A gondolataim

Szeretem a gondolataimat. Pontosan kifejezik, hogy milyen vagyok, tudtomra adják, hogy ki vagyok. Az egész világról alkotott képem rajtuk keresztül jut konszenzusra bennem. Érdekes, időközönként alig lehet kordában tartani őket, néha meg ki kell üresíteni a fejem, hogy egyáltalán pihenni tudjak. Régebben nem volt ez ilyen intenzív, mivel a gyakorlatilag 24 órás robot, az élmények nélküli élet elég rendesen kiölte a gondolataimat. Vagy csak a sötét, félelmetes, aggódós, mérges, dühös rendetlenséggel voltam elfoglalva. Mi tagadás, elég sötét lélekkel jöttem ide. A takarítás, rendrakás, a sok pihenés, meditálás, egy szép kaland, az itteni lét, mind mind hozzásegítettek ahhoz, hogy pozitívan kezdjek el körülnézni a világ dolgait szemlélvén. Érdekes dolog ez, fantasztikus érzés, hogy bizony meg lehet tanulni kordában tartani a gondolatainkat, hogy meg lehet szokni a mosolyt, hogy kontrollálni lehet a kimondott szavakat. Hogy mindennek és mindenkinek megvannak a maga jó tulajdonságai, ha csak egy, de van, csak észre kell venni. Hogy a jó gondolatok jó tapasztalatokat szülnek, vonzanak be, és mindez tanulható, működőképes, és megváltoztatja az életet.

Annyira rászoktam a séta, jövet-menet, otthoni teszek- veszek, zuhanyzás stb. közben is az elmélkedésre, hogy sokszor azon kapom magam, hogy egyszerre többféle projekt is fut a fejemben, csapongok a saját gondolataimban, ötletelek, elemzek, tervezek. Olykor nem is értem, hogy is vagyok erre képes. Azután azon kapom magam, hogy lefáradok estig, hogy azonnal elalszok, amint lefeküdtem. Sosem álmodok. Valószínű, ilyenkor pihenek üres fejjel, vagy amikor nézem a tengert… és fújja ki a szél a gondolatokat a fejemből. Ilyenkor szinte megáll az idő, nem történik semmi, lelassulok, kitisztulok. Azután indul újra minden friss fejjel, új energiákkal, produktívan.

Egy soha véget nem érő hömpölygés, mint Debussy tengere… Sosem tudom, hogy ezt a felfokozott agyi tevékenységet hívják-e ihletnek, mert kétségtelenül azóta élem meg, mióta igyekszem leírni, ami a fejemben megfordul. Tele vagyok papírra kívánkozó élményekkel, érzésekkel, megélt percekkel. Ezek néha hatalmasra dagadnak bennem, olykor olyan érzés ez, mintha valami puskaporos ládán ülnék, a robbanás előtti pillanatban, és ha leülök és leírom, érdekesen alábbhagy a nagy nyomás, hatalmába kerít valami pazar érzés, megszűnik a világ létezni, megáll az idő, semmi más nincs, csak a laptop billentyűzete, amely elnyeli a sorokat egymás után.

Kíváncsi lennék, más hogy éli meg ezt az érzést, egy festő, fejében a sok színnel, képpel, érzéssel, vagy egy zeneszerző, fejében a dallamokkal, a hangszerek hangjával, az emlékeivel, az érzéseivel…

Azt persze mindannyian tudjuk, hogy az efféle tevékenység mekkora boldogsággal jár. Egy erősen felfokozott lelki állapot, amiből sokszor nem is akarunk kilépni, nem kell közben enni, inni, elfelejtünk aludni, egy nagy euforikus repülés. Megváltozott tudatállapot. Valami ilyesmi. Szenvedély, melyben kielégülünk napról napra.

Annyira jól esne kibeszélnem magamból ezeket a dolgokat, remélem eljön az idő, amikor naponta olyan emberek között leszek, akik hasonlóan élik meg a mindennapjaikat.