Karácsony

Az ádvent, a karácsony egészen furcsa módon lett az idők folyamán az „utálom a karácsonyt” érzésével egyenlő… Az emberek érdekesen élik meg az ünnepeket, mindenki futja a kötelező köröket, ajándékok, főzés-sütés, takarítás, őrjöngés… mindig a gyerek húzza a rövidebbet… mindig ő van láb alatt, őt osztják le, verik meg… soha máskor, de karácsony előtt biztos… A nagyszülőket végig látogatni, hóban-fagyban, három gyereket összepakolni, és menni… sosem felejtem el azokat a karácsonyokat… Volt olyan, hogy vödör forró vízzel öntöttem le az autót az ónos eső miatt, hogy egyáltalán bele lehessen a kulcsot tenni a zárba… Egy hónapig szinte minden reggeli Rorátén ott lenni tanítás előtt a kápolnában, készülni az osztályoddal a karácsonyi műsorra, készülni otthon a saját három gyerekeddel a zeneiskolás záróhangversenytől a karácsonyi kazetta-felvételig, a hittanos csoportoddal a karácsony esti templomi műsorra, megírni a bizonyítványokat… ajándékokat készíteni a gyerekekkel, amit haza vihetnek majd, de minden kész legyen, ötletes legyen, minden évben valami újat csinálj… mert igényes vagy, megfelelsz az összes elvárásoknak…

Mindenki nyűgös, fáradt, reggel, délben és este… Azután, mikor minden lement, másnaptól nagymamázás, de ők egyszer sem jönnek el, menjünk mi… ki, milyen ajándékot vesz, mekkorát, hol nagyobb a karácsonyfa, ki süt több süteményt...maradjunk még… amikor megyek nem félt senki a jeges, csúszós úton, amikor hazafele indulunk jön a nem szabad elindulni… millió kifogás mindenre, legyártva frappánsan, napra készen. Már annyira jó lenne végre leereszteni, csendben lenni… becsukni az ajtót magadra… minden volt ez, csak az nem, aminek lenni kellett volna… tudod, hogy a karácsony nem erről szól. Csak az nem világos előtted, hogy ennek te vagy az oka, te tetted ilyenné, mert mindig mindent lehet máshogy, azokkal a bizonyos mostokkal, belülről, időt szánva rá, hogy megtaláld a jó tulajdonságokat mindenben.

Valójában talán egyfajta szolgálat volt ez is, bár nem gondoltam akkor sosem erre, egyszerűen úgy éltem meg, hogy a legnagyobbat mindig a saját három gyerekem veszítette velem. A mosoly a gyerekek arcán, mikor lezajlott jól egy-egy projekt, a szülők arcán, hogy édes volt a gyerekük a kis szerepében… valamennyire kárpótolt, és talán még sikerült is mosolyogni, de erre már nem emlékszem. Egy biztos, az én lelkem építése az sosem valósult meg. Azután ahogy nőttek a gyerekeim, egyre lazább volt minden… nem volt standard karácsonyi menü, mindenki akkor és oda ment, ahová a szíve szerint menni akart.

Viszont az utolsó nap is még munkában zajlott, a piackutatásban a december a leghúzósabb hónap, nincs szombat, nincs vasárnap, van 24 óra munka… mert a pénz az kell… hát így embertelenedett el ez az ünnep is… én meg hagytam, hogy ilyenné legyen… és egyszerűen felcímkéztem, hogy utálom a karácsonyt...

Azután jöttek azok a karácsonyok, amit mindig Pesten töltöttem az ottani kis családommal, majd szenteste az utolsó Amszterdamból érkező repülőnél vártam egy, vagy két gyerekemet. Az első ilyen karácsonyi élmény a reptéren nagy katarzis volt. Keserédes katarzis.

Álltam az érkezés tábla előtt… sok magam korú emberrel, azután voltak kis gyerekek anyukákkal, nagyszülőkkel… először fel sem fogtam a történéseket, mert annyira arra voltam ráhangolódva, hogy jön haza a nagy fiam, akit hónapok óta nem láttam és nagyon vártam haza, hogy végre megölelhetem… Azután kivillant a zöld lámpa, leszállt a gép, majd nemsokára szállingóztak kifele az emberek… fiatalok, akik itt hagyták az országot, volt, aki már családdal, gyerekekkel, apukák, anyukák, testvérek várták őket haza karácsonyra, vagy az alig járni tudó egyéveske kislány szaladt az apukája elé, ahogy meglátta… apuka kamionosként dolgozott akárhol a világban… ki tudja, mikor látták legutóbb... és ölelkezett mindenki... Ezután minden karácsony így zajlott… Nem tudom még most sem könnyek nélkül leírni ezeket a sorokat. Hol egy, hol két gyereket vártam… Amszterdamból, Nizzából, hol a harmadik gyerek ment ki szünetben dolgozni Angliába… majd január 2.-án vissza, ugyanez, még szomorúbban. Valójában küldtem őket, mert tudtam, otthon nincs már jövőjük. Ez lett abból az országból, ahol születtünk… Így telt el három karácsonyunk. Azután jött az utolsó Magyarországon töltött ünnep, az eladott, szétszedett lakásban, becsomagolva, mert költöztünk Amszterdamba… már nem volt karácsonyfa sem, csak dobozok, meg az első szomorú ünnep a barátnőm nélkül. Az utolsó alvások a földön. A sok búcsúzkodás… a sok bürokratikus zsákutca elindulás előtt. Meg a hit, hogy jobb lesz. Elpakoltam a karácsonyfát, meg a régi díszeket, mert kell majd ott jövőre legalább a nosztalgia… meg majd a honvágy, aminek jönni kell.

Eljött az első itteni kerstmis. Már az első adventi vasárnapon felhoztuk a tárolóból a karácsonyi dobozokat, majd egy mondattal áthúzta a fejemen a kisfiam, hogy ez most nem olyan lesz, mint gondoltam… „Anya, nem rakjuk fel a régi díszeket!”- és nem raktuk fel. És nincs nosztalgia, és nincs honvágy… ezeket mindenki csak magának gyártja, mint ahogy mindent, ami körülvesz. Ha a hidak felrobbantva, nem kell visszaúszni… nem szabad hátra nézni... de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt jó, határozottan egyre jobban és jobban vagyunk.

Elhatároztam, hogy szeretni fogom a karácsonyt… úgy vagyok most ezzel is, mint az ősszel. Készülődök, szolidan a külsőségekben, és több időt fordítva a lelkemre. Néhány kellemes program: rajzolás a Rijksmúzeumban, éjjeli karácsonyi kastélytúra, koncert, Light Festival.

Kis egyszerű dolgok, kikapcsolódás, érdekességek.

Sok-sok írás, a blog elindítása, feltöltése… ez az én coming outom lesz egyben. Készülök régen rá, dédelgettem a kis tervemet. Vártam, hogy lassan megvalósuljon, megérjen. Bár végül is igazán a folyamatot volt jó megélni mindig abban a pillanatban. Sok nagyszerű mostot kaptam. Ezért fontos rátalálni arra, amiben önmagad lehetsz. Ez a boldogság. Ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy megléptetted velem az első lépéseket… ahogy elindítottál ezen az úton… ahogy eleganciával, természetesen és magától értetődően gyújtottad meg ezt a lángot, ami most már világít. Mindezt olyan nemes egyszerűséggel tetted, mintha a saját gyertyád gyújtanád meg. Azután eltűnődök… a te gyertyádat sikerült-e meggyújtani?

Sokszor érzem, mikor sétálok a kanálisok partján, hogy ott sétálsz mellettem. Mindig tudtad a gondolataimat, most is csöndben figyeled, ami a fejemben zajlik… ahogy összeállnak a képek. Szótlanul élvezed, hogy látod azt, ami másnak még láthatatlan. Közben megszólal a dallam a csöndben.

