„Miért nem lehet egy nő olyan, mint egy férfi?”

- sóhajt fel Higgins professor a My Fair Ladyben.

Induljunk ki abból az egyszerű tényből, hogy minden nőben van egy csomó férfias, és minden férfiben ugyanígy egy csomó nőies vonás. Mégpedig mélyen a lelkükben, sokan bele sem gondolnak, pedig ott van. Ezt a jing és jang szemlélteti legjobban. Mindkettőt hordozzuk magunkban.

Ahhoz, hogy egy nő önmagát megértse, kiteljesedjen, előbb a maga módján férfivá válik. Ebben nagy segítségére van a mai emancipált nőiség, hogy jól kipróbálhatja magát férfiszerepben: karrier, tanultság, vezetés, politika, pénzkereset, sikerek… Ezek a helyzetek kinevelik egyéniségében az erős nőt, aki mindent elér, eldönt, megtervez, majd learat, elismerik, ha kell mindezt végig csinálja egyedül is. Mellette persze nő marad, hiszen ezt is elvárják tőle családja van, gyerekeket szül, majd nevel, mos főz, takarít, közben tanul, és mindig ápolt, jól öltözött, nőies, flörtöl, csábít… simán lecseréli a pasit, ha megunta, vagy szingli lesz, mert az kényelmes. Az irányítás az ő kezében van.

Milyen is valójában?… nehéz elérni, okos, kitartó, remekül feltalálja magát minden szituációban, eredmény-centrikus, célratörő, motivált, büszke, tudatos, egyedül is kiválóan teljesít, de csapatban is hozza a teljesítményt, mindig tanul, mindig mindenkihez és mindenhez remekül alkalmazkodik, szenvedélyes, kiváló szerető. Okos és megfontolt, néha hidegnek tűnik. Tudatában van az értékeinek. Kapcsolatrendszere kiváló, mindenre tud gyors megoldást. Sok mindenben segít másokon. Jó természet, szereti a társaságot, humoros, kockáztat. Nem pletykál, őrzi a titkokat, mert ő ugyanezt várja el mástól. Rengeteg ismerőse van, barátja egy- kettő.

Ha a másik kameraállásból nézzük, az élet százszor apró darabokra törte a lelkét, mert már annyi mindent élesben megtapasztalt. Egyedül van, hatalmas vágyaival, de nem jó egyedül lenni. A várakozás a legnagyobb szenvedés számára. Pedig szeretetből épp annyi van a szívében, mint a fenti jó tulajdonságokból. Mert ott mélyen van benne az igazi nő… ami a máz alatt nem látszik, a törékeny, sebezhető, romantikus álmodozó, akit mélyen megérint a művészet, a zene, az irodalom, képes mindent belülről nézni és érezni.

Miért is van szüksége erre a férfiéletre? Mert ahhoz, hogy megtalálja önmagát, előbb meg kell élnie a benne lakozó férfi egyéniséget, hogy később képes legyen egyensúlyt teremteni a lelkében. Ez csupán egy tanösvény számára, egyféle megtapasztalása a dolgoknak. Ez a dolgok természetes velejárója. Mindez ahhoz kell, hogy visszataláljon önmagához. Megnyugodva visszataláljon nőiességébe. Átrendezi az életét, nyugodt, kiegyensúlyozott, szerető és szerethető lénnyé válik. Megáldva a belső látás művészetével, az önismeret és önértékelés viszonylag biztos szintjén, tisztában a világ rendjével, az élet értelmével, a vállalt feladat magasságával és értelmével, rádöbben földi ittléte miértjére, a küldetésére.

Képes megtalálni lelke másik felét egy férfiben, képes meglátni minden dologban a szépséget, a pillanatban a boldogságot, élni a mostban… ezt a tudást, sűrű tanulás árán sajátítja el, türelmes, kitartó, nem hagyja magát öregedni, a várakozás már nem gyötrelem, a halál meg nincs többé számára. Szabad.

Ez az ára a megértésnek, hogy végre igazi nő lehessen tele csordulásig nőies tulajdonságokkal, hogy képes legyen felnőni a feladathoz… a szeretethez, amivel lelke másik felével együtt lesz képes a hátra lévő földi létben foltozgatni, gyógyítani az embereken és a világon tátongó lelki sebeket, közvetlen gyógyítással, vagy tanítással.

