot, szitkot szórva perzseli fel a kapcsolatainkat, a környezetünket, az életünket.

Szintézis: A szeretet mindenkiben jelen van. Ezt többnyire akkor tudjuk értékelni, amikor megtaláljuk. Amikor jelen van az életünkben. Másfelől meg képesek vagyunk szörnyeteggé vagy éppen befolyásolhatóvá változni, ha nem kapjuk meg. Képesek vagyunk pótolni shopping feelinggel, vagy bármi őrültséggel, csakhogy magunkra vonjuk a figyelmet (öngyilkosság, családon belüli erőszak, bulvárkampányok). Vagy szétcsúszunk. Kipróbáljuk milyen is az a depresszió. Hol is van a határ? Az üveg alján, előbb, vagy később? Ettől persze nem fog senki jobban szeretni bennünket.

Konklúzió: A szeretet bennünk van. Mindenkiben. A legbelső, legintimebb szféránkban: a lelkünkben. S hogy rátalálunk-e, az is csak rajtunk múlik. Ez nem könnyű, ismerve azt a tényt, hogy az emberek nagy százaléka úgy hal meg, hogy nem sikerült neki.

A terápiát, mint mindent, önmagunkkal kell kezdeni. Szerethetővé válni. Magunk és mások számára. Engedni hogy szeressenek. Szeretni magunkat és másokat. Nem úgy, mint eddig... Jobban... Máshogy.

Recept: Tedd hát le a terhed, ne cipeld tovább a múltad! Békélj meg az igazságtalansággal, bocsáss meg magadnak és másoknak! Tegyél rendet a fejedben, mert a gonosz gondolat, szó és cselekedet azonos súllyal bír. Nyílj ki, mondd el ami bánt és beszélj a vágyaidról!- a kimondott szó segít. Szavaidat ne befolyásolja düh vagy harag! Csitítsd le magadban a mérget, az indulatot! A legrosszabb tanácsadó. Tisztítsd meg a lelkedet azoktól a dolgoktól, amik fájnak! Engedd szabadon, hadd repüljön, hadd kívánjon, hadd legyen teli ismét vágyakkal. Menj utána, mert egyedül ő tudja a számodra helyes utat. Hallgass a belső hangodra! Csendesedj el, hogy meghalld!

Legyél benne a szélben, a nevetésben, a szeretetben, a szerelemben, észrevétlenül! Tanuld meg szeretni az őszt, a telet, a születésnapod, a karácsonyt, ahogy a hétköznapokat is!... Ettől kezdve nem fog fájni semmid… Amikor meggyújtod a karácsonyi gyertyát, légy nagyon boldog! Akkor is, ha ott van mindenki melletted, akit szeretsz, s van, akitől sok kilométer vagy akár egy óceán választ el.

A karácsonyi üzenet valódi jelentése az, hogy nincsenek ünnepek vagy hétköznapok magukért. Csupán a szeretet szenteli ünneppé az ünnepet, és ünneppé a hétköznapokat is egyképpen... Érted és azokért, akiket szeretsz.

Hála

„ A hála kaput nyit az élet teljessége előtt. Általa megelégszünk azzal, amink van, és még többet kapunk. Az elutasítást elfogadássá teszi, a fejetlenségből rendet csinál, a zűrzavart eloszlatva világosságot hoz. Az étkezést lakomává varázsolja, a házat otthonná, az idegent baráttá. A hála lételemet ad a múltnak, békét jelent a mának, és terveket a jövőnek.” (Melody Beattie)

A definíció szerint, amit még Spinozától örököltünk, a hála a szeretetnek azon vágya vagy törekvése, melynél fogva, aki a szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót tenni iparkodunk. Tehát a hála nem más, mint a megtapasztalt jóindulat hasonló formában történő viszonzása.

Valójában a hála egy érzés, egy nagyon magas fokon izzó, túlcsorduló olykor egyszerű, olykor túlfűtött… nagyszerű érzés. Benne van a bizalom, a nagyrabecsülés, a szeretet, akár lehet szerelem is, mindenesetre valami olyan érzés, amely közel hozza a másikat, felelőssé tesz egymás iránt, s egy jövőbeli szeretetkapcsolatra helyezi át a hangsúlyt… Megtanít megélni, értékelni a pillanatot, megélni a mostot, és megalapozni az ismeretlen közös jövőt. Megtanít megköszönni mindent, ami és aki körülvesz minket. A hála egyfajta megváltozott tudatállapot, extázis, egy hatalmas köszönöm az életért, létezésünkért. Hányszor szőjük bele mondandónkba: „Istennek hála”… S ez olykor neki szól, olykor másnak, mégis kimondjuk, mert oly fontos számunkra. Megindít, elindít, értékel, megkönnyebbülünk, és van erőnk tovább menni, küzdeni vagy épp csak elcsendesedünk tőle.

A hálaadás egyik legszebb formája az imádság. Az imádság-irodalom számtalan gyöngyszemmel szolgál számunkra. Szent Ferenc, Szent Ágoston, Luther, Antoine de Saint Exupéry csodálatos imádságaiban, hogy csak a szívemhez legközelebb állókat említsem.

Ahogy elmúlik felettünk az év, végig gondoljuk, leltározunk, mérleget készítünk, lekönyvelünk, adóbevallunk. Minden decemberben ugyanúgy. Ez nagyon hasznos dolog, mert kiderül, hogy mennyi minden történt velünk, mennyi remek pillanatot éltünk meg, hol hibáztunk. Miért fontos ez? Mert azzal a tudatossággal, amivel a jót képesek vagyunk értékelni, a rosszat elviselni egyszerűbb.

Tulajdonképpen annyi minden történt velem ebben az évben is, amiért nagyon hálás vagyok. Mint szokásos, minden jó dolog nem kis logisztika, némi szenvedés és nem kevésszer hosszú várakozás után hullott az ölembe. Természetesen minden alkalommal karcolta a tűrőképességem határát. Így utólag megvalósult projektek mentén - amik ugye boldogsággal töltenek el, és hosszú távra lettek megtervezve – nehéz azokat a mozzanatokat felidézni, amikor bizony küzdeni kellett, lemondani, és várakozni hosszasan.

Igen, megérte. Hálás lehetek az életemért, a gyerekeimért, a munkámért, az életkörülményeimét, családomért, a barátaimért, a legjobb barátomért, és az írásért.

Milyen érdekes. Már három éve ennek is. Izgalmas folyamat rátalálni önmagadra, meghallani a saját hangodat, megtapasztalni, hogy az élet legkilátástalanabb helyzetében is megkapod mindig mindazt, amire épp szükséged van. A legváratlanabb szituációban feltűnik a semmiből egy addig ismeretlen ember, aki előcsalogatja belőled a képességet, aki megtanít rövid idő alatt viselni a szárnyakat, amit az alkotás élménye ad. Megtanít szárnyalni is. Majd ahogy teljesítette küldetését, amilyen viharral jött, olyan csendben lelép. Észrevétlenül átadja a helyét valaki másnak, aki megint új perspektívákat nyit meg, és tanít folyamatosan minőségi életet élni.

Ma is igaz a blogom mottója. Öröm számomra, hogy most is pont így érzem.

„Az út minden pillanatát boldogan éltem meg. Életemben először nem az eredmény és nem a siker motivált. Azt tehettem, amit szeretek, amiben jól érzem magam. Hazaérkeztem. Elfogytak a kérdések. A szívem tele van hálával és szeretettel. Írásaimban ezt az örömöt osztom meg veled.”

Persze erősen motivál az is, hogy látom, mennyien olvassátok. Olykor beszóltok, hogy ezt most miattam írtad, vagy nekem írtad, vagy ez most nagyon rólam szólt. Valójában nem tudok semmi másról írni, csak amiben érintett vagyok. Mivel élek, részese vagyok én is ez élet nevű társasjátéknak. Pont innen merítek mindig egyet. Valójában meg öröm, ha magatokra ismertek. Ez is csak azt bizonyítja, hogy senki sincs egyedül, és mindannyian részesei vagyunk a tanításnak.

Írni sokféleképpen lehet. Én a szívemből szeretek írni, a lelkemből, az érzelmeimről, az érzéseimről. Tudom, hogy ez nem megy az emberek nagy részének. Hálás vagyok érte, hogy nekem "magától működik" és  örömforrás. Bár jóllehet a történet rólam szól, nemcsak én gyógyulok tőle írás közben, hanem az is, aki olvassa. Olykor saját magamnak is üzenek a jegyzeteimben, miközben sok mindent megértek magam is. Ez egy nagy szerelem.

