A
tükör a régi időkben különleges luxusnak számított. Sok népi
hiedelem kötődik hozzá, misztikus, rejtélyes tárgynak tartották.
Az első tükrök nagyon gyorsan amortizálódtak, talán erre is
utal Pál apostol: „tükör által homályosan látunk” (1Kor.
13:12) Azután jött a 13.szd.-ban a híres muránói tükör, amely
már a maihoz hasonló technológiával készült, és vetekedett az
ára az aranyéval.
Valószínűleg
mindenkinek eszébe jut a Hófehérke történet is, ahol a kérdés
ugye az, hogy „Ki a legszebb a világon?” Azután hirtelen ott a
nagy mondás: „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!” (Gogol:
A revizor) Érdekes feeling Kern András Tükör című dala.
Milyen
jelzőkkel illetjük a tükröt?- tükörsima, tükörfényes, görbe
tükör, torz tükör, vak tükör…
A
fentiekből is már kirajzolódik valami kettősség, amivel mi
emberek ruházzuk fel.
Van
egy jó hírem: a tükör azt mutatja, amit látni akarsz, csak
belülről kell látnod magadat. A mesében is Hófehérke volt a
legszebb, ki tudja mennyire volt szép, a lelke viszont fehér volt.
A gonosz mostoha meg sötét lelkével nem tudta magát sehogyan se
széppé varázsolni. Tehát, ha belenézek a tükörbe, és nem azt
látom, amit szeretnék, akkor bennem van a hiba. Ha minden reggel a
rövidke fürdőszobai rutin után felveszek egy jó színű pulcsit
és mosolygok magamra a tükörből és ki tudom mondani, hogy ez jó,
ez én vagyok… nem a ráncokat látom, nem a plusz kilókat, nem a
leharcolt arcomat, nem a szomorúság, düh köszön vissza, hanem az
elégedett, boldog, bűbájos énem…
Azután
bármerre megyek, munkába, iskolába, utcára, mindenki
visszamosolyog, és miután ezt a rezgést sugárzom kifelé,
mindenki olyannak fog látni, amilyennek én szeretném, hogy lásson:
kedvesnek, mosolygósnak, magabiztosnak, fiatalosnak… És miután
ezt a rezgést sugárzom kifelé, mindenkit olyannak fogok látni,
amilyennek én szeretném: kedvesnek, mosolygósnak, magabiztosnak,
fiatalosnak… nyugodtnak, elégedettnek, boldognak, bűbájosnak.
Lehet
a világ bármilyen, mindig én vagyok a tükör, azt látom, amilyen
én vagyok benne. Ha szeretek, szeretve vagyok. Ha mosolygok,
mosolyognak rám. Ha beszélgetek, beszélgetnek velem. Ha segítek,
segítenek rajtam. Ha ölelek, ketten ölelkezünk. A természet
mindig kiegyenlít.
A
tükör nem az az üveg ott a falon, én válok tükörré a világ
számára. A tükör csak egy gyakorlat, amivel minden
találkozásunkkor megemelhetem a rezgésszámom.
Egy
lehetőség, hogy másképp lássak, hogy pozitív gondolatokkal
legyen tele a fejem, hogy gyógyítsam a lelkeket a puszta
jelenlétemmel is.
Azután
egyszerre észreveszem, hogy jól alakulnak a dolgaim, hogy nem én
megyek a vágyaim után, hanem a jó dolgok találnak rám. A
kívánság-listám teljesül akár több szálon is. Nem attól
vagyok boldog, hogy a lista tételeit kipipáltam. A boldogság
minden reggel a tükörből köszön rám. Minden napom boldogságban
telik el. Áramlik felém egy csomó jó dolog, amit képes vagyok
merészen megálmodni. Ez egy ilyen egyszerű képlet.
Új
valóságom az új életem tükörképe.
Ki
tart mégis tükröt nekem?
„Az
emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik
hozzájuk. De az igazi lelki társ nem más, mint egy tükör, aki
megmutatja, mi az ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a
figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az
igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel
csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad
emelte falakat, és életre kelt." (Elizabeth
M. Gilbert).
Ha boldog vagy, felrakhatsz száz tükröt is a falra, egyik sem lesz sem görbe, sem ferde, sem vak… mind tükörfényes és tükörsima lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése