Év végi leltár

Az év végi elszámolás anyagi téren minden gazdasági szervezetre kötelező. Miért is? Mert abból megtudjuk az egyenleget. Kiderül, hol teljesítettünk jól, és hol rosszul. Elemezzük, levonjuk a konzekvenciát, és ahol kell újratervezünk.

A leltár ugyanez… Vajon megvan-e minden? Kell-e pótolni az elkopott, lehasznált eszközöket, mit kell leírni. Jól könyveltünk-e le mindent?

A lelki leltárt is nagyon fontos, és hasznos dolog elkészíteni. Metódus a szokásos: a papír egyik oldalára felsoroljuk azokat a dolgokat, amit örömként éltünk meg, ami jó volt, amiben előre léptünk. A másik oldalra kerülnek azok a dolgok, amik nem sikerültek, a pofonok.

Gondolom nem mondok nagy újságot azzal, hogy eddig nem foglalkoztam ezzel sem. Ma boltba menet gondolatban összeírtam a listát. Meglepődve tapasztaltam, hogy ebben az évben több dolog történt velem, mint az utóbbi 50 évben.

Nagyon hosszú a lista. Ami öröm, hogy a pozitív oldalra került a lista 90%-a, míg a negatív oldalon a 10%-a. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy az „A” oldal csupa könnyed pajkosság volt, azokkal a dolgokkal is meg kellett küzdeni, beletenni az energiát, de ezt menet közben nem éreztem, jó volt megélni. Boldognak éreztem magam.

A „B” oldal a kudarcként megélt dolgok… nos ezekből lehet a legtöbbet tanulni. Ezeket majd hogy tudom újra a hasznomra fordítani, miben kell változnom?

Próbálom megérteni az érzést, hogy miért tűnik vaskosabbnak ez az év, mint az előző 50. A magyarázat nagyon egyszerű. Bár eddig is elég intenzív életem volt, most sok változást éltem meg szinte egyszerre, amik valójában nem is tűnnek számomra túl nagynak, inkább természetesnek éreztem minden percet. Akik ismernek, tudják, hogy mindig is tudtam magam körül hirtelen jött viharokat kavarni, és nem akadtam meg, ha tenni kellett a dolgok sikeréért.

Ez az év attól volt több, hogy a sok előtanulmány, tanösvény bejárása után most végre képes voltam egy egészen nagy belső változásra, és valljuk be… ettől tűnnek a nagy dolgok egyszerűnek és természetesnek. Ebben az évben tényleg boldog lehettem. Korántsem azért, mert nem adódtak nehézségek, nem voltak csalódások, könnyek, nehéz döntések, hanem azért, mert sikerült békét teremteni a lelkemben. Szeretettel nézni mindenre.

Mi minden történt? Letettem a múltam, megtanultam pozitívan gondolkodni, nem erőlködök, megtaláltam és megszerettem magam, az önértékelésem, önbecsülésem helyrebillent, nincsen teljesítmény-kényszerem, barátságot kötöttem az egómmal, sikerült lelassítani a tempót, tudok várni, lépésről-lépésre haladok. Letettem egy csomó rossz tulajdonságot. Nyitott vagyok mindenre, érdekel is minden, van egy csomó dolog, amit csak azért teszek, mert egyszerűen élvezem. Nagyon hálás vagyok mindezért.

Érkeznek a dolgok, ezt még szoknom kell. Nagyon jó érzés.

A múltamat már képes vagyok magamhoz ölelni, a félelmeimet szeretetté változtattam. Tudom, hogy a világgal is ez a dolgom.

Van persze még egy csomó dolog, amit meg kell tanulnom, amiben változnom kell, úgyhogy lesz dolgom jövőre is.

Merek kérni, mert tudom, megadatik. Persze ebben a formában:

„Ne azt add, Uram, amit kívánnék, hanem amire szerinted valóban szükségem van!” (Antoine de Saint-Exupéry)

Karácsony

Az ádvent, a karácsony egészen furcsa módon lett az idők folyamán az „utálom a karácsonyt” érzésével egyenlő… Az emberek érdekesen élik meg az ünnepeket, mindenki futja a kötelező köröket, ajándékok, főzés-sütés, takarítás, őrjöngés… mindig a gyerek húzza a rövidebbet… mindig ő van láb alatt, őt osztják le, verik meg… soha máskor, de karácsony előtt biztos… A nagyszülőket végig látogatni, hóban-fagyban, három gyereket összepakolni, és menni… sosem felejtem el azokat a karácsonyokat… Volt olyan, hogy vödör forró vízzel öntöttem le az autót az ónos eső miatt, hogy egyáltalán bele lehessen a kulcsot tenni a zárba… Egy hónapig szinte minden reggeli Rorátén ott lenni tanítás előtt a kápolnában, készülni az osztályoddal a karácsonyi műsorra, készülni otthon a saját három gyerekeddel a zeneiskolás záróhangversenytől a karácsonyi kazetta-felvételig, a hittanos csoportoddal a karácsony esti templomi műsorra, megírni a bizonyítványokat… ajándékokat készíteni a gyerekekkel, amit haza vihetnek majd, de minden kész legyen, ötletes legyen, minden évben valami újat csinálj… mert igényes vagy, megfelelsz az összes elvárásoknak…

Mindenki nyűgös, fáradt, reggel, délben és este… Azután, mikor minden lement, másnaptól nagymamázás, de ők egyszer sem jönnek el, menjünk mi… ki, milyen ajándékot vesz, mekkorát, hol nagyobb a karácsonyfa, ki süt több süteményt...maradjunk még… amikor megyek nem félt senki a jeges, csúszós úton, amikor hazafele indulunk jön a nem szabad elindulni… millió kifogás mindenre, legyártva frappánsan, napra készen. Már annyira jó lenne végre leereszteni, csendben lenni… becsukni az ajtót magadra… minden volt ez, csak az nem, aminek lenni kellett volna… tudod, hogy a karácsony nem erről szól. Csak az nem világos előtted, hogy ennek te vagy az oka, te tetted ilyenné, mert mindig mindent lehet máshogy, azokkal a bizonyos mostokkal, belülről, időt szánva rá, hogy megtaláld a jó tulajdonságokat mindenben.

Valójában talán egyfajta szolgálat volt ez is, bár nem gondoltam akkor sosem erre, egyszerűen úgy éltem meg, hogy a legnagyobbat mindig a saját három gyerekem veszítette velem. A mosoly a gyerekek arcán, mikor lezajlott jól egy-egy projekt, a szülők arcán, hogy édes volt a gyerekük a kis szerepében… valamennyire kárpótolt, és talán még sikerült is mosolyogni, de erre már nem emlékszem. Egy biztos, az én lelkem építése az sosem valósult meg. Azután ahogy nőttek a gyerekeim, egyre lazább volt minden… nem volt standard karácsonyi menü, mindenki akkor és oda ment, ahová a szíve szerint menni akart.

Viszont az utolsó nap is még munkában zajlott, a piackutatásban a december a leghúzósabb hónap, nincs szombat, nincs vasárnap, van 24 óra munka… mert a pénz az kell… hát így embertelenedett el ez az ünnep is… én meg hagytam, hogy ilyenné legyen… és egyszerűen felcímkéztem, hogy utálom a karácsonyt...

Azután jöttek azok a karácsonyok, amit mindig Pesten töltöttem az ottani kis családommal, majd szenteste az utolsó Amszterdamból érkező repülőnél vártam egy, vagy két gyerekemet. Az első ilyen karácsonyi élmény a reptéren nagy katarzis volt. Keserédes katarzis.

Álltam az érkezés tábla előtt… sok magam korú emberrel, azután voltak kis gyerekek anyukákkal, nagyszülőkkel… először fel sem fogtam a történéseket, mert annyira arra voltam ráhangolódva, hogy jön haza a nagy fiam, akit hónapok óta nem láttam és nagyon vártam haza, hogy végre megölelhetem… Azután kivillant a zöld lámpa, leszállt a gép, majd nemsokára szállingóztak kifele az emberek… fiatalok, akik itt hagyták az országot, volt, aki már családdal, gyerekekkel, apukák, anyukák, testvérek várták őket haza karácsonyra, vagy az alig járni tudó egyéveske kislány szaladt az apukája elé, ahogy meglátta… apuka kamionosként dolgozott akárhol a világban… ki tudja, mikor látták legutóbb... és ölelkezett mindenki... Ezután minden karácsony így zajlott… Nem tudom még most sem könnyek nélkül leírni ezeket a sorokat. Hol egy, hol két gyereket vártam… Amszterdamból, Nizzából, hol a harmadik gyerek ment ki szünetben dolgozni Angliába… majd január 2.-án vissza, ugyanez, még szomorúbban. Valójában küldtem őket, mert tudtam, otthon nincs már jövőjük. Ez lett abból az országból, ahol születtünk… Így telt el három karácsonyunk. Azután jött az utolsó Magyarországon töltött ünnep, az eladott, szétszedett lakásban, becsomagolva, mert költöztünk Amszterdamba… már nem volt karácsonyfa sem, csak dobozok, meg az első szomorú ünnep a barátnőm nélkül. Az utolsó alvások a földön. A sok búcsúzkodás… a sok bürokratikus zsákutca elindulás előtt. Meg a hit, hogy jobb lesz. Elpakoltam a karácsonyfát, meg a régi díszeket, mert kell majd ott jövőre legalább a nosztalgia… meg majd a honvágy, aminek jönni kell.

Eljött az első itteni kerstmis. Már az első adventi vasárnapon felhoztuk a tárolóból a karácsonyi dobozokat, majd egy mondattal áthúzta a fejemen a kisfiam, hogy ez most nem olyan lesz, mint gondoltam… „Anya, nem rakjuk fel a régi díszeket!”- és nem raktuk fel. És nincs nosztalgia, és nincs honvágy… ezeket mindenki csak magának gyártja, mint ahogy mindent, ami körülvesz. Ha a hidak felrobbantva, nem kell visszaúszni… nem szabad hátra nézni... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt jó, határozottan egyre jobban és jobban vagyunk.

Elhatároztam, hogy szeretni fogom a karácsonyt… úgy vagyok most ezzel is, mint az ősszel. Készülődök, szolidan a külsőségekben, és több időt fordítva a lelkemre. Néhány kellemes program: rajzolás a Rijksmúzeumban, éjjeli karácsonyi kastélytúra, koncert, Light Festival.

Kis egyszerű dolgok, kikapcsolódás, érdekességek.

Sok-sok írás, a blog elindítása, feltöltése… ez az én coming outom lesz egyben. Készülök régen rá, dédelgettem a kis tervemet. Vártam, hogy lassan megvalósuljon, megérjen. Bár végül is igazán a folyamatot volt jó megélni mindig abban a pillanatban. Sok nagyszerű mostot kaptam. Ezért fontos rátalálni arra, amiben önmagad lehetsz. Ez a boldogság. Ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy megléptetted velem az első lépéseket… ahogy elindítottál ezen az úton… ahogy eleganciával, természetesen és magától értetődően gyújtottad meg ezt a lángot, ami most már világít. Mindezt olyan nemes egyszerűséggel tetted, mintha a saját gyertyád gyújtanád meg. Azután eltűnődök… a te gyertyádat sikerült-e meggyújtani?

Sokszor érzem, mikor sétálok a kanálisok partján, hogy ott sétálsz mellettem. Mindig tudtad a gondolataimat, most is csöndben figyeled, ami a fejemben zajlik… ahogy összeállnak a képek. Szótlanul élvezed, hogy látod azt, ami másnak még láthatatlan. Közben megszólal a dallam a csöndben.

Sokszor érzem úgy, hogy itt állsz mellettem, figyeled, ahogy hajnal kettőkor még a laptop mellett ülök. Megölelsz, elmosolyodsz, és megint ugyanazt mondod, mint mindig… olyan, mintha én írtam volna… ezek az én gondolataim… csak már megint leírtad.

