Nem szeretünk várakozni…
hosszasan várakozni kifejezetten nem szeretünk. Nincs időnk,
túlterheltek, fáradtak vagyunk. És valóban… talán a
nagyapámmal voltak utoljára igazi várakozós ádventjeink. Mert ő
volt az utolsó ember a családomban, aki ráért még várakozni is.
Egyébként meg mindig mindenki sietett mindenhová. Mintha valami
gonosz varázslat foglyai lennénk. A hollandok ilyesmin nem
stresszelik magukat… nincs balhé, ha hosszú a sor, nem dudálnak
az autóban… nem rohannak. Szóval az se igaz, hogy szalad az egész
világ. Megint egy dolog, amit mindenki magának gyárt le, hogy
utána legyen mibe belepusztulni.
A lényeg pedig éppen az
örömteli várakozás. Nagyon szerettem gyerekkoromban a vasárnapi
gyertyagyújtást, annak olyan visszaszámlálás jellege volt.
Türelmes hosszú téli esték sok beszélgetéssel a cserépkályha
mellett. Rengeteg könyvet elolvastunk egy-egy télen… a nagyanyám
is könyvmoly volt. Főzés közben is olvasott, és némelykor úgy
magával ragadta az olvasás, hogy arra lett figyelmes, hogy füstöl
az ebéd… és ezt nem egyszer megcsinálta. Ezek voltak az ő
nagyszerű mostjai.
Később azután egyre
elidegenedett, fényét vesztette minden a rohanás miatt.
Pedig mennyi mély üzenet van
ezekben a napokban. Már ha csak a kifinomult szimbolikára
gondolunk, akkor is telis-tele van alkalmakkal, tartalmakkal, amin
érdemes elgondolkodni.
Hit, remény, öröm,
szeretet. Fény, út, öröm, békesség. Minden héten eggyel több
fény a szívünkben, a lelkünkben, az életünkben, a világban.
Persze az év 365 napból áll,
nem csak az ünnepekben kell ezeket a dolgokat megélni, hanem a
hétköznapokban is. Várakozásainkat nem kell, hogy nyűgként
éljük meg. Legyen ez például a felkészülés a nagy
találkozásokra, mint amikor a kis herceg a rókát várta… már
jó előre elkezdte felöltöztetni a szívét a tiszteletére.
Alázattal, és nagyrabecsüléssel töltötte meg csordultig a
szívét szeretettel, ünneppé téve mindkettőjüknek a
hétköznapot, a találkozást. Ne várakozzunk szomorúan senki
eljövetelére… tegyük a dolgunkat… hiánya ne okozzon
sötétséget a lelkünkben. Mindenki okkal érkezik és okkal megy
el. Minden találkozás a tanítás maga. Közben nem árt persze a
saját lelkünkkel is foglalkozni, ahelyett, hogy a hiányérzés
szomorúságba, fájdalomba vagy teljes magányba fordul. Helyette
konstruktívan és nagy szeretettel készüljünk minden következő
találkozásra. Sose felejtsük, mindig az adott most, az úton
levésünk jól megélése a fontos… az eredmény indifferens.
Ilyenkor ünnep előtt mindig
előkerül egy kis rövidke rajzfilm. A szeretetről, barátságról,
várakozásról, a másik távollétéről szól, de nagyon
egyszerűen, kedvesen megfogalmazva.
Nyuszi és mackó barátok…
Mackó minden télen elvonul aludni. A nyuszi mindig szomorú miatta,
hogy nem lehet vele… és kimarad a karácsonyból... pedig az
milyen jó dolog... Sosem tud neki ajándékot adni. Mackó idén is
elment menetrend szerinti téli álmára… nagyon hiányzott kis
barátjának. Majd bekészített az ágya mellé egy vekkert
ajándékba, hogy felébredjen mackó éppen karácsonyra.
Eljön a karácsony napja. A
tisztáson az állatok hatalmas karácsonyfát állítanak, alatta az
egymásnak szánt ajándékok… mindenki nagyon vidám. Nyuszi is
teszi a dolgát, és mackóra gondol… vajon eljön-e?… szeme
sarkából figyeli az érkezőket. Azután egyszer megjelenik a mackó
sziluettje a dombtetőn. Nagyokat ásít, de itt van, megérkezett. Ő
a legnagyobb ajándék, mert a találkozás szeretetből született,
és örömteli várakozásból.
Én valahogy így várakozok
az idén. A vekker beállítva, bekészítve az ágyad mellé. Én
meg gyújtogatom sorban az ádventi gyertyákat, közben rád
gondolok. Örömmel veszem a várakozás minden percét. Öltöztetem
a lelkem szeretetbe. Csöndes perceimben számtalanszor elképzelem,
ahogy az árnyékod feltűnik a dombtetőn...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése