Ősz

Chanson d'automne Les sanglots longs Des violons De l'automne Blessent mon coeur D'une langueur.

Őszi chanson Ősz húrja zsong, Jajong, busong A tájon, S ont monoton Bút konokon És fájón.

A költő az költő, örökre az is marad. Két költő ennyire egy szívdobbanással, hogy azt is hihetnénk, hogy a fordítás közben Tóth Árpád ereiben Paul Verlaine vére folyt. Már az sem számított, hogy két külön nyelven történik mindez. A rokon lelkek ugyanazt gondolják, ugyanazt érzik, ugyanazt a hangot hallják, ugyanazt a képet látják, egyre asszociálnak, egyszerre vesznek levegőt és egyszerre dobban a szívük. Mert számukra nincsenek határok, nyelvi korlátok, nincsenek tiltó táblák, nem hordanak magukkal órát, naptárt, meg ilyes jelentéktelennek tűnő apróságokat, ami teljes szárnyalásukban csak egy kicsit is visszafogná őket. Nincs tér, nincs idő, számukra a csend is hang. S ebből az ihletből születnek a pompás gondolatok, nagyszerű zenék, vizuális élmények. Mert számukra alkotás közben megáll az idő, kitárul a tér, megszólal a csönd, és őrült hömpölygésre képesek a gondolatok, de ebben az felfoghatatlan száguldásban mégis tökéletesen jelen vannak a mostban. Valójában mindezt mostban levésük gerjeszti ilyen hőfokra.

És mennyire szomorú még az ősz illata is… nem hiába szeretjük a dekadens költészetet, mert kifejez bennünket, akik nem szeretjük az őszt, mert szomorú, mert leamortizál a természet, téli álomra készül minden, mert köd van, mert esik, mert a hideg mindent átjár...rövidülnek a nappalok, tágul a sötétség, évfordulók, halottak napja...szürke és szomorú, olyan halálos. Soha nem értettem, hogy vannak emberek, akik szeretik az őszt, hiszen képes voltam minden évben újra és újra gondolatban meghalni a természettel.

Pár hete napi rendes sétáim során jelenben levésem pillanataiban életemben először kezdtem szabályosan szeretni az őszt. Pompás színeivel, sejtelmesen áttetsző hangulatával, kellemes illatával, a friss levegőjével, olyan volt, mintha egy táncra kért volna fel… -Gyere táncolj velem...lazíts...élvezd, mert gyönyörű! Rácsodálkoztam… És jöttek ugyanúgy a szomorú évfordulók, az elmúlás-érzés, de máshogy, másképp, mint eddig. Megérkeztek valami felfoghatatlan nyugalom, és csönd képében. Eltelve csordultig mélységes szeretettel, Buddha kedves belső mosolyával és Krisztus megbocsátásával, mindkettő legmélyebb és legőszintébb tartalmával, egótlanul.

A határtalan őszi csöndben tisztán szólaltak meg a hangok a kacsák, a sirályok, a vizek, a zizegő levelek a lábam alatt, a kopogó eső, és a lelkem belső hangja. Az én tükrömben végre csodálatosnak látszott az ősz… nem volt fájdalmas az elmúlás, nem volt fontos, hogy ki-mivel bántott meg, nem tűnik gyötrelemnek a várakozás, előre menni látszanak a dolgok -és a tempó, bár egészségesen lassabb, mint amire eddig kárhoztattam magam- az idő gyógyítja befele a sebeket… A dolgok elmennek a megértésig, a tanítás értelme láthatóvá válik, az élet élhetővé lesz. Az ember boldoggá. Egyedül a lelkében, belülről, társ nélkül, szerelem nélkül… mert téveszme, hogy a szerelem maga a boldogság… Az csak az extra hab a tortádon. A tortát te sütöd, vagy legalábbis te választod ki.

Széppé válik az ősz, amit pedig eddig mindig utáltál, nem hűt a hideg, sejtelmesen szép a köd, játékos az őszi eső, megelevenedik a természet a maga hallatlanul harsány és gazdag színeivel, beköltöznek a madarak a városba a hangjukkal, a mókás természetükkel, elviszi a sirály a csokiját, amit kitettél neki a párkányra…

Mióta szeretni tudom az őszt, kevésbé idegesítenek fel a bántó emberek, nem hergel fel a magamutogatás, rá tudom hagyni mindenkire a saját feladatát. Nem tisztem vitatkozni, meggyőzni, megtanítani, tisztára mosni pszichopatákat, szenvedélybetegeket. De tisztem szeretettel, mosollyal és megértéssel fordulni mindenkihez, segíteni mindenben, anélkül a hátsó szándék nélkül, hogy megváltoztassam őket. Megváltozni mindig, mindenkinek belülről kell, szabad akaratából. Az őszt is csak belülről lehet szeretni! A szeretet belülről gyógyít. Úgy kell sugározni, hogy a másik szívéig érjen és ott az elvetett mag szárba szökkenjen. Néha locsolgatni, kapálgatni kell, foglalkozni vele, óvni kicsit a széltől, és a végén eljön az aratás ideje is, ha a várakozást nem pokolként éljük meg, hanem csöndes, békés, tevékenységben, hasznos épüléssel, boldogságban, szeretetben magunkkal és a világgal.

Időközönként még eljön vendégségbe hozzám az egóm, duruzsol kicsit a fülembe, aztán iszunk egy kávét, beszélgetünk kicsit, magamhoz ölelem, és elengedem. Már nem ülünk egy autóban, nem eszünk egy asztalnál, nem alszunk egy ágyban… Csöndes barátság a miénk… végül is oly sokáig egyek voltunk… oly sok bajt okoztunk egymásnak… miért ne lehetnénk egyszerűen barátok?! Megkedveltem egészen, mert már képes vagyok átlátni rajta, képes vagyok megmosolyogni a kifogyhatatlan ötleteit… igazi szeretni való kisördög.

„Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.” (Ady)