Néha eléd tolnak egy nagy tálcát, rajta csupa olyan dologgal, ami kedves, de elérhetetlennek tűnik számodra... ami pedig teljesen te vagy, nem tudod, hogy vedd el, hogy fogd meg, hogy mondd ki. A terítés is királyi hozzá. Selyem, porcelán, ezüst, kristály. Minden törékeny, de tökéletességre törekszik, mint egy virág, vagy mint egy apró madár. Minden maga a tökéletesség, olyan hazaérkeztem érzés. Fontos, hogy ezeket a pillanatokat ne engedd elhalványulni, tartsd életben, mert az asztalt leszedik, a tálca leürül, de a hangok, az ízek, az illatok, a színek, az érintések, az ölelés összeáll a fejedben egy történetté, egy szimfóniává… és ott vannak a betűk, és a kottafejek, amiből újra és újra előhívhatod az egészet. Ilyenkor mindig a mostoddá lesz. Hálássá, boldoggá tesz, és megtölti a szíved határtalan szeretettel, békével. Ez már a tiéd örökre. S bár lehet, soha nem megismételhető ez a pillanat, de bármikor felidézheted, mert ott a könyv, és ott a partitúra. A jó hír, hogy már nem csak te… mindenki… a zenekar vagy az olvasó...

Az ajándékom… milyen egyszerű, ez bennem van. Kicsit az enyém, mert én évezhetem ki az alkotás örömteli idejét, mint a gyerek, minden percben önfeledten, szeretve minden vele töltött pillanatot. Egy kicsit a tiéd, mert egyre figyeled, ahogy szaporodnak a sorok, talán meghallod végre a csöndben a zenét. Egy kicsit azoké is, akik olvasnak majd a sorok között és akik észreveszik a szünetet is a hatodik ütem után… és eltelik a szívük szeretettel és békével.

Meglepetésekre is készülök… hosszú sétákra a tengerparton… és remélem összejön néhány nagyszerű ölelés, nagy beszélgetés is. Hogy kivel, hol és mikor, az még titok. Tudom, hogy már mindez úton van felém. Valójában mindent megtettem, hogy készen álljak rá. Hát most ezek a nagy dolgok, minden olyan, amilyenné tesszük. Még a karácsony is tud karácsony lenni. Amolyan csodavárás. Lelki kérdés… mert ezért van… hogy begyógyítsa a bombatölcséreket a lelkeken. Formátlanul, belülről életre keltve. Megtanítson felnőni a feladathoz, a küldetéshez, hogy végre értsük miért vagyunk itt, ki kihez tartozik. Megértesse velünk, mi is az a feltétel nélküli szeretet, azzal mekkora rezgésszám érhető el, azt hogyan lehet négyzetre emelni, és miért van erre akkora szükség most itt ezen a földön, a mi időnkben, a mi terünkben, a mi csöndünkben, a mi mostjainkban. Megértesse velünk, hogy ez a történet mennyire nem tűr halasztást. Ugyanakkor megtanítson a lépésről lépésre haladás művészetére. Antoine de Saint-Exupéry is ezért imádkozott minden nap.

A sötétséget legyőzni egyképpen lehet. Mivel a fény túlságosan fájdalmas a sötétséget kedvelők számára, harcolnak ellene... Nem kell harcolni velük, hanem egyszerűen gyertyát gyújtani. Eretnekként, nem félni fénnyé válni. Megmutatni másoknak is az utat.

A világ világosságához ugyanis nagyon sok fényre van szükség.

Ádvent

Nem szeretünk várakozni… hosszasan várakozni kifejezetten nem szeretünk. Nincs időnk, túlterheltek, fáradtak vagyunk. És valóban… talán a nagyapámmal voltak utoljára igazi várakozós ádventjeink. Mert ő volt az utolsó ember a családomban, aki ráért még várakozni is. Egyébként meg mindig mindenki sietett mindenhová. Mintha valami gonosz varázslat foglyai lennénk. A hollandok ilyesmin nem stresszelik magukat… nincs balhé, ha hosszú a sor, nem dudálnak az autóban… nem rohannak. Szóval az se igaz, hogy szalad az egész világ. Megint egy dolog, amit mindenki magának gyárt le, hogy utána legyen mibe belepusztulni.

A lényeg pedig éppen az örömteli várakozás. Nagyon szerettem gyerekkoromban a vasárnapi gyertyagyújtást, annak olyan visszaszámlálás jellege volt. Türelmes hosszú téli esték sok beszélgetéssel a cserépkályha mellett. Rengeteg könyvet elolvastunk egy-egy télen… a nagyanyám is könyvmoly volt. Főzés közben is olvasott, és némelykor úgy magával ragadta az olvasás, hogy arra lett figyelmes, hogy füstöl az ebéd… és ezt nem egyszer megcsinálta. Ezek voltak az ő nagyszerű mostjai.

Később azután egyre elidegenedett, fényét vesztette minden a rohanás miatt.

Pedig mennyi mély üzenet van ezekben a napokban. Már ha csak a kifinomult szimbolikára gondolunk, akkor is telis-tele van alkalmakkal, tartalmakkal, amin érdemes elgondolkodni.

Hit, remény, öröm, szeretet. Fény, út, öröm, békesség. Minden héten eggyel több fény a szívünkben, a lelkünkben, az életünkben, a világban.

Persze az év 365 napból áll, nem csak az ünnepekben kell ezeket a dolgokat megélni, hanem a hétköznapokban is. Várakozásainkat nem kell, hogy nyűgként éljük meg. Legyen ez például a felkészülés a nagy találkozásokra, mint amikor a kis herceg a rókát várta… már jó előre elkezdte felöltöztetni a szívét a tiszteletére. Alázattal, és nagyrabecsüléssel töltötte meg csordultig a szívét szeretettel, ünneppé téve mindkettőjüknek a hétköznapot, a találkozást. Ne várakozzunk szomorúan senki eljövetelére… tegyük a dolgunkat… hiánya ne okozzon sötétséget a lelkünkben. Mindenki okkal érkezik és okkal megy el. Minden találkozás a tanítás maga. Közben nem árt persze a saját lelkünkkel is foglalkozni, ahelyett, hogy a hiányérzés szomorúságba, fájdalomba vagy teljes magányba fordul. Helyette konstruktívan és nagy szeretettel készüljünk minden következő találkozásra. Sose felejtsük, mindig az adott most, az úton levésünk jól megélése a fontos… az eredmény indifferens.