A férfiak hasonlóan nyerik el önazonosságukat. A köröket ugyanígy lefutják. Nekik azzal kell megküzdeni, hogy a nőies vonások megélése, részben ellentétes a társadalmi konvenciókkal. Egy férfi nem sír, nem gyöngéd és nem látható rajta a szeretet, nincs ideje a mázkapargatásra, nem tud egyszerre két dologra figyelni, nem pelenkáz gyereket, nem főz, nem mosogat és nem tereget… bár ezen már szintén változtatott sokat a modern világ. A lényeg lényege, hogy meg kell tanulnia és tapasztalnia saját érzelmeit, érzéseit. Kell, hogy fájjon a lelke. Kell, hogy jól kizokogja magát. Kell hogy megnyíljon a szeretetre. Meg kell élje az igazi szerelmet, amiről eddig egészen mást gondolt. Így ismét visszatalál önmagához. Igazi férfi lesz, felnő ő is a feladathoz… a szeretethez, amivel lelke másik felével együtt véghez viszi a csodát.

Ez készíti elő számunkra az ikerlelkek találkozását. Amikor lelkünkön az ablakot elég tágra nyitjuk ezen tény befogadására, akkor elkezdünk haladni afelé a boldogság felé, ami maga a végkifejlet. A nemek harcának értelme ez a végcél. Ez nem is harc többé, hanem egy hatalmas összefonódás, közös cél, szeretet, energia, ahhoz, hogy megmentsünk mindent. A megértéshez idő kell, türelem, csend és béke.

A felismerés mindenkinek a maga útja, a maga küzdelme. A találkozások sem öncélúak, mindenkivel, akivel csak összetalálkozol az életben, feladatod van, neki pedig feladata van veled. Amikor leülsz a csöndben, és elkezded látni a képet, hallani a hangot, érteni a gondolatot, miközben semmire sem gondolsz… itt kezdődik el minden. Mélyen benne a mostodban, a lelkedben… nincs idő, nincs tér, nincs múlt, nincs egó, csak csönd, csak béke. És ez határtalan boldogsággal jár át, szereted magad, meg tudod ölelni az egész földet, a sok vérrel, a sok szörnyűséggel együtt. Szeretettel fordulsz a világ, minden és mindenki felé, mindig ott az arcodon a derűs belső mosoly, amitől megszépülsz, és megszépül minden.

Az igazi esély akkor jön el, amikor mindkettőjük megérti ezt, és el is fogadja. Akkor még van egy közös esély, itt, ebben az életben. Ennek sokszor sok idő kell. Külön. Működik közben az empátia, mindvégig emelik egymást, vagy éppen visszahúzzák, de a másik mindig érzi, hogy a párja hol tart, szomorú, vagy éppen boldog. Ettől bírják ki, pedig az út, amin lelkileg át kell haladni, nehéz, néha maga a kínok kínja, amíg megértik első mindent elsöprő rövid találkozásuk értelmét, megértik, hogy az miért volt annyira más, mint amit eddigi életükben volt alkalmuk megtapasztalni. Amíg képesek feldolgozni, hogy mit kaptak egymásban odaföntről, letakarítják magukról az egót, befogadóvá válnak, mert erre nem voltak készen az első alkalommal, csak hírnökök voltak, mert már valami elindult köztük, megmutattak egymásnak egy magasabb szintű kapcsolódást, volt benne egy csomó felfoghatatlan, hihetetlen, néha ijesztő dolog. A különválás is ide tartozik, mert meg kell tanulni elengedni, mert a gyűrűbe is az van vésve: „Ez is el fog múlni!” A dolgokhoz fel kell nőni, mert a szeretetnek feltétel nélkülivé kell válni, mert a feladatot tudatosítani kell.

Megtanulni mélységes alázattal és nagyrabecsüléssel viseltetni a történet ajándék mivoltának tekintetében, és hálásnak lenni a megtapasztalásért. Mert ez a belső harmónia felé vezető út. Mert ez teszi tökéletesen harmonikussá a lelkeket.