„Szerelem az, ami reggel felébreszt,

este csendben elaltat,

s e szerelem belecsókolja

az emberbe a halhatatlant.” (Papp Ádám)

Szimpátia = közös szenvedés

„Az embernek lelke van, amely hinni és repülni tud, s ez a lélek halhatatlan és farkasszemet néz a világgal.” (Márai Sándor)

Miért nézünk farkasszemet? És mivel is pontosan? Tényleg repül a lelkünk? S ha repülni vágyik, miért hagyjuk vagy nem hagyjuk? Mi tart vissza és mi tartja életben a megszületett vágyainkat? Az örök dilemma, hogy melyik vágyunkat kövessük, melyiket ne.

Boldogok vagyunk, ha kapunk egy új háziállatot, meggazdagszunk hirtelen, a barátunk váratlanul szerelmet vall. Ezek a dolgok mind szimpatikusak számunkra. Az igazi vágy azonban az, hogy kihozzunk mindenből valami egészen elképesztőt. Az igazi vágy az, hogy adjunk valamit és nem az, hogy kapjunk. Ez az egy bölcsesség repít, a többi csak visszafog. Ellenkező esetben nem tudunk kapni, nem vagyunk képesek a szándékot értékelni. Nem vesszük észre, amikor más éppen varázsol körülöttünk, hogy mosolyogni lásson, hogy emelje a komfortérzésünket… csak úgy… szeretetből.

Farkasszemet nézünk állandóan a világgal. Ezt remekül fejezi ki a nyelvhasználatunk is. Szimpátia szavunk jelentése például: »közös szenvedés« (sym=közös, pathien=szenvedés). Ez is azon dolgok egyike, amit magunknak építgetünk, hogy azután legyen mibe jól belepusztulnunk. A múltunk cipeljük, a jövőnktől meg rettegünk, mert mindig, mindennel farkasszemet akarunk nézni, lehetőleg most azonnal.

Így hát nem fontos sok apró hülyeséget ajándékozni haszontalan tárgyak formájában, mint ahogy nem visz előbbre az sem, ha az ötéves gyerekünknek a legújabb Iphone akárhányast vesszük meg karácsonyra. Miközben ugye beindítjuk a szenvedő mechanizmust, körülvesszük magunkat és szeretteinket egy halom hulladékkal, és bosszankodunk, hogy a gyerek semmi mást nem csinál, csak a technikát nyomkodja minden helyett. Ettől fogva farkasszemet nézünk velük is, akikért amúgy tűzbe mennénk. Közös szenvedéssé válik a szimpátiánk.

„Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint.” (Fil. 2:13)

A következő gondolatmenet kicsit igehirdetésnek is tűnhet. Igyekszem majd lefordítani eretnek és ateista nyelvre is, ahogy szoktam, szabadon, magam után, hogy mindenki értse.

A fenti bibliai sorok értelmezése a vallásos ember számára evidens. A kulcsszavak: akarás és véghezvitel. Tehát mielőtt bármit is tennénk az Isten vágyat ébreszt bennünk valami iránt. Megadja a véghezvitelhez szükséges összes eszközt: tehetséget, képességet, a tisztán látás ajándékától a kitartásig. Így azután elindulunk, próbálkozunk. Isten adta képességeink segítségével ismerjük fel a lehetőségeinket, kamatoztatjuk talentumainkat, képesek vagyunk elviselni a támadásokat, kudarcot, kritikát. Isten segedelméből képessé leszünk levetni a félelmeinket, felállni ha elesünk, tanulni, teher alatt is nőni. Mert nőni csak fölfelé lehet.

Az eretnek értelmezés sem sokban tér el ettől. Teljesen mindegy, hogy minek hívjuk, és ki teremtette meg a vágyat benned és kinek tulajdonítod az annak véghezviteléhez szükséges fentebb felsorolt képességeket, azok ott vannak mind benned, és a képesség is, hogy rátalálj, majd véghez vidd. Út közben persze majd jól elszenvedsz a szimpatikus dolgokkal, de ez helyénvaló is. Kell, hogy felnőj a feladathoz. Kell, hogy megtanulj jól szeretni. Szeretetet adni és elfogadni.

A szeretetet nem lehet pénzen megvenni, kikövetelni, vagy fegyverrel kierőszakolni. Ő egy határozott, bár csöndes, és törékeny teremtés. Te hívod életre olykor egy szerelem, olykor egy születendő gyerek, egy élethosszig tartó barátság formájában, vagy a szüleid iránt érzett rendíthetetlenségedben. Ha úgy gondolja, jön, belibben a mindennapjaidba. Alaposan felborít mindent, a maga módján kiforgat magadból, miközben megtanít felvállalni magad és másokat is. Azután ha elfogadod, tovább adod az érzést, akkor veled marad. Ha azonban harcolsz, gonoszkodsz egyre, akkor feleslegessé lesz, csöndben rád csukja az ajtót és lelép. Azután legközelebb majd csak akkor csönget be hozzád, ha te magad képes leszel a nagy csalódások ellenére újra megfogalmazni a vágyaidat, ha elég erős leszel, hogy felszámold magad körül a szürkeséget, képes leszel sérelmeid és fájdalmaid ellenére szeretni… Máshogyan, mint eddig… Jobban... Egyszerűbben... Feltétel nélkül…

„A félelem hangja ezt mondja: - Rakj tüzet a kandallóban, és maradj ott a melegénél!

A hit hangja ezt mondja: - Lobbantsd lángra a szívedet, és indulj megvalósítani terveidet!” (Bob Gass)

Eljön az az idő, amikor már nem elégít ki, hogy élvezed a szürke ötven vagy száz árnyalatát. Olykor a döntéseidben el kell határozni magadat a fehér vagy a fekete mellett. Ez lesz az a pont, amitől fogva elkezd kiszínesedni számodra majd újra a világ. A te pazarnak hitt mindig legalább ötven árnyalatban pompázó, valójában meg porlepte beszürkült kis világod, amely valaha persze vitathatatlanul színes volt, vagy legalábbis elhitted róla, hogy az. Ahogy múlt az idő, betakargattad az álmaidat, hogy be ne lepje azokat is a por vagy a köd. Lassan szürke hétköznappá törpültek az óriások, és hadsereggé duzzadtak a szürkéid. Véres verejtékkel építetted fel a kínai nagy falat magad köré, mert azt gondoltad, mögötte biztonságban tudhatod szeretteidet és királyságod. Azóta már pontosan tudod, hogy mennyit hibáztál, mikor, hol és miért. Nahát, még bünteted is érte magad szigorúan, naponta. Persze ugyanezt teszi veled a környezeted is, csakhogy még nehezebb legyen elviselni a vezeklőinget. Hogyne tenné, hiszen ami körül vesz az egy tükör, pont azt látod benne, mint amilyen te magad vagy. Olyan színű a világ körülötted, amilyenre éppen magadat sikerült kiszínezned.

„Ha életünknek megvan a »miértje«, akkor a »hogyanját« el tudjuk viselni.” (Friedrich Nietzsche)

Terápia

„Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a katolikus költő megjegyezte:

– Utállak benneteket, pszivel kezdődő foglalkozásúakat.

– Miért utálsz János?

– Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik. A valóságban, – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.” (Popper Péter)

Nagyon régen olvastam már ezt a történetet. Nemrég ismét a kezembe került. Bevallom, mindig kerestem a lehetséges megfejtését. Nagy tisztelője, szorgalmas olvasója és híve vagyok a szösszenet mindkét szereplőjének. Mindazonáltal nehéz őket egy lapon említeni.

Elvittem a magam kísérletét egészen addig, hogy közeli és távoli ismerőseimet mind nagyító alá vettem, mert az empíria az ugye a legmegfoghatóbb dolog a világon. Kinek lenne jelen állapotában szüksége pszivel kezdődőre, és kinek irgalomra, vagy egyikre se, hanem valami egészen másra. A megfigyelést lefolytatni nem volt nehéz, hiszen alapvetően mindannyian legalábbis átmenetileg zakkantak vagyunk. Ezen kívül vannak, akik nagy valószínűséggel örökre azok is maradnak.

Valahogy mindig megérzik a körülöttem levők, hogy valami pszivel kezdődő vagyok, vagy csak irgalmas. Esetleg egyszerűen csak amolyan „sírjavállamon”-féle, aki meghallgatja a problémáikat, feltesz néhány fájdalmas kérdést, ezzel jól megforgatván a kést az amúgy is ezer sebből vérző lelkükben. Majd közli:

„Változz meg!”

Ilyen az én fölöttébb eretnek terápiám.