Ilyenkor ünnep előtt mindig előkerül egy kis rövidke rajzfilm. A szeretetről, barátságról, várakozásról, a másik távollétéről szól, de nagyon egyszerűen, kedvesen megfogalmazva.

Nyuszi és mackó barátok… Mackó minden télen elvonul aludni. A nyuszi mindig szomorú miatta, hogy nem lehet vele… és kimarad a karácsonyból... pedig az milyen jó dolog... Sosem tud neki ajándékot adni. Mackó idén is elment menetrend szerinti téli álmára… nagyon hiányzott kis barátjának. Majd bekészített az ágya mellé egy vekkert ajándékba, hogy felébredjen mackó éppen karácsonyra.

Eljön a karácsony napja. A tisztáson az állatok hatalmas karácsonyfát állítanak, alatta az egymásnak szánt ajándékok… mindenki nagyon vidám. Nyuszi is teszi a dolgát, és mackóra gondol… vajon eljön-e?… szeme sarkából figyeli az érkezőket. Azután egyszer megjelenik a mackó sziluettje a dombtetőn. Nagyokat ásít, de itt van, megérkezett. Ő a legnagyobb ajándék, mert a találkozás szeretetből született, és örömteli várakozásból.

Én valahogy így várakozok az idén. A vekker beállítva, bekészítve az ágyad mellé. Én meg gyújtogatom sorban az ádventi gyertyákat, közben rád gondolok. Örömmel veszem a várakozás minden percét. Öltöztetem a lelkem szeretetbe. Csöndes perceimben számtalanszor elképzelem, ahogy az árnyékod feltűnik a dombtetőn...

A mondatok háttérjelentése, avagy hogy olvasunk a sorok között?

Az irodalom, az irodalom. A könyvmolyokban kifinomul a sorok között olvasás művészete. Ezt egy idő után készség szinten műveljük, és ettől válik élvezetté az olvasás, mert az irodalom a művészetek specifikuma. Az előttünk álló betűhalmazból újraépül a regény, a novella, a vers a fejünkben. Valójában az íróval, költővel ellentétes folyamatban újraépítünk a sorokból érzelmeket, színeket, hangokat, illatokat, képeket saját fantáziánk szerint. Ezért érezzük az irodalmi műveket sokszor többnek, mint a belőlük készült filmadaptációkat. Ez persze nem azt jelenti minden esetben, hogy a film rossz, csak a forgatókönyvíró agya ugyanarra a szövegre mást dob ki, mint a miénk. Tálalja vizuálisan a vászonra, vagy a képernyőre készen a képsort, és az agyunk csak bámul, nem alkot újra, készételt fogyaszt.

A zene még ilyenebb. Mert ott ugye a partitúra helyettesíti a könyvet, a kotta a betűt, de nem én olvasok, hanem a zenekar, ő fölépíti a művet, amit a zeneszerző megálmodott, majd én a sor végén hallom, érzem, gondolom tovább. Olyan ez, mintha felolvasnánk valakinek. Itt két áttét is van, de mégis kiválóan működik.

Az életben minden így zajlik… figyelünk, látunk, hallunk, szaglunk, ízlelünk és tapintunk.

Azután összeáll a rendszer a fejünkben, sokadszorra megértünk egy problémát, vagy ha nem, hát kezdjük előről, ezt meg már tanulásnak nevezzük.

Az emberi megismerés 90%-át a látás által szerezzük meg… ebben benne van az olvasás is. Ezért volt fontos tanárkodásom alatt, hogy a gyerekekkel nagyon korán megszerettessem az olvasást, afféle apró könyvmolyokká váljanak. Erre a „Harry Potter projekt”-re még sokan emlékeznek. Mekkora eretnekség volt ez egy katolikus iskolában! A máglyahalált elkerültem, a gyerekek remekül elsajátították a gyorsolvasás készségét, megérezték az olvasás örömét, szerettek olvasni, és azóta is olvasnak… Lehet, nem a számukra nehezen fogható, bár csodálatos Fekete Istvánon keresztül, de később már az sem jelentett kihívást nekik. Ehhez csak nekem kellett feladnom azokat az elveket, amik az irodalomtanításról a fejembe voltak kódolva. És egy katolikus iskolában sarlatánságot, boszorkányságot tanítani irodalom helyett. Ugye ebből is látszik, hogy minden csak nézőpont kérdése. Az sem halálos, ha olykor félredobjuk az elveket. Néha pont ez vezet el a célhoz.

Az olvasás megtanít képekben gondolkodni... általában minden művészet. Az irodalom és a zene erősen megmozgatja a fantáziát ebben a nagyszerű képalkotásban. A festészet, szobrászat, építészet, film meg éppen egy sokszor gigantikus képet tesz elénk, amin alig győzzük az apró részleteket megtölteni tartalommal. Ez is egy csodálatos kaland…

Miközben mindezek a jó tulajdonságok készséggé, egyfajta belső látássá fejlődnek bennünk, amitől nem csak színesebb egyéniséggé válunk, hanem képesek leszünk mélyebbre látni, olvasni a sorok között, utána járni mindennek… egy szó, egy mondat, egy dallam, egy kép, egy jelenség mindig értelmezendő kérdéssé lesz. Fantáziánk, vagy éppen tapasztalatszerzésünk tárgya, beindítja a gondolkodást, ami elvezet önmagunk és a világ mélyebb megértéséhez. Ehhez műveltség és nyitottság szükségeltetik, de a kettő egy idő után együtt jár.

Miért tartom ezt fontosnak? A művészet egyfajta finom lelkület, értés, megismerés, önátadás, egyféle relaxálás, meditálás, ima, inspiráció az esztétikumra… ez itt a lényeg! Ebben a szétcsúszott világban egy kapaszkodó, hogy lelkünk egészséges tudjon maradni.

Ha mindez megvan, nézzük meg, a mindennapokban hogy segít eligazodni a sűrűben.