Sokszor érzem úgy, hogy itt állsz mellettem, figyeled, ahogy hajnal kettőkor még a laptop mellett ülök. Megölelsz, elmosolyodsz, és megint ugyanazt mondod, mint mindig… olyan, mintha én írtam volna… ezek az én gondolataim… csak már megint leírtad.

Néha eléd tolnak egy nagy tálcát, rajta csupa olyan dologgal, ami kedves, de elérhetetlennek tűnik számodra... ami pedig teljesen te vagy, nem tudod, hogy vedd el, hogy fogd meg, hogy mondd ki. A terítés is királyi hozzá. Selyem, porcelán, ezüst, kristály. Minden törékeny, de tökéletességre törekszik, mint egy virág, vagy mint egy apró madár. Minden maga a tökéletesség, olyan hazaérkeztem érzés. Fontos, hogy ezeket a pillanatokat ne engedd elhalványulni, tartsd életben, mert az asztalt leszedik, a tálca leürül, de a hangok, az ízek, az illatok, a színek, az érintések, az ölelés összeáll a fejedben egy történetté, egy szimfóniává… és ott vannak a betűk, és a kottafejek, amiből újra és újra előhívhatod az egészet. Ilyenkor mindig a mostoddá lesz. Hálássá, boldoggá tesz, és megtölti a szíved határtalan szeretettel, békével. Ez már a tiéd örökre. S bár lehet, soha nem megismételhető ez a pillanat, de bármikor felidézheted, mert ott a könyv, és ott a partitúra. A jó hír, hogy már nem csak te… mindenki… a zenekar vagy az olvasó...

Az ajándékom… milyen egyszerű, ez bennem van. Kicsit az enyém, mert én évezhetem ki az alkotás örömteli idejét, mint a gyerek, minden percben önfeledten, szeretve minden vele töltött pillanatot. Egy kicsit a tiéd, mert egyre figyeled, ahogy szaporodnak a sorok, talán meghallod végre a csöndben a zenét. Egy kicsit azoké is, akik olvasnak majd a sorok között és akik észreveszik a szünetet is a hatodik ütem után… és eltelik a szívük szeretettel és békével.

Meglepetésekre is készülök… hosszú sétákra a tengerparton… és remélem összejön néhány nagyszerű ölelés, nagy beszélgetés is. Hogy kivel, hol és mikor, az még titok. Tudom, hogy már mindez úton van felém. Valójában mindent megtettem, hogy készen álljak rá. Hát most ezek a nagy dolgok, minden olyan, amilyenné tesszük. Még a karácsony is tud karácsony lenni. Amolyan csodavárás. Lelki kérdés… mert ezért van… hogy begyógyítsa a bombatölcséreket a lelkeken. Formátlanul, belülről életre keltve. Megtanítson felnőni a feladathoz, a küldetéshez, hogy végre értsük miért vagyunk itt, ki kihez tartozik. Megértesse velünk, mi is az a feltétel nélküli szeretet, azzal mekkora rezgésszám érhető el, azt hogyan lehet négyzetre emelni, és miért van erre akkora szükség most itt ezen a földön, a mi időnkben, a mi terünkben, a mi csöndünkben, a mi mostjainkban. Megértesse velünk, hogy ez a történet mennyire nem tűr halasztást. Ugyanakkor megtanítson a lépésről lépésre haladás művészetére. Antoine de Saint-Exupéry is ezért imádkozott minden nap.

A sötétséget legyőzni egyképpen lehet. Mivel a fény túlságosan fájdalmas a sötétséget kedvelők számára, harcolnak ellene... Nem kell harcolni velük, hanem egyszerűen gyertyát gyújtani. Eretnekként, nem félni fénnyé válni. Megmutatni másoknak is az utat.

A világ világosságához ugyanis nagyon sok fényre van szükség.