Mindig azzal a hasonlattal szoktam példálózni, hogy képzeld ezt úgy el, mint amikor a vak újra látni kezd, vagy a süket hallani valami csoda, műtét, technika folytán. Kinyílik neki egy színes/hangos világ. Ez a világ ugyanaz marad, ami eddig volt, csak az ember változott meg: kezdi látni, hallani, érezni. Ebben a világban vannak kellemes dolgok, de létezik benne szürkeség is, fekete gyász is, sziréna, és egyéb fülsüketítő hangok. Mindig is voltak és lesznek. A kérdés csak az, hogy van-e szemünk a látásra, fülünk a hallásra. Van-e szívünk, hogy érezzünk? Van-e fejünk megérteni dolgokat? Van-e türelmünk tolerálni a másik ember dolgait? Tudjuk-e egymást hibákkal együtt szeretni? 

Elsősorban magunknak kell jónak lenni ahhoz, hogy a világ jó legyen körülöttünk. Már az is fontos, hogy milyennek látjuk a dolgokat, s még ehhez jönnek a visszajelzések. Haragra harag. Gyűlölködésre gyűlölködés. Féltékenységre féltékenység. Mosolyra mosoly. Bizalomra bizalom. Féltésre féltés. Szeretetre szeretet. Így azonnal fel is szorozzuk a dolgokat. Nagyon nem mindegy, hogy a pozitív vagy a negatív oldalt sokszorozzuk meg magunknak.

Végül is miért nem vagyunk képesek változni?

Először is nem a pszichológus hibája, hogy szembesíti az embert a feladattal, s az összeomlik ahelyett, hogy megoldás után nézne. Mint ahogyan az sem az ő hibája, hogy sok a depressziós, szorongásos ember. És igen, az élet feladat, nem probléma - ezt ne felejtsük el!

Hogy is képzeljük el mégis, hogy mi fogja vissza az embert a változásban? Legfőképpen az, hogy nincs készen rá, nincs szeme a látásra, füle a hallásra, szíve az érzésre.

C.G.Jung zseniális elmélete szerint az ember élete három időszakból áll. Az első harmadban megszületik a test, fejlődik, mígnem felnőtté lesz. A második az egó megszületése és kifejlődése. A harmadik a belső spirituális fejlődés időszaka, a szellem megszületése. Ez utóbbi az emberek nagy számánál elmarad. Még az első két időszak a külvilág hatásainak való megfelelést, a harmadik a bennünk lévő lehetőségek fele fordulást célozza meg. Sok esetben  az első kettőt olyan nagy sikerre visszük, hogy éppen ez akadályozza meg a harmadik véghez vitelét. Egyszerűen visszalépésnek, gyengeségnek, nem pedig magának a kiteljesedésnek tartjuk, és bele se fogunk.

Ekkorra már felépítettük az óriási egónkat, amire persze szükségünk is volt, hogy egzisztenciát teremtsünk, karriert építsünk, hogy családot alapítsunk, a fogyasztói társadalom jól fogyasztó éltetői legyünk, hogy megfeleljünk a szüleink elvárásainak, a társadalmi elvárásoknak, a reklámoknak, hogy kiépítsük a magunk hitrendszerét. Mindenben kész mintákat vettünk magunkra nevelés és elvárások által. Ezt általában tökélyre fejlesztjük. Közben pedig nem vesszük észre, hogy baj van. Ezért van a sok válás, a sok alkoholista, narkotikumon élő, pszichés beteg. És tényleg a pszivel kezdődők ezzel szembesítik az embert, amire az a változás helyett összeomlik. A maga által kövérre hizlalt és oly jól működő egója ugyanis nem engedi neki, hogy változzon.

A szellemi születés egyedül tudatosságból jöhet létre. Ez a fejlődés nem függ sem életkortól, sem megszerzett tapasztalattól. Ez egyedül csak arról szól, hogy képesek vagyunk-e túltenni magunkat a mintáinkon: ahogy nem fogyasztunk reklámot, nem használjuk mindig a legújabb mobiltelefont, úgy nem akarunk megfelelni a szüleink, a párunk, a gyerekeink, a társadalom, az egyház, stb. elvárásainak. Képesek vagyunk befelé koncentrálni, megismerni önmagunkat. Ezzel párhuzamosan épül le, szűnik meg az egónk is. Véletlenül sem a gondolataink, érzelmeink elemezgetését jelenti ez a folyamat, hanem a mostokban való élés örömét. Nyugodt, boldog, csöndes jelenlétet az életben.