Lassan egy éve élek ebben a gyönyörű országban, ebben a mesés városban. Sok mindent tudatosan alakítottam ki magam körül, ennek a tudatosságnak az egyik legfontosabb elhatározása a teljes asszimilálódás igénye és eltökélt szándéka volt. Első helyen a nyelvtanulás, majd a kultúra, a történelem megismerése, hogy megértsem azt, ami a fejekben van, azt, amitől itt más élni, mint amit megtanultam és magam mögött hagytam. Közben arra is rájöttem, hogy a két dolog mennyire támogatja egymást. Már nem német, hanem holland giddel múzeumozok, már nem az angol szövegből értem jobban, ami a falon van, hanem a hollandból. Könnyebben vagyok képes beszélni azokról a dolgokról, amit láttam, mint a hétköznapi témákról. Megtanultam örömmel fogadni és megélni ezeket a mostokat. Ez határtalan boldogságot eredményez a lelkemben minden nap.

Mindig is szerettem olvasni a sorok között, és itt is beleszaladtam néhány érdekességbe.

Kedvenc holland mondatomra, ami egy igazi gyöngyszem, a Het Scheepwaart Museum-ban (Nemzeti Hajózási Múzeum) leltem rá. Imígyen hangzik hollandul: „God schiep de wereld, maar de Nederlanders maakten Nederland”, angolul: „God created the world, but the Dutch created Holland”, magyarul: „Isten teremtette a világot, de Hollandiát a hollandok csinálták”

Ezt a mondatot első olvasatra magyar fejjel gondolkodva fel is címkézhetnénk az arcátlan, beképzelt...ki tudja még miféle pozitívnak éppen nem mondható jelzőkkel. Pozitív gondolkodással, kellő történelmi, kultúrtörténeti ismeretekkel a fejünkben azonban egész másként kezdünk el gondolkodni. Ez a nép hihetetlen büszke a múltjára, valljuk be, adott kurázsit nekik az Isten a teremtés alkalmával… hozzá egy pici országot a tengerparton, tele vízzel. Teremtettek ebből egy hatalmas hajós kultúrát, már az Aranykorban tízezres nagyságrendű holland flottáról beszélhetünk. Hozzá térképészet, navigáció, hajóépítés, haditechnika, kereskedelmi kapcsolatok világszerte… néhány egyszerű adat: 1602-ben a Kelet-Indiai-Társaság 32.000 holland hajóval kereskedett, ebben értelemszerűen csak a kereskedelmi flotta van benne. Halászatról, hadiflottáról ekkor még nem beszéltünk. Azután a gyarmatbirodalom virágoztatta a gazdaságot, kávé, tea, kakaó, fűszerek, rabszolga kereskedelem, bár az utóbbira nem büszkék túlságosan. (Amszterdam mindenkori polgármesteri lakása éppen egy hajdanvolt rabszolga kereskedő házában található.)

Azután beszélhetnénk a gátrendszerről, a szárazföldnyerés rejtelmeiről, a cölöpökre való építkezésről, ez mind a természet megszelídítéséről, az ország „megcsinálásáról” szól, amivel akadt munka bőven, és akármerre mész az országban minden tele van megvalósított ötletekkel, ami csak itt van… Minden ember legalább három nyelven beszél.

És ami a legfontosabb: Hollandia a legliberálisabb ország a világon. Engedélyezett az eutanázia, az azonos neműek házassága, és a könnyű drogok használata. A lakosság nagyobbik fele nem holland, nagyon gyors az asszimilálódás, ennek mesterei a hollandok. Nyugodtak az emberek, mosolyognak, türelmesek, nem törnek autót, nincsenek kátyúk. Ez persze csak ízelítő, ennél sokkal több dologról is beszélhetnénk, most ezek jutottak eszembe, a feltevés igazolásaként, hogy a fentebb leírt mondat egyáltalán nem az aminek elsőre látjuk. A sorok között ott az olvasni való. Tényleg megcsinálták ezt az országot, saját képükre és hasonlatosságukra, hogy jó legyen benne élni. Úgy, ahogy Isten is teremtette a világot, hogy jó legyen benne élni. Erre büszkék is, mert működik az önértékelésük, az önbecsülésük… Nyitottak, mindemellett mértéktartóak mindenben, terveznek, merik megvalósítani az elképzeléseiket. Egyszóval: nem attól jó ez az ország, mert jóléti társadalom, ennél sokkal több minden szorult a sorok közé.

Érdemes tehát keresnünk mindenben a „jó tulajdonságokat” hogy békét teremtsünk magunkban és megérezzük minden pillanatban a lényeget. Van sok eszköz a kezünkben amik megtanulása révén egészen jó hatásfokkal működhetünk. A művészetek és az irodalom például kifogyhatatlan információforrást képeznek számunkra, ami sosem apad ki. Foglalkozni velük magával ragadó élvezet, maga a belefeledkezés, a külvilág kizárása, a mostban levés egyik kiváló lehetősége. Ha szomorú vagy, olvashatsz vidám történeteket... ha szerelemre vágysz, jöhet egy romantikus regény… ha hiányos a műveltséged kipótolhatod a lyukakat olvasással. Ugyanezt műveli veled egy jól megválasztott zene, egy csodálatos épület vagy egy festmény, amire rácsodálkozol. Csak rá kell hangolódni.

A halhatatlan kedves, avagy út a múzsától az ihletig

Elment a múzsa, elmúlt az ihlet. Ugye, milyen ismerősen fájdalmas a felismerés? Oda a dallam, nem találod a stílust. Pedig azt gondoltad, ez a tied… soha senki el nem veheti, mert az a fejedben van.

Az első dolog, ami eszedbe jut szeretett városodról, hogy van egy kátyú a hatodik utca sarkán. Van egy jó hírem: a kátyú a lelkedben van. Háromesélyes! Vagy kijavítod, vagy nem jársz arra egy darabig, vagy egyszerűen tudod, hogy ott van, és megtanulod megközölni a kerekekkel, később már harmadikkal kanyarodva is akár. A végén már meg is szereted és akár mókásnak is tartod a szlalomozást. Elfogadod, a mostjaid eleven része lesz. Bekerül a jó tulajdonságok könyvébe. Mint megoldott dolog, ami tényleg jó, mert ha másért nem is, de legalábbis konstruktivitásra, elfogadásra, elengedésre, megadásra és szeretetre tanított. Ez nem elhanyagolható. Mert rájössz, hogy mindenben van jó tulajdonság, és ez a felismerés nagyszerű, erre már lehet építkezni.

Gyanús, hogy az ihlet a lélekből árad. Ezért van az, hogy az alkotó munkában a párok, akiknek lelke egy, négyzetre emelik az alkotás utáni vágyat, inspirálják egymást. Nem számít nekik a produktum, magáért a közös alkotás mostjaiért égnek, és ez számukra felfoghatatlan élvezet, legyen szó bármilyen alkotásról, vagy tudományos munkáról akár.

Ebben a lobogásban született meg Mona Lisa, akinek megfejthetetlennek tűnő mosolya, a kedves belső mosoly Leonardo da Vincinek bizonyára nem volt rejtély. Mellesleg valami megmagyarázhatatlant, világraszólót alkotott. Azután a halhatatlan kedves emlékére kinőtt a földből a csodálatos Taj Mahal. Vagy gondolhatunk Marie és Pierre Curie Nobel-díjas felfedezésére, vagy Clara és Robert Schumann dallamaira, az irodalomról meg talán már ne is beszéljünk. Ezek az emberek lelkükben voltak egyek, a hőfokot, az ihletet ezért tudták megsokszorozni. Tapasztalataikat, gyakran le is írták, fenn maradt levelezésükben, írásaikban. A jelenséget meglehetősen egyformán élték meg. Kapcsolataikat a feltétel nélküli szeretet, a gondolatok azonossága, az életút azonossága, a lelki egység jellemezte.

Érdekes módon mindannyian megéltek külön töltött időszakokat, az szempontunkból most nem is fontos, hogy milyen okból… a lényeg, hogy egy idő után képesek voltak tovább alkotni egyedül is… közben min mentek át a lelkükben?- ez az érdekes, lényegi kérdés.

Ez egy hosszú és nehéz út a megértésig. A tipikus tanítás maga. Lelki háttere néhány mondatban megfogalmazható, a megértése fájdalmakkal teli folyamat, önmardosás, és minden ilyesféle negatív dolog, pokol, amit saját magunknak teremtünk meg, a szomorúsággal, a végtelen hiányérzés, a fájó egyedüllét, amibe pillanatok alatt csöppentünk egy euforikus kapcsolatból, a szavak, a hangok, a gondolatok hiánya… egónk is el-eljön egy-egy közös kávézásra, igyekszik visszaférkőzni a fejünkbe… mert tudja, hogy megingott alattunk a talaj, és ilyenkor van itt mindig az ő ideje.

Azután levágjuk lassanként lelki sárkányunk összes hét fejét. Valahogy úgy, mint a mesében, minden fej egy-egy próbatétel, felismerés, megértés árán hull a porba. Lelki vándorlásunk közben hétszer meg kell öldösnünk magunkat is, mert mindennek ára van. Minden meghalást azonban a megadás, a megvilágosodás követ a lélek határtalan belső nyugalma. Azután ha az elsőn átvergődtünk, jön a következő, számszerűleg éppen hét. Lassan, hosszan, hol félelemmel, hol fájdalommal, könnyekkel, nehezen eljut a megértés magasabb szintjére. Akkor most vegyük sorra sárkányunk hét fejét!

Először is tudatosítod, hogy sárkányod a tiéd, te hoztad létre, magadnak, hogy szenvedhess tőle, mert ilyen vagy. Suhinthatsz egyet a kardoddal, ha elhatározod, hogy nem hozol létre több fájdalmat magadnak és a másiknak, s az első fő máris a porba hull.

Másodszor megérted, hogy amíg nem tudod elfogadni azt, ami van, akkor ebből az is következik számodra, hogy senkit nem tudsz elfogadni olyannak, amilyen, és a cél mégis csak a feltétel nélküli szeretet megvalósulása. Máris ott a porban a második fej.

Harmadszor leteszed a kardot, ugyanis a megadás alapvetően megváltoztatja a kapcsolataidat. Meglásd, a harmadik fej magától esik majd le!

A negyedik fej attól lesz meg, hogy megérted, az igazi szabadságod lényegének három pillérét. Kerülöd az ellenállást, az ítélkezést és a ragaszkodást. Befogadóvá válsz, nem címkézed fel a dolgokat, és megtanulsz végre elengedni.

Az ötödik próbád, hogy megtanulod érezni döntéseid helyességét… az érzéseid már nem csapnak be. Már nem hiányzik a múltad. A múlt csak egy lecke volt. Pozitív gondolatok töltenek el, az életet is pozitívan éled.

A hatodik körben megvalósítasz magad körül egy vegytiszta teret, amelyben mindenkinek és mindennek megengeded, hogy önmaga lehessen, amelyben feltétel nélkül szerető jelenléteddel vagy ott az összes pillanatban.

A sárkányod utolsó feje akkor lesz az ezüsttálcán, amikor megfogalmazod a mondatot: „Megtanultam a nélküled eltöltött mostokat is szeretni!”

Megleled az ihletet saját magadban, majd megtanulod az érzést négyzetre emelni, az alkotás ismét élvezet lesz, visszatér a lelkesedés, a küldetésed víziója, a határok nélküli szeretet.

„Miért nem lehet egy nő olyan, mint egy férfi?”

- sóhajt fel Higgins professor a My Fair Ladyben.

Induljunk ki abból az egyszerű tényből, hogy minden nőben van egy csomó férfias, és minden férfiben ugyanígy egy csomó nőies vonás. Mégpedig mélyen a lelkükben, sokan bele sem gondolnak, pedig ott van. Ezt a jing és jang szemlélteti legjobban. Mindkettőt hordozzuk magunkban.

