Hétköznapi hőseim

Ők azok az emberek, akik láthatatlanul szinte, de minden nap ott segítették az életemet fogantatásomtól fogva. Valószínűsíthetően már valamelyik előző életemben is velem voltak. Az ünnepekben is, bár nem csak a külsőségekben, hanem a szeretetükkel, a hétköznapokból meg sokszor ünnepet varázsoltak, a szomorúságból mosolyt, a kételyből reményt, akik bírták a tempót, sosem dőltek ki, sosem maradtak le, mindig képben voltak. Akik ki merték nyilvánítani a véleményüket minden engem érintő dologban, de sosem ragaszkodtak hozzá, hogy azt tegyem, amit tanácsoltak. Ők már attól a perctől tudták, hogy szabadnak születtem, mikor a keresztvíz alatt tartottak. Bíztak benne, hogy abból az életképtelen gyerekből csak lesz valami, még akkor is, ha senki sem akarta, hogy legyen. Merték meggyújtani sokszor a gyertyát a sötétségben. Ismerték és megtartották a titkokat addig a pillanatig, amikor már csak a megértés útját szolgálták. Érezték, hogy mekkora istencsapása voltam, mert kicsi voltam, félig vak, és mindennek mondható, csak nem szép kislánynak. Mekkora kereszt ez egy anyának, aki nem akart gyereket…Ez egy elég hangsúlyos jelzés volt. Azután egészen jól kinőttem magam, és az volt a baj, hogy túl okos lettem, és szabad lélekkel születtem, nem lehetett semmiféle neveléssel kiirtani belőlem ezt. Ez egy nagyon jól sikerült tervezés és egy életre szóló kódolás bennem. Hálás vagyok érte.

Mit tehetnék többet annál, hogy megköszönjem a föntieknek, hogy ők voltak, vannak, és lesznek mellettem. Ezt a mostokban remek dolog megélni, de már mindannyian tudjuk, hogy a szeretet mennyire időtlen. Átnyúl a fejünk fölött, valahol a lelkünkben lakozik és nem szűnik meg létezni sosem. „A szeretet soha el nem múlik” 1Kor.13.

Talán nem is tudjuk mindig, minden szinten egyformán megélni vagy éppen kellőképpen értékelni. Máskor meg elsírjuk magunkat, mert túlcsordul minden.

Így azután a a hétköznapok boldog ünnepekké válnak, az ünnepek meg boldog hétköznapokká. Ez persze mindegy is, nem szükséges napokhoz kötni semmit, bár néha jól esik.

Minden kornak megvolt a maga trendje, szépségideálja, művészeti stílusa eszmerendszere, a maga példaképei. A mai kor szétcsúszott. Nincsenek etalonok, nincsenek értékek, nincsenek ideálok, a művészeket nem a múzsák és nem az ihlet inspirálja, ezért van oly sok borzalmas festmény, gagyi zene, vibráló snittek, mesterségesen összerakott celebek, amivel nem tud az agyunk, az érzékszerveink mit kezdeni. Kódolhatatlan, értelmezhetetlen információhalmaz számunkra. Ezt nem csak az idősebbek érzik. Már megfogalmazzák a gyerekeink is.

A másik gyenge láncszem a családok felmorzsolódása.

Megpróbálunk embernek lenni az embertelenségben.

Ezért nézünk fel rátok, mert nem tudunk az ismerőseink, családunk körében mást mutatni, akik le tudták élni egymás mellett az életüket szeretetben, egymás iránti végtelen toleranciával. Nem kényszerből, nem képmutatásból, nem érdekből, hanem szívből, mert így jó élni. Mert lehet így is élni. Mert meg lehet tanítani egymást sok mindenre. Mert lehet együtt is tanulni az életet. Mert lehet együtt gyűjtögetni a kincseinket. Persze együtt is csak az tud élni, aki egyedül is egész. Aki egyedül is képes boldog lenni, csak az tud boldoggá tenni mást is. Mert mindent közösen csináltatok. Azt is ami rossz volt és azt is ami jó volt.

Lehetett együtt hibázni el dolgokat, mert a cél sosem a szentté válás volt, csak úgy egyszerűen együtt mindenben.

Az összes végszó mindenkor: „Akkor vagyok nyugodt, ha mindent megtettem.”

Mindig tanítotok bennünket. Arra, hogy merjünk kockáztatni, hogy éljünk, lássunk, tanuljunk, merjünk kimondani mindent, hogy merjünk változni és változtatni, sosincs semmire későn, hogy élvezzük a mostokat, hogy hibázzunk, mert az még belefér. Azután javítsuk ki, ami nem sikerült, hogy amit megélünk az a miénk, és semmi más nem számít.

Szeressünk és szeretve legyünk.

Merjünk gyertyát gyújtani a sötétségben.