Közben a tudatosságunk is jelentős változáson megy át.

Eleinte mindent a múltbeli tapasztalatainkból merítünk, és a jövőt építjük. Ilyenkor a megfelelési kényszer, az elvárások, az elismerés motiválnak. Egyszer sem a jelenben élünk. Szerepeket játszunk: kiváló munkaerőt, jó családapát- anyát, barátot, jó gyereket, pénzkereső automatát. Amit elrontunk, azt a jövőben feltétlenül korrigálni akarjuk, csakhogy megfeleljünk mégis az elvárásoknak. Nincs bátorságunk szembe nézni magunkkal. Később megélünk néhány pillanatot, amiben megérint, hogy milyen rabságban is tartjuk magunkat. Ilyenkor kezdünk bele új dolgokba, szerelmesedünk újra, és kockáztatunk, rúgjuk fel a szabályokat, már kevésbé érdekel mások véleménye, a társadalom vezetett rétegéből lassan kiszivárgunk. Az eddig mesterien elfojtott érzéseink, érzelmeink előtörnek. Végül szabadságra törekszünk. Elkezdünk a jelenben élni, meglátni a jót mindenben. Boldogok és nyitottak vagyunk. Nyugalmat élünk meg a mindennapokban, megszűnik a stressz. Jó társaság vagyunk mások számára.

A tű fokán persze magunknak kell áthaladni, erre nincsenek minták, és azt se mondja senki, hogy ez könnyű. Azt tartja a mondás, hogy egyedül kell megszületni és meghalni is. Végül is nincs ebben semmi rossz, hiszen csak az igazán a miénk, amiért egyedül harcoltunk meg. Ugye, mennyire paradox az emberi élet! Társas lénynek, kapcsolatokra, szeretetre, ölelésre vágyó egyednek vagyunk bekódolva egyik oldalon, a másikon meg egyedül kell kiküzdenünk mindent. Igen, a boldogságunk nem függ senkitől, a szabadságunk se. Nem számítanak a múltbeli hibáink. Egyedül a most számít, amivel megalapozzuk a jövőt, de úgy, hogy nem akarjuk előre eldönteni, hanem hagyjuk a vágyainkat lassan beteljesedni. Miközben mi magunk változunk hozzá saját boldogságunkhoz.

Vissza Pilinszkyhez

Valljuk be őszintén, hogy az élet nem problémákból áll, hanem megoldandó feladatokból. Legkevésbé tragédiákból. A tragédiák mindig akkor születnek, amikor képtelenek vagyunk a változásra, vagy a napi feladatokat: egzisztenciális gondok, szexuális problémák, szétcsúszott házasság, szüleinkkel, gyerekeinkkel, barátainkkal, munkahelyünkkel kialakult rossz viszonyunk, szeretteink halála, egy baleset, betegség, - mind tragédiaként éljük meg. Ezeket meg lehet élni rosszul: depressziósan, visszafojtva minden érzelmet, összeomolva, lerombolva magunk. És persze meg lehet élni jól is: feladatként, konstruktív megoldásokat keresve. Ami lehet, hogy elsőre nem a legjobb, de legalábbis nem pusztít el. Azután mindig egy kicsivel jobban megy majd.

Az irgalom gyakorlása szintén fontos, de mindig határt kell neki szabni... hogy meddig. Segítsük át a hozzánk fordulót tragédiája feldolgozásán, feladatként való megélésében és azután engedjük el a kezét!

Tudomásul kell venni, hogy az irgalmasság gyakorlása nem lehet végtelen. Mindenkinek magának kell rálelni a megoldásra, megküzdeni a feladattal. Kinek a barátja, kinek a pszivel kezdődők, kinek a családja, kinek a hite vagy a lelki gondozója segítségével. Milyen érdekes, ők mind az irgalmat gyakorlók... Pedig milyen idegesítőek tudnak lenni. Belepiszkálnak a lelkünkbe, egy sor kényelmetlen kérdéssel bombáznak, és végül csak ennyit mondanak: „Változz meg!”

„Mielőtt elindulsz egy úton, tedd fel magadnak a kérdést: Van szív ebben az útban? Ha van benne szív, akkor jó út, ha nincs, akkor haszontalan.” (Carlos Castaneda)