Ahhoz, hogy egy nő önmagát megértse, kiteljesedjen, előbb a maga módján férfivá válik. Ebben nagy segítségére van a mai emancipált nőiség, hogy jól kipróbálhatja magát férfiszerepben: karrier, tanultság, vezetés, politika, pénzkereset, sikerek… Ezek a helyzetek kinevelik egyéniségében az erős nőt, aki mindent elér, eldönt, megtervez, majd learat, elismerik, ha kell mindezt végig csinálja egyedül is. Mellette persze nő marad, hiszen ezt is elvárják tőle családja van, gyerekeket szül, majd nevel, mos főz, takarít, közben tanul, és mindig ápolt, jól öltözött, nőies, flörtöl, csábít… simán lecseréli a pasit, ha megunta, vagy szingli lesz, mert az kényelmes. Az irányítás az ő kezében van.

Milyen is valójában?… nehéz elérni, okos, kitartó, remekül feltalálja magát minden szituációban, eredmény-centrikus, célratörő, motivált, büszke, tudatos, egyedül is kiválóan teljesít, de csapatban is hozza a teljesítményt, mindig tanul, mindig mindenkihez és mindenhez remekül alkalmazkodik, szenvedélyes, kiváló szerető. Okos és megfontolt, néha hidegnek tűnik. Tudatában van az értékeinek. Kapcsolatrendszere kiváló, mindenre tud gyors megoldást. Sok mindenben segít másokon. Jó természet, szereti a társaságot, humoros, kockáztat. Nem pletykál, őrzi a titkokat, mert ő ugyanezt várja el mástól. Rengeteg ismerőse van, barátja egy- kettő.

Ha a másik kameraállásból nézzük, az élet százszor apró darabokra törte a lelkét, mert már annyi mindent élesben megtapasztalt. Egyedül van, hatalmas vágyaival, de nem jó egyedül lenni. A várakozás a legnagyobb szenvedés számára. Pedig szeretetből épp annyi van a szívében, mint a fenti jó tulajdonságokból. Mert ott mélyen van benne az igazi nő… ami a máz alatt nem látszik, a törékeny, sebezhető, romantikus álmodozó, akit mélyen megérint a művészet, a zene, az irodalom, képes mindent belülről nézni és érezni.

Miért is van szüksége erre a férfiéletre? Mert ahhoz, hogy megtalálja önmagát, előbb meg kell élnie a benne lakozó férfi egyéniséget, hogy később képes legyen egyensúlyt teremteni a lelkében. Ez csupán egy tanösvény számára, egyféle megtapasztalása a dolgoknak. Ez a dolgok természetes velejárója. Mindez ahhoz kell, hogy visszataláljon önmagához. Megnyugodva visszataláljon nőiességébe. Átrendezi az életét, nyugodt, kiegyensúlyozott, szerető és szerethető lénnyé válik. Megáldva a belső látás művészetével, az önismeret és önértékelés viszonylag biztos szintjén, tisztában a világ rendjével, az élet értelmével, a vállalt feladat magasságával és értelmével, rádöbben földi ittléte miértjére, a küldetésére.

Képes megtalálni lelke másik felét egy férfiben, képes meglátni minden dologban a szépséget, a pillanatban a boldogságot, élni a mostban… ezt a tudást, sűrű tanulás árán sajátítja el, türelmes, kitartó, nem hagyja magát öregedni, a várakozás már nem gyötrelem, a halál meg nincs többé számára. Szabad.

Ez az ára a megértésnek, hogy végre igazi nő lehessen tele csordulásig nőies tulajdonságokkal, hogy képes legyen felnőni a feladathoz… a szeretethez, amivel lelke másik felével együtt lesz képes a hátra lévő földi létben foltozgatni, gyógyítani az embereken és a világon tátongó lelki sebeket, közvetlen gyógyítással, vagy tanítással.

A férfiak hasonlóan nyerik el önazonosságukat. A köröket ugyanígy lefutják. Nekik azzal kell megküzdeni, hogy a nőies vonások megélése, részben ellentétes a társadalmi konvenciókkal. Egy férfi nem sír, nem gyöngéd és nem látható rajta a szeretet, nincs ideje a mázkapargatásra, nem tud egyszerre két dologra figyelni, nem pelenkáz gyereket, nem főz, nem mosogat és nem tereget… bár ezen már szintén változtatott sokat a modern világ. A lényeg lényege, hogy meg kell tanulnia és tapasztalnia saját érzelmeit, érzéseit. Kell, hogy fájjon a lelke. Kell, hogy jól kizokogja magát. Kell hogy megnyíljon a szeretetre. Meg kell élje az igazi szerelmet, amiről eddig egészen mást gondolt. Így ismét visszatalál önmagához. Igazi férfi lesz, felnő ő is a feladathoz… a szeretethez, amivel lelke másik felével együtt véghez viszi a csodát.

Ez készíti elő számunkra az ikerlelkek találkozását. Amikor lelkünkön az ablakot elég tágra nyitjuk ezen tény befogadására, akkor elkezdünk haladni afelé a boldogság felé, ami maga a végkifejlet. A nemek harcának értelme ez a végcél. Ez nem is harc többé, hanem egy hatalmas összefonódás, közös cél, szeretet, energia, ahhoz, hogy megmentsünk mindent. A megértéshez idő kell, türelem, csend és béke.

A felismerés mindenkinek a maga útja, a maga küzdelme. A találkozások sem öncélúak, mindenkivel, akivel csak összetalálkozol az életben, feladatod van, neki pedig feladata van veled. Amikor leülsz a csöndben, és elkezded látni a képet, hallani a hangot, érteni a gondolatot, miközben semmire sem gondolsz… itt kezdődik el minden. Mélyen benne a mostodban, a lelkedben… nincs idő, nincs tér, nincs múlt, nincs egó, csak csönd, csak béke. És ez határtalan boldogsággal jár át, szereted magad, meg tudod ölelni az egész földet, a sok vérrel, a sok szörnyűséggel együtt. Szeretettel fordulsz a világ, minden és mindenki felé, mindig ott az arcodon a derűs belső mosoly, amitől megszépülsz, és megszépül minden.

Az igazi esély akkor jön el, amikor mindkettőjük megérti ezt, és el is fogadja. Akkor még van egy közös esély, itt, ebben az életben. Ennek sokszor sok idő kell. Külön. Működik közben az empátia, mindvégig emelik egymást, vagy éppen visszahúzzák, de a másik mindig érzi, hogy a párja hol tart, szomorú, vagy éppen boldog. Ettől bírják ki, pedig az út, amin lelkileg át kell haladni, nehéz, néha maga a kínok kínja, amíg megértik első mindent elsöprő rövid találkozásuk értelmét, megértik, hogy az miért volt annyira más, mint amit eddigi életükben volt alkalmuk megtapasztalni. Amíg képesek feldolgozni, hogy mit kaptak egymásban odaföntről, letakarítják magukról az egót, befogadóvá válnak, mert erre nem voltak készen az első alkalommal, csak hírnökök voltak, mert már valami elindult köztük, megmutattak egymásnak egy magasabb szintű kapcsolódást, volt benne egy csomó felfoghatatlan, hihetetlen, néha ijesztő dolog. A különválás is ide tartozik, mert meg kell tanulni elengedni, mert a gyűrűbe is az van vésve: „Ez is el fog múlni!” A dolgokhoz fel kell nőni, mert a szeretetnek feltétel nélkülivé kell válni, mert a feladatot tudatosítani kell.

Megtanulni mélységes alázattal és nagyrabecsüléssel viseltetni a történet ajándék mivoltának tekintetében, és hálásnak lenni a megtapasztalásért. Mert ez a belső harmónia felé vezető út. Mert ez teszi tökéletesen harmonikussá a lelkeket.

Hétköznapi hőseim

Ők azok az emberek, akik láthatatlanul szinte, de minden nap ott segítették az életemet fogantatásomtól fogva. Valószínűsíthetően már valamelyik előző életemben is velem voltak. Az ünnepekben is, bár nem csak a külsőségekben, hanem a szeretetükkel, a hétköznapokból meg sokszor ünnepet varázsoltak, a szomorúságból mosolyt, a kételyből reményt, akik bírták a tempót, sosem dőltek ki, sosem maradtak le, mindig képben voltak. Akik ki merték nyilvánítani a véleményüket minden engem érintő dologban, de sosem ragaszkodtak hozzá, hogy azt tegyem, amit tanácsoltak. Ők már attól a perctől tudták, hogy szabadnak születtem, mikor a keresztvíz alatt tartottak. Bíztak benne, hogy abból az életképtelen gyerekből csak lesz valami, még akkor is, ha senki sem akarta, hogy legyen. Merték meggyújtani sokszor a gyertyát a sötétségben. Ismerték és megtartották a titkokat addig a pillanatig, amikor már csak a megértés útját szolgálták. Érezték, hogy mekkora istencsapása voltam, mert kicsi voltam, félig vak, és mindennek mondható, csak nem szép kislánynak. Mekkora kereszt ez egy anyának, aki nem akart gyereket…Ez egy elég hangsúlyos jelzés volt. Azután egészen jól kinőttem magam, és az volt a baj, hogy túl okos lettem, és szabad lélekkel születtem, nem lehetett semmiféle neveléssel kiirtani belőlem ezt. Ez egy nagyon jól sikerült tervezés és egy életre szóló kódolás bennem. Hálás vagyok érte.

Mit tehetnék többet annál, hogy megköszönjem a föntieknek, hogy ők voltak, vannak, és lesznek mellettem. Ezt a mostokban remek dolog megélni, de már mindannyian tudjuk, hogy a szeretet mennyire időtlen. Átnyúl a fejünk fölött, valahol a lelkünkben lakozik és nem szűnik meg létezni sosem. „A szeretet soha el nem múlik” 1Kor.13.

Talán nem is tudjuk mindig, minden szinten egyformán megélni vagy éppen kellőképpen értékelni. Máskor meg elsírjuk magunkat, mert túlcsordul minden.

Így azután a a hétköznapok boldog ünnepekké válnak, az ünnepek meg boldog hétköznapokká. Ez persze mindegy is, nem szükséges napokhoz kötni semmit, bár néha jól esik.

Minden kornak megvolt a maga trendje, szépségideálja, művészeti stílusa eszmerendszere, a maga példaképei. A mai kor szétcsúszott. Nincsenek etalonok, nincsenek értékek, nincsenek ideálok, a művészeket nem a múzsák és nem az ihlet inspirálja, ezért van oly sok borzalmas festmény, gagyi zene, vibráló snittek, mesterségesen összerakott celebek, amivel nem tud az agyunk, az érzékszerveink mit kezdeni. Kódolhatatlan, értelmezhetetlen információhalmaz számunkra. Ezt nem csak az idősebbek érzik. Már megfogalmazzák a gyerekeink is.

A másik gyenge láncszem a családok felmorzsolódása.

Megpróbálunk embernek lenni az embertelenségben.

Ezért nézünk fel rátok, mert nem tudunk az ismerőseink, családunk körében mást mutatni, akik le tudták élni egymás mellett az életüket szeretetben, egymás iránti végtelen toleranciával. Nem kényszerből, nem képmutatásból, nem érdekből, hanem szívből, mert így jó élni. Mert lehet így is élni. Mert meg lehet tanítani egymást sok mindenre. Mert lehet együtt is tanulni az életet. Mert lehet együtt gyűjtögetni a kincseinket. Persze együtt is csak az tud élni, aki egyedül is egész. Aki egyedül is képes boldog lenni, csak az tud boldoggá tenni mást is. Mert mindent közösen csináltatok. Azt is ami rossz volt és azt is ami jó volt.

Lehetett együtt hibázni el dolgokat, mert a cél sosem a szentté válás volt, csak úgy egyszerűen együtt mindenben.

Az összes végszó mindenkor: „Akkor vagyok nyugodt, ha mindent megtettem.”

Mindig tanítotok bennünket. Arra, hogy merjünk kockáztatni, hogy éljünk, lássunk, tanuljunk, merjünk kimondani mindent, hogy merjünk változni és változtatni, sosincs semmire későn, hogy élvezzük a mostokat, hogy hibázzunk, mert az még belefér. Azután javítsuk ki, ami nem sikerült, hogy amit megélünk az a miénk, és semmi más nem számít.

Szeressünk és szeretve legyünk.

Merjünk gyertyát gyújtani a sötétségben.