Ádvent

Nem szeretünk várakozni… hosszasan várakozni kifejezetten nem szeretünk. Nincs időnk, túlterheltek, fáradtak vagyunk. És valóban… talán a nagyapámmal voltak utoljára igazi várakozós ádventjeink. Mert ő volt az utolsó ember a családomban, aki ráért még várakozni is. Egyébként meg mindig mindenki sietett mindenhová. Mintha valami gonosz varázslat foglyai lennénk. A hollandok ilyesmin nem stresszelik magukat… nincs balhé, ha hosszú a sor, nem dudálnak az autóban… nem rohannak. Szóval az se igaz, hogy szalad az egész világ. Megint egy dolog, amit mindenki magának gyárt le, hogy utána legyen mibe belepusztulni.

A lényeg pedig éppen az örömteli várakozás. Nagyon szerettem gyerekkoromban a vasárnapi gyertyagyújtást, annak olyan visszaszámlálás jellege volt. Türelmes hosszú téli esték sok beszélgetéssel a cserépkályha mellett. Rengeteg könyvet elolvastunk egy-egy télen… a nagyanyám is könyvmoly volt. Főzés közben is olvasott, és némelykor úgy magával ragadta az olvasás, hogy arra lett figyelmes, hogy füstöl az ebéd… és ezt nem egyszer megcsinálta. Ezek voltak az ő nagyszerű mostjai.

Később azután egyre elidegenedett, fényét vesztette minden a rohanás miatt.

Pedig mennyi mély üzenet van ezekben a napokban. Már ha csak a kifinomult szimbolikára gondolunk, akkor is telis-tele van alkalmakkal, tartalmakkal, amin érdemes elgondolkodni.

Hit, remény, öröm, szeretet. Fény, út, öröm, békesség. Minden héten eggyel több fény a szívünkben, a lelkünkben, az életünkben, a világban.

Persze az év 365 napból áll, nem csak az ünnepekben kell ezeket a dolgokat megélni, hanem a hétköznapokban is. Várakozásainkat nem kell, hogy nyűgként éljük meg. Legyen ez például a felkészülés a nagy találkozásokra, mint amikor a kis herceg a rókát várta… már jó előre elkezdte felöltöztetni a szívét a tiszteletére. Alázattal, és nagyrabecsüléssel töltötte meg csordultig a szívét szeretettel, ünneppé téve mindkettőjüknek a hétköznapot, a találkozást. Ne várakozzunk szomorúan senki eljövetelére… tegyük a dolgunkat… hiánya ne okozzon sötétséget a lelkünkben. Mindenki okkal érkezik és okkal megy el. Minden találkozás a tanítás maga. Közben nem árt persze a saját lelkünkkel is foglalkozni, ahelyett, hogy a hiányérzés szomorúságba, fájdalomba vagy teljes magányba fordul. Helyette konstruktívan és nagy szeretettel készüljünk minden következő találkozásra. Sose felejtsük, mindig az adott most, az úton levésünk jól megélése a fontos… az eredmény indifferens.

Ilyenkor ünnep előtt mindig előkerül egy kis rövidke rajzfilm. A szeretetről, barátságról, várakozásról, a másik távollétéről szól, de nagyon egyszerűen, kedvesen megfogalmazva.

Nyuszi és mackó barátok… Mackó minden télen elvonul aludni. A nyuszi mindig szomorú miatta, hogy nem lehet vele… és kimarad a karácsonyból... pedig az milyen jó dolog... Sosem tud neki ajándékot adni. Mackó idén is elment menetrend szerinti téli álmára… nagyon hiányzott kis barátjának. Majd bekészített az ágya mellé egy vekkert ajándékba, hogy felébredjen mackó éppen karácsonyra.

Eljön a karácsony napja. A tisztáson az állatok hatalmas karácsonyfát állítanak, alatta az egymásnak szánt ajándékok… mindenki nagyon vidám. Nyuszi is teszi a dolgát, és mackóra gondol… vajon eljön-e?… szeme sarkából figyeli az érkezőket. Azután egyszer megjelenik a mackó sziluettje a dombtetőn. Nagyokat ásít, de itt van, megérkezett. Ő a legnagyobb ajándék, mert a találkozás szeretetből született, és örömteli várakozásból.

Én valahogy így várakozok az idén. A vekker beállítva, bekészítve az ágyad mellé. Én meg gyújtogatom sorban az ádventi gyertyákat, közben rád gondolok. Örömmel veszem a várakozás minden percét. Öltöztetem a lelkem szeretetbe. Csöndes perceimben számtalanszor elképzelem, ahogy az árnyékod feltűnik a dombtetőn...